Medve fogai között

Kajaktúrára indultak az északi sarkkörön túl. Nagy kalandra számítottak. Az élet azonban túltett várakozásaikon

Kapcsolódó cikkek

A jól megtermett jegesmedve a sziklás part mentén baktatott, alig egy méterre a Jeges-tenger háborgó vizétől. Fel-felemelte a fejét, hogy beleszimatoljon a sarkköri levegőbe – hátha megérzi valami ennivaló, például egy partra vetett fóka- vagy rozmártetem szagát.

Július vége lévén, már itt, messze túl az északi sarkkörön, az Északi-sarktól alig 1000 kilométerre lévő Svalbardnál (a Norvégiához tartozó szigeteket régebben Spitzbergák néven ismerték) is szinte teljesen elolvadt az úszó jég. A jegesmedvék így gyakorlatilag képtelenek voltak kedvenc zsákmányukra, fókára vadászni. Ez a hatalmas hím is kétségbeejtően éhes volt.

A nyugati szél a háta mögül fújt, ahogy továbbhaladt a part mentén. Egyszer csak megtorpant, mintha valami szokatlan szagot érzett volna. Izgatottan szimatolta a levegőt, s közben párafelhők szálltak fel csillogó fekete orrából. A jegesmedve orra állítólag olyan érzékeny, hogy akár 30 kilométerről is megérzi egy bálnatetem szagát, s most ez a példány is az orrát követve fordult széllel szembe, a sziget belseje felé. Evezőszerű mancsai mély nyomokat hagytak a homokban. A ragadozó elindult a zsákmánya felé.
 

Életük legnagyobb kalandjának ígérkezett ez a vállalkozás. A 22 éves Sebastian Plur Nilssen és Ludvig Fjeld gyerekkoruk óta jó barátok voltak, s immár két éve készültek a két hónapos kajaktúrára. A Roald Amundsenhez és Thor Heyerdahlhoz hasonló nagy norvég felfedezők példáját akarták követni azzal, hogy a világon elsőként kerülik meg kajakkal a Svalbard szigeteket – ehhez több mint 1800 kilométert kell evezniük a világ egyik legelhagyatottabb vidékén.

A megfelelő erőnlét elérése érdekében neoprén védőruhába bújva jártak kajakozni Oslóhoz közeli szülővárosuk jeges folyóira, jégtáblákon vonszolták át a nehéz kajakokat, s a dermesztően hideg vízbe ugrálva igyekeztek megedzeni magukat.

Mindig is szerettek vadászni, s most úgy csiszolgatták a tudásukat, hogy dombokra vágtattak fel, és közben töltötték meg és sütötték el puskáikat.

A sarkvidéket alaposan ismerő szakértők ugyanis gyakran figyelmeztették őket arra, hogy ha jegesmedvével kerülnek szembe, akkor valószínűleg nem sok idejük lesz gondolkozni. Ezért aztán mindketten a kajakjukra szíjazott vízhatlan tokban vitték magukkal a puskájukat. Egyenesen tartani magukat, nyugodtan lélegezni, célozni és tüzelni – mindennek teljesen automatikussá kellett válnia.
 

Fjeld és Nilssen azt tervezték: elsőként kerülik meg kajakkal a norvég Svalbard szigeteketA két merész ifjú 2010. július 5-én vágott neki az útnak a világ legészakibb településének tartott Longyearbyen-ből. Naponta átlagosan 25 kilométert tettek meg, és július végére elérték a szigetcsoport egyik legészakabbra fekvő tagja, Nordaustlandet északi partjait.

Az erősödő szél és az egyre nagyobb hullámok miatt úgy döntöttek: az Ekstremhuken nevű, tenger fölé emelkedő hegyfok közelében, a parton táboroznak le. Nilssen Fjeld mellé evezett, és odamutatta neki a térképet.

– Vicces neve van ennek a helynek, nem? Vajon azt jelenti, hogy itt valami „extrém” dolog történik majd? – Válaszként Fjeld is elmosolyodott.

Kihúzták kajakjaikat a köves partra, felverték a sátrat, majd attól három méterre kifeszített botlódrótokkal vették körül a tábort, ahogyan azt mindig tették. Ha a táborhelyhez közeledő medve a drótokba akadva apró patronok sorát robbantja fel, akkor van még elegendő idejük puskát ragadni és elkergetni vagy végső esetben lelőni a ragadozót.

Másnap heves széllökésekre ébredtek, és viharosan hullámzott a tenger. Műholdas telefonon lekérték az időjárás-előrejelzést, aztán megvitatták a helyzetet. – Kénytelenek leszünk itt tölteni még egy éjszakát – mondta Nilssen. – Holnapra megjavul az idő.

Valamivel később Nilssen egy elszabadult ponyvát kergetve beleakadt a botlódrótba, és elsütötte az egyik robbanótöltetet. Azonnal új patront szerelt a drótra. – A fenébe – morogta, miközben visszabújt a sátorba. – Vénségemre kezdek ügyetlenné válni. – Mint minden elalvás előtt, Nilssen és Fjeld most is ellenőrizték, hogy puskáik töltve vannak-e, és maguk mellé tették a fegyvereket.

Miközben az igazak álmát aludták, a szagukat követő medve egyre közelebb ért a táborhoz.
 

Vadul üvöltött a szél, amikor a medve átszakította a botlódrótot, de a patron nem sült el. Nilssen óriási robajra ébredt, ahogy az állat letiporta a sátrat, és mancsa egyetlen suhintásával cafatokra hasította.

– Medve! – ordította Nilssen. Ugyanebben a pillanatban a medve a fogai közé kapta a tarkóját, és kirántotta a férfit a hálózsákjából. Nilssen semmi mást nem látott, csak a fölé tornyosuló fehér szőrtömeget. A medve még jobban a koponyájába mélyesztette a fogait és mély, torokhangú morgást hallatott.

Még sikerült elkapnia a vadászpuskáját, miközben a medve kivonszolta a sátorból. Torkaszakadtából ordítva próbálta fél kézzel megütni a ragadozót, miközben a másikkal a puskát szorongatta. Ám az állatot semmi sem tántoríthatta el a szándékától.

A jegesmedve hirtelen elengedte Nilssen fejét, de csak azért, hogy a vállába mélyessze a fogait és rázni kezdje. A hegyes fogak minden rántásnál mélyebbre hatoltak a fiatalember húsában. Szörnyű fájdalom hasított belé, mintha jégcsákányt forgattak volna a vállában.

Azért ráz, hogy elveszítsem az eszméletemet – jutott az eszébe. A medve ekkor már a köves tengerparton vonszolta. A puska az egyetlen esélyem, gondolta. Csakhogy a fegyver ebben a pillanatban kiesett a kezéből, a medve talpa alá került, és kettétört az állat súlyától.

– Végem van! – mondta hangosan Nilssen, amikor meghallotta a puska reccsenését. – Ennyi volt.
 

Fjeld Nilssen rémült kiáltására ébredt fel. A hang irányába nézett, és meglátta a medvét a sátorban, a szájában a barátja fejével. Zsákmányát rángatva a medve összetiporta a felszerelésüket is, így a holmik nagy része vagy darabokra törött, vagy beletemetődött a puha homokba.

Fjeld felugrott, és nagyapja második világháborús puskájáért nyúlt – de nem találta. Kétségbeesve kezdett kotorászni a sátor előtti törmelékhalomban. – Hol van már? – ordította, aztán megérezte a fegyver tusát, és kirántotta a homokból. – Sebastian! – kiáltotta. De Sebastian nem felelt.

A medve sebesült vállánál fogva hol cipelte, hol a földön vonszolta Nilssent. Most kell cselekednem, ha meg akarom menteni a barátomat – gondolta Fjeld. Vészesen fogyott ugyanis az idő.
 

A kajakosok tábora a támadást követőenA ragadozó a tábortól vagy 30 méterre eleresztette Nilssent, bömbölt egyet, aztán borotvaéles karmaival végigszántotta a férfi törzsét. A vér rögtön elborította a kajakost. A medve ezután mellső mancsaival Nilssen mellkasára nehezedett, amivel a földhöz szögezte és mélyen a homokba nyomta a testét. Nilssen hallotta, ahogy a bordái recsegnek-ropognak, s arcán érezte az állat forró leheletét. Belenézett a fekete szemekbe: hidegek voltak, és üresek.

A medve ekkor megfordult, és észrevette a vállához emelt puskával a sátor előtt álló Fjeldet. A férfi a lélegzetét visszatartva igyekezett lecsillapítani hevesen remegő mutatóujját, és célba vette a medvét.

– Nyugi! Nyugi! – mondogatta magának. Attól félt, hogy a barátját találja el. Nilssen közben azt kiáltozta felé: – Lőj! Lőj már! – Mielőtt azonban Fjeld meghúzhatta volna a ravaszt, a medve lemászott Nilssenről, ismét a tarkóját kapta a foga közé, és két lábra állt, így Nilssen talpa vagy egy méterre volt a talajtól.

Fjeld közelebb futott, Nilssen pedig ismét odakiáltott neki: – Lőj! Lőj már, vagy végem!

A jegesmedve most az oldalával fordult Fjeld felé, aki az állat hátára célzott, és meghúzta a ravaszt. A golyó eltalálta a medvét, s az a homokra ejtette Nilssent. Újra a férfi vállába harapott, de ekkor Fjeld gyors egymásutánban négy golyót eresztett a mellkasába. A medve a földre zuhant – végre halott volt.
 

Abbéli félelmében, hogy más jegesmedvék is odagyűlhetnek a vérszagra, Fjeld először is újabb, öt töltényt tartalmazó tárat tett a puskájába.

Nilssen a parton hevert. Fejbőre hátul nagy foszlányokban lógott, a vállán mély seb tátongott. A testén számos más vérző seb is látszott – de legalább életben volt.

Fjeld visszacipelte Nilssent a sátorhoz, nyomókötéseket tett a fejére és a vállára, hogy a vérzést csillapítsa, utána pedig bebugyolálta egy hálózsákba. – Rendbe fogsz jönni – biztatta a barátját, és óvatosan letörölte arcáról a vért. – Kijuttatunk innen.

Nilssen felnyögött. Egész teste fájdalmasan lüktetett, és a sátrat vérszag töltötte be. – A nyakam – suttogta Fjeldnek. – Lehet, hogy a medve eltörte.
 

Fjeld tudta, hogy melegen kell tartania Sebastiant, mivel a dermesztő hidegben ilyen súlyos sebekkel másként aligha maradna életben. Fogta a műholdas telefont, és beütötte a longyearbyeni kórház számát.

– Segítségre van szükségünk – hadarta a kórház ápolási vezetőjének, Aksel Bilicznek. – Kajaktúrán vagyunk, és a barátomat megtámadta egy jegesmedve. Kérem, siessenek!

Bilicz értesítette a helyi rendőrséget, és alig több mint fél óra múlva már el is indult egy mentőhelikopter. A táborhelyig vezető út azonban még a levegőben is csaknem másfél óráig tartott.

Fjeld visszatért a sápadt, reszkető Nilssenhez. Folyamatosan beszélt hozzá, hogy ébren tartsa. – Helikoptert küldenek – ismételgette –, hamarosan itt lesz.

Noha a barátja szünet nélkül vonaglott a fájdalomtól, Fjeld nehéz szívvel ugyan, de úgy döntött, nem adja be neki a csomagjukban lévő morfiuminjekciót, mert félt, hogy az teljesen „kiütné” Sebastiant. Bármennyire szenvedett is, Nilssen sem akarta elveszíteni az eszméletét.

Fjeld eközben folyamatosan a horizontot kémlelte, nem közeledik-e újabb jegesmedve, és a keze ügyében tartotta a töltött puskát.

A helikopter megérkezése után két mentőápoló rögtön a járműhöz vitte Nilssent. Infúziót kötöttek be neki, és fájdalomcsillapítót is kapott, de a nyaka annyira lüktetett, hogy inkább nem tettek fel neki merevítőt.

A kórházban háromórás műtéttel távolították el sebei környékéről a sérült szöveteket. A nyakán csúnya zúzódások voltak, de szerencsére nem tört el. Az egyik sebész, Kari Schroeder Hansen másnap felkereste a lábadozó Nilssent.

– Csak néhány milliméter hiányzott ahhoz, hogy a medve fogai átlyukasszák a tüdejét vagy összeroppantsák a koponyáját – közölte vele. – Egyik esetben sem lenne most itt velünk.

Norvégiában bűntett a jegesmedve megölése, kivéve, ha életet veszélyeztet– Tudom, hogy a jegesmedvék gyakran roppantják össze a fókák koponyáját – mondja ma Nilssen. – Még szerencse, hogy ilyen kemény fejű vagyok...

Amikor meglátogatjuk Oslótól északra lévő otthonában, ahol egy csapatnyi szánhúzó kutyát nevel, Nilssen készségesen gombolja ki az ingét.

A vállán és a törzsén jó néhány sebhely emlékeztet a támadásra. – Nem vagyok vallásos – mondja, miközben begombolkozik –, de tudom, hogy a túlélésem csoda volt. Azt is tudom, hogy az életemet Ludvignak köszönhetem.

– Én csak ösztönösen cselekedtem, azt tettem, amit annyit gyakoroltunk – szabadkozik Fjeld.

A két fiatalember azt fontolgatja, hogy visszatérnének a Svalbard szigetekhez, bár családtagjaik, akik először egy rádióműsorban hallottak a támadásról, érthetően nem túl lelkesek. Nilssen egyébként bámulatra méltóan higgadt, amikor a történtekről beszél.

– Rettenetesen sajnáljuk, hogy végül mégis meg kellett ölni a medvét – mondja szomorúan. – Továbbra is az a véleményem, hogy a jegesmedve a létező legfenségesebb állat a világon. Nem akart ő mást, csupán életben próbált maradni.