Medvék szabadítója

Carsten Hertwig arra tette fel az egész életét, hogy kiszabadítsa a fogságban sínylődő állatokat és megfelelő otthont teremtsen számukra

Kapcsolódó cikkek

Ari és Rina dühödten járkált fel-alá szűk ketrecének betonalapzatán. Fénytelen, mocskos bundájuk helyenként kikopott a fogság nyomorúságos évei alatt. Túlságosan hosszú időt töltöttek az észak-koszovói kis állatkertben, ahol az egyetlen változatosságot a szomszédos ketrecekben tengődő megvadult kutyák ugatása és sok más szomorú állat hangja jelentette számukra.

Carsten Hertwig odakint, a parkolóban feszülten várta, hogy kezdetét vegye az akció. A Négy Mancs nevű állatjóléti szervezet medvementő projektjének vezetője fel volt rá készülve, hogy Ari és Rina kiszabadítása nem lesz egyszerű dolog, mert az állatkert tulajdonosai nem akarnak megválni tőlük.

Carsten jelt adott, mire a koszovói rendőrség csapata előrenyomult, sarkukban a fényképezőgépeik vakuit villogtató újságírókkal. Carsten aggódva figyelte, amint a felfegyverzett rendőrök megszállják az állatkert területét, és arra gondolt, mi lesz, ha balul üt ki az akció.

Végre az egyik géppisztolyos tiszt jelentette, hogy tiszta a terep, Carsten pedig előresietett, hogy nekilásson az állatok kiszabadításának.

Ari és Rina reszketve, riadtan bújt össze a ketrec sarkában. Carsten utasítására nyugtatólövedéket eresztettek a bundájuk alá. Levágták a lakatot, és beléptek a ketrecbe. Carsten emberei óvatosan átemelték a két medvét egy-egy méretes hordágyra, majd betették őket az odakint várakozó mentőautóba. Carsten megsimogatta Rina szőrös pofáját: – Nyugalom – suttogta az állatnak –, meglásd, jó helyre kerülsz!

Ari és Rina ma már boldogan szaladgál a Koszovó mellett található Pristinai Medvemenedék 16 hektáros rezervátumának szabadtéri kifutóin. Carsten a Négy Mancs medveprojektjének vezetőjeként az elmúlt kilenc év során rengeteg hozzájuk hasonló, fogságban tartott medvét szabadított ki és szállított új, boldogabb otthonba.

– Ez az élethivatásom – vallja meg nekem a 48 éves férfi, ahogy végigsétálunk az ösvényen a Müritzi Medveparkban. A Berlintől kétórás autóútra található rezervátum egyike annak az öt európai medvemenedéknek, amelynek kialakításában Carsten részt vett. Ahogy továbbsétálunk, egy nőstény európai barna medve dugja ki busa fejét a bokrok közül, szemügyre veszi megmentőjét, majd továbbcammog a zöldülő talajon.

– Mascha! – kiáltja Carsten örömmel, és követi tekintetével a medvét. – Figyelje meg, mindjárt nekilát hempergőzni!

Carsten mind a 68 medvéjét jól ismeri, akárha a gyerekei volnának.

A megmentett állatok száma fáradságos munkájának köszönhetően egyre nő, és nemrégiben Európa határain túl is tevékenykedni kezdett.

– Közel egy évtized elteltével sikeresnek mondhatjuk a munkánkat – mondja Carsten, miközben a homokban hentergő Maschára mutat. – Persze rengeteg tennivaló vár még ránk.
 

Carsten jól emlékszik a pillanatra, amikor a medvék megmentése egy csapásra a saját ügyévé vált. 2005 februárjában, egy borongós délután történt. Carsten, aki a Duna partján nőtt fel az észak-németországi kisvárosban, Ulmban, mindig is rajongott a természetért. Tanulmányait követően német természetvédelmi területek látogatóközpontjának kialakításával és irányításával foglalkozott. Aztán amikor véget ért az utolsó ilyen megbízatása, egyik reggel átfutotta egy hamburgi napilap hirdetéseit. Egyszer csak megakadt a szeme egy álláshirdetésen, és a szíve hevesebben kezdett verni.

Carsten éttermek mögött, szűk ketrecben tartott medvékre bukkant, amelyeket mutatványokra tanítottak be vagy alkoholra szoktattak

A Müritzi Nemzeti Park medvemenedéket készült létesíteni fogságból kiszabadított állatok számára. A park egyórányira volt Carstenék otthonától. Az igazgatóság az új létesítmény irányítására keresett szakembert. „Én kellek nekik” – gondolta Carsten, és pár interjú után a park vezetősége ugyanígy vélekedett. Rábízták a 16 hektáros medvepark és látogatóközpont megtervezését és kialakítását. Az ő feladata lett továbbá, hogy felkutassa és kimenekítse a menedék leendő lakóit.

Carsten tanulmányozta a medvetartásra vonatkozó uniós törvényeket. Mint kiderült, Németországban a mai napig engedélyezett a medvetartás, amennyiben a tulajdonos betartja a helyigényre vonatkozó előírásokat és a biztonsági szabályokat. Carsten azt tapasztalta, hogy a kis állatkertek többségében messze elégtelenek a medvék számára teremtett körülmények. Küldetése végrehajtásában sokszor maguk a tulajdonosok segítették, mert elegük lett az őket ért támadásokból. A német közvélemény ugyanis elítéli a medvék fogva tartását.

Másutt viszont – Romániában, Bulgáriában, Szerbiában, Horvátországban és Ukrajnában – jóval elfogadottabb a privát medvetartás, és a gazdák nemigen hajlandók küzdelem nélkül lemondani az állataikról.

Carsten ezekben az országokban több tucat, szűk ketrecbe zárt medvére bukkant útszéli éttermek, benzinkutak mögött. A szerencsétlen állatoknak mutatványokat tanítanak be, vagy leitatják őket a vendégek szórakoztatására. Sok helyütt láncra verik őket, majd közönség előtt vadászkutyákat eresztenek rájuk, hogy azok megtanulják, miként bánhatnak el egy medvével.

Carsten először a müritzi parkban találkozott szemtől szemben medvével. Lothart, a hatalmas hímet egy kis német állatkertből menekítették ide. A férfi lélegzet-visszafojtva figyelte, amint Lothar lassan, óvatosan a puha fűre helyezi a mancsát. Ez a mancs tizenöt éven át nem érintett mást, csak betont. Carstent lenyűgözte, mennyi emberi vonás figyelhető meg a hatalmas vadállaton.

Amikor Lothar hozzáért a kettejüket elválasztó elektromos kerítéshez, a 300 kilós állat a sokktól hirtelen hátraugrott, majd riadtan eliszkolt. – Irdatlan nagy volt, mégis hihetetlenül fürge – mondja Carsten mély tisztelettel a hangjában.

Minél többet tudott meg a müritzi rezervátumban élő medvékről, annál világosabb lett számára, hogy képtelenség fogságban tartani ezeket az állatokat. Gyűjtögető életmódjukból fakadóan a természetben hatalmas területeket kóborolnak be, ezért fogságban abnormálisan kezdenek viselkedni.

– A bezárt vadállatok furcsa, rendellenes szokásokat vesznek fel – magyarázza. – A korábban hosszú időn át fogságban tartott medvék a parkban is még sokáig idegesen róják köreiket, vagy jobbra-balra dülöngélnek, mintha még mindig ketrecben lennének.

Carsten egyre jobban megszerette a medvéket, és egyre messzebbre tekintett. Így jutott el Koszovóba, ahol az európai országok közül a legnyomorúságosabb a fogságban tartott medvék sorsa. Itt találkozott Kassandrával, akit egy étterem mögött, rácsok közt tartottak fogva, kiszolgáltatva az elemeknek.

Amikor az étterem csődbe ment, „gazdája” étlen-szomjan magára hagyta ketrecében az állatot. Carsten úgy talált rá Kassandrára, kiszáradva, az éhhalál szélén.

Egykor fényes bundája rég megfakult és kikopott, háromszor két méter alapterületű ketrecének betonpadlóján ingerülten mászkált fel-alá, és a megszállott imbolygást csak néha-néha hagyta abba, hogy kiszimatoljon a rozsdás rácsok közül.

– Azonnal tennünk kell valamit – mondta a férfi, és döbbenten bámult az egykor méltóságteljes vadállatra.

Carsten már elérte, hogy Koszovóban betiltsák a medvetartást magánszemélyeknek. Addig tárgyalt a hivatalokkal, míg 2010-ben a koszovói kormány végre törvényt hozott.

A győzelem új feladat elé állította a medvebarátokat: nem volt ugyanis menedékhely, ahol az illegálisan tartott állatokat – így Kassandrát is – megfelelően el lehetett volna helyezni. De Carsten talált egy használaton kívüli 16 hektáros erdős területet egyórányira Koszovó fővárosától, Pristinától, és engedélyt szerzett, hogy bérmentesen használatba vehessék és megépítsék a menedéket.

Kassandrát, Rinát és Arit az új rezervátumban helyezték el. Sajnos azonban nem minden mentési kísérlet végződött sikerrel. Az egyik medvetartó például, amikor tudomást szerzett róla, hogy két 15 éves medvéjét, Rambót és Lutát le akarják foglalni, gyorsan értékesítette őket – 500 euróért. Mielőtt a hatóságok megérkezhettek volna, a vevők leölték az állatokat, és szerveiket – epéjüket, májukat és szívüket – eladták a feketepiacon. A két medve megcsonkított tetemét egy szeméttelepen találták meg ugyanazon a napon, amikor Carsten megszöktette Arit és Rinát.

Az esetek többségében Carstennek sikerül megmentenie és elhelyeznie a medvéket. Új otthonukat úgy alakítják ki, hogy a lehető legjobban hasonlítson eredeti élőhelyükhöz.

– Nézze, az ott Balu meg Siggy! – mutat Carsten a Müritzi Medveparkban a fűben fekvő hatalmas példányra és nem messze tőle egy másikra, amely különös szögben pihenteti a fejét egy fatönkön. Mosolyogva nézi őket, amíg a két medve odébb nem cammog a sűrűbe.

– Meg kell adni nekik a választás lehetőségét, hogy kedvük szerint mutatkozzanak vagy rejtőzködjenek – mondja Carsten. Az állatoknak jókora tér, sok-sok bozót, fa és domb áll rendelkezésükre, hogy elvonulhassanak a látogatók tekintete elől.

A vadon élő medvék idejük nagy részében élelem után járnak, ezért Carsten és munkatársai gondot fordítanak rá, hogy a rezervátumok lakóinak is meg kelljen dolgozniuk a betevő falatért: fák ágai közé rejtik az almákat, magasba lógatják a különféle finomságokat, így a medvéknek keresgélniük, mászniuk, ügyeskedniük kell az étel megszerzéséért.

Carsten lassanként Bulgáriában, Horvátországban és Szerbiában is felszámolja az illegális medvetartást, és jelenleg azért küzd, hogy Albániában véget vessen a medvetáncoltatás szokásának. Ukrajnában új menedéket készül létesíteni a korábban vadászkutyák kiképzéséhez tartott medvék számára. Rezervátumot épít Vietnamban, ahol ma is mindennapos az élő állatok epéjének kivágása és gyógyszeralapanyagként történő értékesítése.

– Fel kell világosítanunk az embereket és meg kell változtatnunk a közvéleményt ahhoz, hogy felszámolhassuk az ilyen kegyetlen szokásokat – mondja Carsten. – Elő kell készítenünk a terepet a medvék következő generációi számára, hogy természetükhöz méltó, boldogabb életet élhessenek.

Vote it up
267
Tetszett?Szavazzon rá!