Mayday, Mayday!

Kellemes horgásztúrának indult, azonban vad vihar közeledett, és a férfi, noha tapasztalt hajós volt, hamarosan már az életéért küzdött

Nem túl biztató – gondolta Damian Sexton, miközben New Jersey partjaitól mintegy 75 kilométerre, a háborgó tengeren kormányozta tizenkét méteres Hatteras Convertible típusú horgászhajóját. Este 10 óra körül járt az idő.

Amikor 2015. augusztus 1-jén a 45 éves Damian elindult Cape Mayből 63 éves barátjával, Michael Schinderrel tonhalra horgászni, viszonylag csendes volt az Atlanti-óceán. Ám hamarosan vad vihar közeledett feléjük, és hajójukat, amely Damian felesége után a Sea Robin nevet kapta, kétméteres hullámok dobálták. Miután a radaron meglátta a viharfelhőket, Damian egy gombnyomással bekapcsolta a hajót stabilizáló trimmlapokat.

Damian, aki a közeli Williamstownban fagondozó céget vezetett, tapasztalt hajós volt, de az elkerülhetetlen vihar aggasztotta. Michaelre bízta a kormányzást. – Lemegyek a kabinba a műholdas telefonért és az éjjellátó szemüvegért – mondta a társának.

A legújabb technikával felszerelt hajó irányítása jócskán meghaladta Michael képességeit, de a járművet automata kormányzásra állították, és 22 csomós (kb. 40 km/óra) sebességgel haladt a háborgó tengeren a parttól 120 kilométerre eső Wilmington Canyon felé, amely kiváló tonhalazóhely hírében állt.
 

A hajót csak úgy dobálták a hullámok, miközben Damian lefelé botorkált. Épp a fedélzeten haladt át, amikor hatalmas tajték söpört végig a Sea Robinon, lelökte a hajótatról a férfit, aki megpördült a levegőben, és fejjel előre az Atlanti-óceán vizébe zuhant. – Mike! – kiáltotta. – Mike!

Keményen csapkodták a hullámok, és lenyomták a víz alá. Újra meg újra feltornázta magát a felszínre. A vizet taposva körülnézett. Látta, hogy eltűnnek a Sea Robin navigációs fényei, ráadásul egyre közelebb villannak a villámok. Egyedül maradt a sötétben, mentőmellény nélkül, 75 kilométerre a szárazföldtől, az erősödő hullámzásban küzdve az elsüllyedés ellen. Az nem lehet, hogy így érjen véget az életem – gondolta.
 

A philadelphiai Delaware-öböl parti őrségének parancsnokságán Christopher Shivock alhadnagy vezette éppen a szolgálatot, amikor megszólalt a rádió. – Mayday, mayday! Segítség! Ember a vízben! – A hangot recsegés torzította, de hallani lehetett, hogy súlyos a helyzet. Az üzenetet, amelyet Michael Schinder küldött a vészhívásoknak fenntartott 16-os VHF csatornán, a Maersk Westport nevű konténerhajó vette, és rögtön továbbította a parti őrségnek.

A 25 éves Shivock akcióba lépett. Az eset azonnal vészhelyzeti minősítést kapott. Az alhadnagy rádión kérte Schindertől a pontos koordinátáit, de a választ nem lehetett érteni – ekkor riadóztatta a körzet parti őrségeit és a közelben lévő összes hajót.

Schinder vészhívását több vevőtorony érzékelte, de a jel nem volt elég tiszta ahhoz, hogy pontosan bemérjék. A Maersk Westport legénysége jól tudott kommunikálni a Sea Robinnal, s végül ők határozták meg Schinder pozícióját: 81 kilométerre volt a parttól.

Cape Mayben a parti őrség készenlétbe helyezte 14 méteres mentőhajóját, a tőlük 70 kilométerre északra lévő Atlantic City-i légi állomáson pedig megszólalt a sziréna.

Tammy Whalen repülős hadnagy és háromfős legénysége a hangosbeszélőn hallotta a riasztást: – Cape Maytől 81 kilométerre egy ember a tengerbe esett. Készítsétek elő a helikoptert!

Miután az egység parancsnoknője eligazította a legénységet, ellenőrizte az aktuális időjárást: a környéken vihar tombolt. Nem ideális mentéshez – gondolta. A helyzet pedig csak tovább romlott.
 

Damian a pánikkal küzdve próbált fenn maradni a két és fél méteres hullámok tetején. Levette az ingét, a cipőjét meg a nadrágját, taposta a vizet, de gyakran elsüllyedt, és vizet nyelt. Ettől öklendezni kezdett. Rémülten igyekezett megszabadulni a tüdejébe került víztől, a fulladástól rettegve fújtatott és köhögött. A só égette a száját, a torkát, de nem hagyta abba. Lélegezz, ússz, lélegezz – biztatta magát.

Amikor egy nagyobb hullám felemelte, a magasból jókora hajó fényeit vette észre úgy 15 kilométerre. Emlékezett rá, hogy a Sea Robin radarján már látta ezt a hajót, és úgy döntött, megpróbál odaúszni. Ez volt a 180 méter hosszú Maersk Westport konténerhajó.

Most már volt célja. A feleségére gondolt, és három fiára, a 17 éves Bobbyra, a 11 éves Cole-ra és a 10 esztendős Giovannira. Damian hároméves volt, amikor meghalt az édesapja, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Robinnak egyedül kelljen felnevelnie a gyerekeket. Annyi mindent meg akart még tanítani a fiainak.

Elképzelte a jelenetet, amint valaki becsönget a házukba, és közli Robinnal meg a fiúkkal, hogy ő eltűnt a tengeren. Szó sem lehet róla – mondta magának. Újult erővel kezdett úszni.
 

Shivock és az ügyeletes stáb egymás után kapta a bejelentéseket. A környékről több halászhajó meg a Maersk Westport is visszaszólt rádión, és felajánlotta a segítségét. A konténerhajó legénysége jelezte, hogy elindulnak a Sea Robin felé. A Cape May-i állomás 14 méteres mentőhajóján a legénység készen állt az indulásra, hasonlóképpen a helikopter Atlantic Cityben.

A Delaware-öböli körzeti parancsnokság emberei betáplálták az egyetlen birtokukban lévő adatot – a Sea Robin pozícióját – a parti őrség számítógépes kutató-mentő programjába, a SAROPS-ba, amely lehívta a szélsebességre, az óceán hőmérsékletére és a hullámok magasságára vonatkozó számokat a Nemzeti Éghajlati Adatközpont (NOAA) szerveréről.

A SAROPS számításai azt mutatták, hogy a keresési területen a „várható túlélési idő” 86 óra. Ám Damiannél nem volt mentőmellény, és nem ismerték a pontos tartózkodási helyét, a térségben pedig vihar tombolt. Shivock és társai tudták, hogy ilyen körülmények között akár néhány órára is rendkívüli teljesítmény életben maradni.
 

Amikor felszálltak az Atlantic City-i repülőtérről, Whalen abban reménykedett, hogy déli irányban ki tudják kerülni a 260 négyzetkilométeres kutatási területen sebesen áthaladó viharzónát. Ám ahogy az MH–65 Dolphin a város fölé emelkedett, Whalen mindenfelé villámlást látott. A sűrű villámlás tönkreteheti a helikopter elektronikus berendezéseit.

Szólt James Hockenberry fedélzeti technikusnak, hogy „ezt nem kockáztathatjuk meg”. Hockenberry ezért jelentette a parti őrségnek, hogy Cape Maytől délre repülve próbálják megközelíteni a kutatási területet.

De a vihar nem enyhült. Whalen és legénysége hamarosan Cape May leszállópályáján landolt, és az időjárás javulására várt. A parancsnoknő elkeseredetten gondolt arra, hogy egyre csökken Damian esélye az életben maradásra. – Azt hiszem, most öltük meg – mondta a legénységének.
 

Fatörzs vastagságú villámok csapdostak Damian körül. Áramütés fog érni – gondolta, amikor mellette csapott a hullámzó vízbe egy villám. De nem hagyta abba az úszást.

Nemhiába gyakorolta éveken keresztül a súlyemelést és az önvédelmi sportokat. A tékvandóedzéseken sohasem kímélte magát. Fáradhatatlan volt a felkészülésben, és büszkeséggel töltötte el, hogy megszerezte a fekete övet, illetve elsajátította a „rettenthetetlen küzdőszellemet”. Ez volt a jelmondata: „Nem hagyom, hogy a félelem és a kudarcérzet elhatalmasodjon felettem.”

Most Damian kitörölte az agyából a félelmet, a kudarc lehetőségét. Amikor felkapta egy hullám, látta, hogy a konténerhajó közelébe került. Sikerülni fog – gondolta. Ekkor közvetlenül a feje fölött bombarobbanáshoz hasonlóan megdördült az ég. Felnézett, és ezt kiabálta: – Ennyire futja? Így nem tudsz legyőzni!
 

Damian nem tudhatta, de a Maersk Westport állandó összeköttetésben állt a parti őrséggel, amióta meghallották Michael első rádióüzenetét.

A parancsnokságon végre sikerült megállapítaniuk, hogy hol tartózkodik a Sea Robin, amely már nem automata irányítással haladt. Fel is vették a kapcsolatot Michaellel, és a Sea Robin mellé hajóztak. Kötelet dobtak Michaelnek, akin addigra már eluralkodott a pánik.

Whalen a helikopterrel visszatért Atlantic Citybe, ahol üzemanyagot vettek fel. Az erős szél most is dobálta őket a város fölött, de a vihar már elvonult.

Már három órája volt vízben Damian, így mostanra teljesen kimerült. Abbahagyta az úszást, és csak taposta a vizet. Kétméteresnél is nagyobb hullámok csaptak át a feje fölött, és parafadugóként dobálták ide-oda.

Egyszerre azonban észrevette, hogy a szélirány megváltozott, és a Maersk Westport felé sodorja. Talán meglátnak – gondolta. Összeszedte az erejét, és újra úszni kezdett a háborgó tengeren.

Amikor úgy másfél kilométerrel odébb egy hatalmas hullám ismét felemelte, először nem akart hinni a szemének. A 180 méteres konténerhajó oldalánál megpillantotta a Sea Robint. Már az egész teste sajgott, de folytatta az úszást.
 

Whalen hadnagy mindeközben arra készült, hogy megkezdje a szisztematikus keresést a kijelölt terület fölött, amikor rádióüzenet érkezett a Maersk Westportról: – Parti őrség, parti őrség! Embert látunk a vízben a hajó mellett.

Miután négy órát töltött a vízben, Damiannek az elemekkel dacolva valahogy sikerült a konténerhajó és a Sea Robin közelébe kerülnie. Whalen a helyszínre repült.
 

Nem lehet igaz, gondolta Michael, amikor meglátott egy fehér foltot a Sea Robin és a konténerhajó mellett. Mivel tartott tőle, hogy nekicsapódik a Maersk Westportnak, már korábban eloldotta a kötelet, és a környéken körözött, hátha észreveszi a barátját. Erősen bámulta a „foltot”, amikor rekedtes torokhangot hallott meg: – Mike! Mike! Ne hagyj itt!

Amint a hajó Damian mellé ért, Michael leállította a motort, és mentőmellényt meg kötelet dobott a barátjának. Damian megragadta a hajó végében lévő fürdőlétrát, és szinte emberfeletti erővel felhúzta magát a fedélzetre.

Miután száraz ruhába bújt és megivott egy liter narancslevet, az automata vezérlésen beállította a hazautat, majd rádióüzenetben jelentette a parti őrségnek, hogy visszahajózik Cape Maybe.

Lehetetlen – gondolta Christopher Lynch légi kutató-mentő technikus, amikor ezt meghallotta. A férfi négy órát töltött vízben, és most azt hiszi, képes hajózni? Szólt Whalennek: – Meg kell vizsgálnunk a fickót, mielőtt útnak engedjük.

A helikopterről a parti őrség hajójára eresztették Lynchet, de a 14 méteres jármű nem tudta biztonságosan megközelíteni a Sea Robint a háborgó tengeren. Lynch beugrott az óceánba, és Damian hajójához úszott.

Lynch rögtön látta, hogy Damian bajban van. A kimentett horgász remegni kezdett, majd reszketve kuporodott egy kanapéra a kabinban, miközben az izmai görcsbe rándultak.

A férfi teste vészesen kihűlt, és Lynch attól tartott, hogy nem sok választja el a szívrohamtól. Rádión mentőkosarat kért Whalentől, hogy felhúzhassák Damiant a helikopterre.

A Sea Robin végéhez egy 8 méteres oldalúszó csatlakozott, amely megakaszthatja a kosár felhúzását, ezért Lynchnek talpra kellett segítenie az ájulás határán álló Damiant és eltámogatni őt a hajó orrába. A manővert a vad hullámzáson kívül az is nehezítette, hogy a rotor örvényt kavart, amely megforgathatja a hajót.

Az első próbálkozásnál nem is sikerült a kosarat elég közel ereszteniük a hajóhoz.

Az is gondot okozott, hogy miközben a helikopter a hajó fölött lebegett, rengeteg üzemanyagot fogyasztott. – Hét perc – figyelmeztette Jordan Kellam segédpilóta Whalent. – Már csak egy kísérletre van időnk.

Miután másodszor is sikertelenül próbálkoztak a kosárral, Lynch kézjelekkel elmutogatta, hogy eresszenek le egy hámot, hátha azt el tudja kapni. Whalen vakon irányította a helikoptert, a legénység határozta meg számára a Lynch fölötti megfelelő pozíciót a Sea Robin orránál.

Ahogy Whalen megközelítette a hajót, az a rotor keltette örvényben rögvest forogni kezdett. A széllel dacolva Whalen magabiztosan irányította a manővert a kezével és a lábával, miközben leeresztették a vékony csörlőkábelt, amelyet végül Lynch elkapott.

Már csak öt percre elegendő üzemanyaguk maradt az indulás előtt, amikor Lynch végre besegítette Damiant a hámba, a saját mellényét beakasztotta a mentőhorogba, és rögzítette Damian mellén a kapcsokat. A két férfit egy perc alatt felhúzták a hajóról a helikopterbe. Miközben Lynch izolációs fóliába tekerte Damiant, Whalen elindult Atlantic City felé.

A Sea Robin fedélzetén a parti őrség hajójának egyik munkatársa csatlakozott Michaelhez.
 

A kórházban Damient kihűléssel és a megpróbáltatások során elszenvedett súlyos izomkárosodással kezelték, majd hazaengedték. – Ez az eset a rekordok könyvébe való – mondja Whalen. – Azért is felemelő egy ilyen élmény, mert sajnos a tengerbe esett emberek általában nem így végzik.

Damian később hozzátette: – Hálás vagyok a megmentőimnek.

Vote it up
212
Tetszett?Szavazzon rá!