Makacs ételmítoszok

Sok furcsa történet kering egy-egy étel származásáról. A kifli például tényleg budai, a spagetti meg kínai eredetű?

Marco Polo és a kínai tészta
Meglepő, de tény, hogy az ételekkel kapcsolatos mítoszok közül a legszívósabbakat lehet a legkönnyebben megcáfolni. Az egyik leghíresebb ilyen történet arról szól, hogyan lett a pasta, azaz a főtt tészta Olaszország nemzeti étele: állítólag az úttörő velencei felfedező, Marco Polo hozta magával Kínából. Elvégre köztudott, hogy a kínaiak már háromezer éve fogyasztanak tésztát – és mi más is lehet a pasta, mint ez az ősrégi kínai étel átkeresztelve?

A tésztával kapcsolatos történet azért tűnik hihetőnek, mert a nyugati világ valóban sok ötletet és találmányt vett át Kínától a középkor folyamán. A pasta kínai eredetéről szóló mese azonban színtiszta koholmány. Bizonyításként elegendő rámutatni, hogy a tészta már 1295 előtt is létezett Olaszországban, vagyis korábban, mint hogy Marco Polo visszatért volna húszéves keleti felfedezőútjáról. Íme: 1279-ből fennmaradt egy hivatalos irat, mely felsorolja egy bizonyos Ponzio Bastone nevű genovai katona vagyontárgyait. Ezek között szerepel „una bariscella plena de macaronis” – azaz egy kosár makaróni. A jelek szerint a gyalogos katonák fejadagjának megszokott eleme volt a tészta.

A Marco Polo-anekdota viszonylag újkeletű. 1929-ben jelent meg egy cikk az amerikai Nemzeti Tésztaszövetség hivatalos lapjában, mely a következőt meséli: egy olasz tengerész, Marco Polo expedíciójának egyik tagja partra szállt Kínában, és találkozott egy gyönyörű lánnyal, aki épp vékony tésztaszálakat készített. Megkérte, hadd próbálja ki ő is ezt az ételt, és hadd vigyen belőle valamennyit a hajóra, hogy megmutathassa a kapitányának. A bátor matróz neve pedig mi más, mint Spaghetti.

Vajon hogy tudott elterjedni egy ennyire meseszerű történet? Lehetséges, hogy a forrás szavahihetőségébe vetett bizalom okán (hiszen a Nemzeti Tésztaszövetségnek ismernie kell, honnan ered a saját terméke), ám még valószínűbb, hogy a történet vonzereje éppen tündérmesei vonásaiban rejlik. Az egyszerű tengerész és a szépséges lány találkozása egyenesen Szindbád kalandjaiból való; az ajándékba kapott tészta, mely mérhetetlenül értékessé válik, olyan, mint az a babszem, melyből az égig érő paszuly kinő.

Sandwich grófja és a szendvics
Az ételmítoszoknak van egy fajtája, melynek az alcíme ez lehetne: hogy változott egy étkezési problémára megoldása nagyszerű fogássá. A kategória alaptípusa kétségtelenül a szendvics, mely Sandwich negyedik grófjáról kapta a nevét, aki állítólag úgy szeretett volna vacsorázni, hogy közben ne kelljen felállnia a kártyaasztal mellől. Való igaz, hogy a szendvics a gróf nevét viseli, de bizonyos, hogy nem ő találta fel – pusztán új megnevezést szolgáltatott annak az ételnek, mely korábban húsos kenyérként volt ismert. Úgyszintén valószínű, hogy Sandwich, az admiralitás első lordja (és mellesleg szenvedélyes kártyás) inkább hivatali asztalánál, nem pedig a játékteremben fogyasztotta az ételt. Szerencsejátékok iránti vonzalma csak pikáns, botrányos részletként fűszerezi a történetet.

A pizza históriája
Olaszországban a pizza hagyományosan a szegények eledele volt. A 19. századi Nápolyban gyakran nem állt másból, mint egy lapos kenyérkorongból, némi sóval és olajjal meghintve. A paradicsom alkalmi luxusnak számított, a sajtra pedig 1889-ig kellett várni, amikor egy nápolyi szakács megalkotta az olasz zászló színeiben pompázó pizzát (piros paradicsommal, fehér mozzarellával és zöld bazsalikommal), és az uralkodó királynő tiszteletére Margheritának nevezte el. Ezt az ételt vitték aztán a századforduló olasz emigránsai az Egyesült Államokba. Az első amerikai pizzéria 1905-ben nyílt New Yorkban, de az olasz közösség körein kívül nem igazán vált népszerűvé.

A pizza csak a második világháború után keltette fel a szélesebb amerikai közönség figyelmét. Az 1940-es évek végén robbanásszerűen elterjedt az egész országban. Vállalkozó szellemű chicagóiak az amerikai ízlésnek megfelelően teremtették újra a nápolyi ételt, vastagabb alappal és különféleképpen variálható feltétekkel. A pizza határtalan alkalmazkodóképessége folytán szinte mindenki kedvencévé vált: napjainkban az amerikaiak 93 százaléka eszik pizzát legalább havonta egyszer. Olaszországban viszont még mindig inkább helyi sajátosságnak számít. A 20. század kezdetén, az amerikai elvándorlási hullámot megelőzően a pizza szinte ismeretlen volt az olyan északi városokban, mint Milánó vagy Firenze. Manapság ez már nem így van, de a valódi pizzát továbbra is a nápolyi konyha sajátságos elemének tekintik, így sokkal könnyebb rábukkanni abban a régióban, ahová valójában tartozik.

A kifli és a croissant legendája
A nagy tekintélyű Larousse Gastronomique még az 1960-as évek derekán is történeti tényként közölte, hogy a croissant keletkezése a török kézen levő budai vár 1686-os ostromáig vezethető vissza. A történet szerint a győzedelmes császári seregek alagutat próbáltak ásni a várfal alatt. A budai pékek, akik már kora hajnalban tevékenyen dolgoztak, meghallották az éjszakai ásás zajait, és értesítették az őrséget, a támadás így meghiúsult. Jutalmul a pékek engedélyt kaptak arra, hogy egy különleges, félhold alakú süteményt süssenek, mely a török birodalom jelképe volt.

Ha ez igaz lenne, vajon a croissant-t miért a francia péksütemények közé soroljuk? Több mint gyanús, hogy egyetlen szótár sem említi a croissant-t egészen 1853-ig. Az első recept, mely a ma is ismert leveles tésztára emlékeztet, 1905-ben jelent meg, nem meglepő módon Párizsban.

Ami pedig a kiflit illeti, elnevezését a törökök sikertelen bécsi ostroma után Wendler bécsi sütőmester találta ki. A városon kívül épült Szent István templom tornyára a törökök kitűzték a félholdat, amit kudarcos elvonulásuk után azonnal visszacseréltek a derék helyiek keresztre. A kitaláló ötlete az volt, hogy „megeteti” a félholdat az emberekkel kárpótlásul, amiért az ostrom alatt annyit koplaltak. A félhold alakú sütemény névadója a „Gipfel” – azaz orom (templomcsúcs) volt.

Vote it up
196
Tetszett?Szavazzon rá!