Majmok bolygója

Elfogadva, hogy a csimpánzok a rokonaink, szembe kell néznünk a kérdéssel, voltaképpen mit is jelent embernek lenni

Spock elmúlt harmincéves, és több mint 90 kilót nyom. Égnek álló hajjal, gyilkos tekintettel közeledett felém az acélkerítéssel körülzárt kifutón. A válla akár a szikla. Ha nem lett volna kerítés köztünk, könnyen a játékszerévé válhattam volna.

Akkoriban fogtam hozzá a csimpánzokról szóló regényemhez, és szerettem volna testközelből megismerni a mozgásukat, a hangjukat, a szagukat, látni, milyenek, ha dühösek. Felkerestem a Fauna Alapítványt, amely tizenkét csimpánznak és más megmentett vagy az ember szolgálatából „nyugalmazott” állatnak ad otthont. Élőhelyüket nagy gonddal alakították ki. A csimpánzok hálótermeibe függőhidakat meg polcokat építettek, hogy a majmok úgy fészkelhessenek, mint a vadonban.

Nemcsak a barátságos és tágas kültéri játszóterek, de a fedett részek is kellő helyet és változatosságot biztosítanak az állatoknak. A hálótermekkel szemben élelemmel megrakott kocsik állnak, ezeket a rácsokon keresztül érik el.

Itt találkoztam Spockkal egy tavaszi napon. Ő az első felnőtt csimpánz, akivel közelebbről megismerkedtem. Nem hittem volna, hogy ilyen félelmet fog kelteni bennem.Mellettem a Fauna alapítója, Gloria Grow becéző hangon így szólt: – Íme, az én kis Spockom!

Mintha „Helló, kisöreg!” felkiáltással köszöntötte volna Dzsingisz kánt. Látva az állat hatalmas mancsát, indokoltnak tűntek a szigorú biztonsági intézkedések. Ám a nő gyengéd hangjára Spock felkapta a fejét, a vonásai ellágyultak, és a fizimiskája hirtelen egy nagyapóéra emlékeztetett.
 

Olvastam róla, hogy az emberek többnyire megdöbbennek a csimpánzokkal való első találkozáskor, és kénytelenek megváltoztatni a róluk alkotott elképzeléseiket. Aki túlságosan hisz a sztereotípiákban, egyenesen elborzad annak láttán, hogy a csimpánzok megjelenésükben és viselkedésükben is mintha saját karikatúráink volnának. Számomra azonnal világossá vált, hogy a róluk alkotott felfogásunk óriási tévedés. Ezek az állatok igazi egyéniségek, s ha ezt megértjük, tisztelet ébred bennünk irántuk.

Olvastam, hogy jókorára megnőnek, heves természetűek, és kétszer olyan erősek, mint egy férfi, de mindezt a valóságban látni félelmetes volt. Nemcsak a méretük miatt. Volt valami a lényükben, ami teljes figyelmet követelt. Képzelje el, hogy besétál egy kisvárosi kocsmába, ahol senkit sem ismer. A helyiek próbálják felmérni: fürkészik, mire készül, melyik ellenségükre emlékeztet.

A kíváncsibbja szívesen barátkozna. Nem beszélik egymás nyelvét, egyedül a testbeszédre hagyatkozhat…

Gyengéden szóltam a csimpánzokhoz, ahogy a Fauna dolgozói tették. Az érdeklődőbb állatok odajöttek a rácshoz, és fekete ujjaikat átnyújtották a réseken. Előzőleg figyelmeztettek, hogy ne nyúljak hozzájuk, mert az elvetemültebbje elkaphatja, sőt eltörheti vagy megharaphatja a kezem. Mégis nehéz volt megállni, hogy ne viszonozzam a kéznyújtásukat. Akadt, amelyik szabályosan integetett felém.

Mint minden megnyilvánulásuk, kíváncsiságuk és bizalomkeresésük is szélsőségesnek látszott. Sokuknak rossz tapasztalatai voltak az idegenekkel, és félelmük a többieket is izgatottá tette. A kapcsolatalakítás megszokott dinamikája – az elfogadás és az elutasítás közötti feszültség – rendkívül felfokozottnak tűnt. Ritkán voltam ennyire tudatában a saját bizonytalanságomnak. Nyugtalanító érzés kerített hatalmába, hogy figyelnek, még az is, amelyik hátat fordít nekem. Ha felemelkedett egy hím, és dübögni, huhogni kezdett, a megbolydult csapat fültépő visítással válaszolt. Még a békés pillanatokat is feszültséggel terhesnek éreztem.

Tudok néhány dolgot az emberről és történelméről. Tudom, hogy képesek vagyunk az empátiára, az önzetlenségre és hogy nagy a képzelő- meg az alkotóerőnk. Társas lények vagyunk, és a közösségeinkben mindig valamiféle hierarchia uralkodik. Olykor nyomorultak, levertek, vérszomjasak és mohók vagyunk; tartunk az idegenektől, de van, hogy jó szívvel látjuk őket; szükségünk van az érintésre, de félünk is tőle. Furfangos élelem- és párszerző módszereink vannak, vitatkozunk az ételen; szerszámokat készítünk, és igényünk van rá, hogy átadjuk egymásnak ismereteinket. Osztozkodunk, könyörgünk, féltékenyek vagyunk, törődünk egymás gyerekeivel, megöljük és elraboljuk egymás gyerekeit; illetve ítélkezünk afölött, ki hogyan neveli a gyerekét.

Mindezt a csimpánzoknál is megfigyelték. Elméletben már tudtam, most a saját szememmel is meggyőződhettem róla: rokonok vagyunk.
 

A Pepper nevű nőstény odajött hozzám, és leült. Belenéztem a szemébe, és közben az emberek közötti szemkontaktus jelentőségére gondoltam. Békés tekintettel bámultam rá, és nagyon kedvesnek találtam. Elegáns ujjai voltak. Amikor felém nyújtotta a mancsát a kerítés alatt, erős késztetést éreztem, hogy megfogjam.

Pepper, aki HIV-pozitív volt, megadással tűrte a sok szövetvizsgálatot és érzéstelenítő lövedéket. Miközben Grow elmesélte a majom élettörténetét, a csimpánz engem méregetett, és követelni kezdte, hogy nyúljak be hozzá. Grow szerint le akart vakarni egy anyajegyet a kezemről. Az állat gesztusaiból arra következtettem, hogy szívesen megismerkedne velem, sőt segíteni szeretne. Egy lény, aki annyi kínszenvedést élt át és oly sokáig gyötrődött a kísérleti módszerektől meg a bezártságtól, felajánlja a barátságát egy idegen embernek… Mi ez vajon, az „emberségesség” csúcsa, az akarat diadala vagy egyszerűen ilyen a majmok természete?

Hónapokkal az első látogatásom után átrágtam magam a ma már nem létező New York-i Kísérleti Gyógyszer-laboratórium és Főemlőssebészet aktáin.

Pepper vérmintáit független laboratóriumok is vizsgálták, nem sejtve, hogy csimpánzról van szó. Koleszterintesztje ugyanakkora volt, mint az enyém, s a normális értéktartományban mozgott. HIV-tesztje eredményéhez a laboratórium figyelmeztetést mellékelt: „Tekintettel a jegyzőkönyv tartalmára, kizárólag pszichológus vagy képzett személy közölje a pácienssel az eredményeket.”

Csakhogy a szakember gondosan megválogatott szavai, amelyek egy emberi lénynél enyhíthetik a rossz hír okozta traumát, mit sem jelentenek egy csimpánz számára.

Sok-sok tudományos szöveget olvastam a HIV-kutatás dokumentumai között. Íme, az egyik oltás receptje: „A gp160-MN gént a H6-vakcina víruspromoterének transzkripciós kontrollja alá helyeztük, majd újrakombináltuk egy kanárihimlő-vírussal. Az ennek eredményeként létrejött ALVAC-HIV vCP125 rekombinációt speciális patogénmentes csirkeembrió-fibroblasztokba amplifikáltuk, liofilizáltuk, és használatig 4 Celsius-fokon tartottuk.”

Az eljárás egy több mint öt éven át tartó kísérlet része volt. Mit jelentett ez Pepper és a többi csimpánz számára? Ezer meg ezer ketrecben töltött napot, számtalan fertőzést és magányos, könyörtelen küzdelmet a betegséggel. Pepper közel harminc esztendőt töltött ilyen ketrecekben.

Miután megtudtam pár dolgot a kísérletek körülményeiről és a hátborzongató munkamódszerekről, rájöttem, hogy ezek a misztikus hangzású orvosi terminusok valójában piszkos munkára vonatkoznak. Miközben a kutatás annak elismerésén alapult, hogy genetikailag és immunológiailag rokonságban állunk e szimpatikus állattal, a kísérleteket csakis úgy lehetett kivitelezni, ha semmibe vettük a hasonlóságot. Azt, hogy ennek rokonaink a szenvedő alanyai, a szaknyelv remekül elfedte.
 

Rengeteget olvastam a csimpánzokról, de amikor találkoztam velük, hús-vér lényeknek kellett tekintenem őket. A számtalan vizsgálatban csak kísérleti adatok, pedig ők érzékenyek a kommunikációra, képesek számsorokat megjegyezni, középkorú egyedeik depresszívvé válnak… Az adatok persze csodásak és sokatmondók, de csak gyűlnek valahol a sarokban. Akkor nyúlunk hozzájuk, ha valamilyen tényre vagy egybeesésre van szükségünk, azokban a pillanatokban, amikor a természet jópofán tükrözi a mi világunkat.

Minél messzebb kerülünk attól, hogy élelemszerzéssel kelljen foglalkoznunk, annál kevésbé vagyunk tudatában a saját természetünknek. Átérezve, hogy ezek a menhelyen élő egyedek állatok, magamra is állatként kellett tekintenem. Nem megláttam magamban a majmot, hanem rájöttem, hogy én is majom vagyok. Biológiai felépítésünk, viselkedésünk nem pusztán a véletlennek köszönhetően rokon a csimpánzéval. Azóta ezzel a megkerülhetetlen ténnyel alszom el, és ezzel álmodom.

Vote it up
176
Tetszett?Szavazzon rá!