Mama csak egy van

A „mama” a világon mindenütt ugyanazt jelenti, akárcsak az eszperantó

Kapcsolódó cikkek

A zsúfolt áruházban megüti a fülemet, amint egy kislányhang azt kiáltja: – Mama! – A hang felé fordulok. Nemcsak én, még jó néhány asszony. Nem számít, hogy egyedül jöttem be ide, sem az, hogy két lányom sokkal idősebb, mint e segélykérő kis hang tulajdonosa. Ha azt hallom: „Mama!”, menten készültségbe lépek, kezemben a mentőöv. Sok mindent mond ez a két szótag. A „mama” a világon mindenütt ugyanazt jelenti, akárcsak az eszperantó.

Álmomba is belehasít ez a szó. Jessica leejtette a maciját; lecsúszott a takarója. Bebotladozom a szobájába, melléje teszem a macit, megigazítom a takaróját, a kiságy fölé hajolok, megcsókolom Jessicát, és a fülébe súgom, hogy szeretem. Csukott szemmel tántorgok vissza az ágyamba. Villanyt sem kell gyújtanom – túl jól ismerem az utat.

– Mama! – A szó még akkor is utolér, amikor már távolodom a város legjobb óvodájától. Valamennyi óvónő szakképzett, és kedvességből is megérdemelné az oklevelet. A helyiségek ragyognak, a gyerekek sokfélék, a csoportok kicsik, a nevelési program biztató. És amikor kilépek az óvodából, mégis felsír bennem valami.

Mihelyt a munkahelyemre érek, telefonálok; arra számítok, hogy a háttérből bőgést hallok. – Ó, Jessica abban a pillanatban abbahagyta a sírást, mihelyt az anyuka elment – nyugtat meg az óvónő.

A „mama” szótári jelentése: „nőnemű szülő”. De az évek során gyerekeim – elsőszülöttem, Jessica, és a négy évvel fiatalabb Sarah – sokkal tágabb értelemben használták ezt a szót.

Amikor a négyesztendős Sarah elkiabálja magát, hogy: „Maaama!”, már tudom, hogy félregombolta a blúzát vagy beakadt a cipzárja.

A hétéves Jessica szemrehányó hangon sivítja: „Ma-maaa!”, és ebből tudom, hogy nem találja a fél pár zokniját. Ahogy növekszik, a hangnem megváltozik. Már tudja, hogy kedvesen kell ejtenie a szót, hogy azt jelentse: ugye, kivasalom a sárga ruháját?

Sarah 13 évesen valósággal kilöki magából, hogy „Mama!” Egy reggel, amikor már amúgy is késve indul az iskolába, ez a „Mama!” annyit tesz, hogy „igazán kellene már néhány új cucc. Ilyen ócska göncökben létezni se lehet!”

Jessica már autón jár iskolába, de még „mamázik”, ha a ruhája piszkos vagy gyűrött, vagy egyszerűen csak megunta – csakhogy a „Mama” most így fordítandó: – Úúgy szeretném felvenni az új selyemblúzodat!

– Mama? – Sarah már majdnem 17 éves, és reggelenként ritkán kopog be hozzám. De a hangjából kiérzem a fájdalmat.

– Gépeljem le a dolgozatodat? – kérdezem álmosan.

Egyik énem óvná a kegyetlen fenevadaktól, de a másik énem tudja, hogy a küzdelem által megizmosodik

Sarah biccent – aztán elbőgi magát: – John dühös rám, de fogalmam sincs, miért. Nem áll velem szóba...

Átölelem. Teát főzök, a kezébe nyomok egy csomag papírzsebkendőt, és várom, hogy megszólaljon. Egyik énem óvná a gyereket a kegyetlen fenevadaktól, akik így megríkatják, de a másik énem tudja, hogy a küzdelem által megizmosodik.

– Mama, mit csináljak?

Mintha szíven döftek volna. Bárcsak ma is egyszerű lenne a válasz! Csak megkeresném a zoknit, kölcsönadnám a blúzt, és én volnék a nap hőse.

Csakhogy most megvannak a magam gondjai. Kimerült vagyok. Elcsigáz az örökös felelősség magamért és a lányaimért. Belefáradtam a felnőttségbe. Panaszkodom a barátnőimnek, együtt éreznek velem. Panaszkodom a fivéremnek, aki megoldásokat kínál. De nekem mindez kevés.

Feltárcsázom hát az ismerős számot, amit valaha a főiskoláról hívtam, aztán az alabamai lakókocsiból, majd a németországi bérlakásból, és egy sor egyéb otthonból.

– Halló? – A hang megtört, bizonytalan. Annyi mindent megélt már, hogy tart az újabb csapástól.

– Mama? – szólok.

– Jól vagy, drágaságom? – kérdi anyám.

És én csak ennyit akartam hallani.