Megállítani a következő tömeggyilkost

Mit lehet tenni az egyre gyakoribb vérengzések megelőzéséért? Van, ahol már tudják

Erik Ayala 2000 szeptemberében 16 éves volt, amikor az oregoni Keizer város McNary Gimnáziumának iskolarendőre fülest kapott, hogy a fiú „kiakadt a magánsulisokra, és be fog hozni egy fegyvert”. A rendőr szerint Ayala csöndes és rosszkedvű volt, de bizonygatta, hogy nem akart másokat bántani. Aztán a fiú két hónappal később megpróbálta megölni magát (gyógyszerekkel), és bekerült egy magán-elmegyógyintézetbe.

Ayala öngyilkossági kísérlete riasztott egy pszichológusokból, tanácsadókból és rendőrökből álló különleges csapatot, amely egy úttörő helyi kezdeményezés résztvevőjeként igyekszik azonosítani és visszatartani azokat a fiatalokat, akik esetleg erőszakossá válhatnak. Mielőtt Ayalát kiengedték volna a kórházból, a salem-keizeri iskolai körzet fenyegetéskiértékelő csoportja beszélt a fiú barátaival, családtagjaival, tanáraival. Újabb figyelmeztető jeleket találtak: Ayala az interneten próbált fegyvert vásárolni, és összeállított egy halállistát, rajta a közeli barátjának, Kyle-nak, illetve annak a lánynak a nevével, akit titokban szeretett.

Amint megállapították, hogy Ayalának nem volt fegyvere, a fenyegetéselemző csoport elindított egy tanácsadásból és otthoni konzultációból álló „átkaroló beavatkozást”, amelynek részeként a zene és számítógép iránti érdeklődésében is segítették. A következő másfél évben javultak a fiú kilátásai, s megszűntek a fenyegető jelek.

– Nagyon tehetséges, értelmes fiatalember volt – idézi fel az ügybe bevont pszichológus, John Van Dreal. – Főleg azt próbáltuk nála elérni, hogy kimozdítsuk abból a tudatállapotból, amelyben netán szörnyű cselekedetre szánja el magát.

Ayala 2002-ben érettségizett, majd az iskolai csapat átadta az aktáját a helyi, felnőttek fenyegetéseit kiértékelő csoportnak, amelyben többek között a salemi rendőrség és a megyei egészségügyi ügynökség képviselői dolgoztak. – A két csapat sikeresen megakadályozta Ayala tervét, hogy másokban kárt tegyen – mondja Van Dreal.

De aztán a sors egy nyolcvan kilométerre lévő városba sodorta a fiút, ahol alig ismert valakit.
 

A fegyveres ámokfutások elharapózása miatt manapság az USA-ban már mindenütt vannak fenyegetéskiértékelő csoportok, az iskolai körzetektől kezdve az egyetemi campusokon és vállalati központokon át a vidámparkokig. – Az elmúlt öt-hat évben nagyon aggasztó jelenséget figyelhettünk meg: emelkedett a nyilvános helyeken történő célzott támadások száma – mondta Reid Meloy törvényszéki pszichológus, a terület vezető kutatója a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen.

A fenyegetés elemzése lényegében három részből – azonosításból, elbírálásból és beavatkozásból – álló folyamat. Minden ügy általában valamiféle megérzéssel kezdődik – egy tanár fültanúja lesz egy diák gyanús megjegyzésének, és riasztja az igazgatót, vagy valaki megijed a kollégája kiszámíthatatlan viselkedésétől, és szól a főnökének.

Ha a füles eljut a fenyegetéskiértékelő csoporthoz, a tagok sürgősen feltérképezik az illető hátterét és körülményeit. Ennek során beszélhetnek családtagokkal, barátokkal vagy kollégákkal, hogy jobban megértsék az illető szándékait, hogy mennyire képes kezelni a stresszt, és ami a legfontosabb, hogy tervez-e bármilyen támadást.

A lehetséges megoldások között éppúgy szerepel a segítségnyújtás, hogy az illető „kieressze a gőzt” és újra a tanulásra vagy a munkára összpontosítson, mint a hosszú távú tanácsadás biztosítása. Ha elkerülhetetlennek tűnik az erőszakos cselekedet, a legbiztonságosabb módszer az illető pszichiátriai kényszerkezelése vagy őrizetbe vétele.

– A célunk a megelőzés, nem a vád alá helyezés – magyarázta Andre Simons felügyeleti különleges ügynök, aki tavaly még a Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) viselkedéselemzési egységét vezette, amely a helyi hatóságokat segíti a feltételezett gyilkosságok megelőzésében. – Úgy vélem, indokoltan tesszük, ha felügyelet alá helyezzük azokat, akik nem képesek másmilyen megoldást találni a problémáikra, csak erőszakosat.

Egy tömeggyilkos nem ösztönösen cselekszik. A törvényszéki vizsgálatok azt mutatják, hogy szinte minden támadást aprólékosan megtervez, és végrehajt. Ebben rejlik a fenyegetésanalizálás esélye: azokban a hetekben, hónapokban vagy akár években, amíg a lehetséges gyilkos egyre közelebb kerül az erőszakos cselekedethez, lehetőség nyílik arra, hogy felfigyeljenek rá és megakadályozzák a végrehajtásban.

Az erőszakhoz vezető út gyakran egy sérelemmel kezdődik, aztán ez az érzés állandósul az illetőben, és olyan gondolatok ébrednek benne, hogy másokban kárt tegyen, ami végül a támadás megtervezését és előkészítéséhez vezet.

A tömeggyilkosok döntő többsége előre jelzi a szándékát. De nem könnyű észrevenni a fenyegetésanalizáló csoportok által csak „elszólásnak” nevezett előjeleket.

Mielőtt a dél-karolinai Charleston templomában Dylann Roof megölt kilenc afroamerikait, egyik barátjának arról beszélt, szívesen ölne embereket és robbantana ki egy faji háborút. (A barátja azt állította, nem hitte, hogy Roof komolyan beszél.)

Tudjuk, hogy sok tömeggyilkos súlyos pszichiátriai betegségben szenvedő fiatal fehér férfi. A gond csak az, hogy az általános jellemvonások nem segítik eléggé a fenyegetéskiértékelő csoportokat abban, hogy azonosítsák azokat, akik valóban támadni fognak. Hiszen rengeteg fiatalember szereti az erőszakos filmeket vagy a lövöldözős játékokat, jön könnyen dühbe iskolai, munkahelyi vagy párkapcsolati problémák miatt, illetve küszködik pszichiátriai problémákkal. Azoknak a száma viszont elenyésző, akik csakugyan tömeggyilkosságot akarnak elkövetni.

Döntő fontosságú a gyanúsított aktuális körülményeinek feltérképezése. Nemrég küldték el a munkahelyéről? Egy csúnya válás után le kellett mondania a gyermekeiről? Rendszeresen fogyaszt kábítószert? A nyomozók emellett látható jeleket is keresnek – ilyen lehet például a higiénia vagy az életkörülmények romlása –, ezért is fontos, hogy az érintetteket személyesen is felkeressék és jó kapcsolatot alakítsanak ki vele.

Mario Scalora, a Nebraskai Egyetem törvényszéki pszichológusa felidéz egy esetet, amelynek főszereplője egy általa csak „Bob”-nak hívott diák. Amikor a campuson működő fenyegetésanalizáló csoport fülest kapott, hogy Bob magában beszél és fenyegetőzik, civil ruhás nyomozók keresték fel a kollégiumban.

Bob azt mondta, hangokat hall, amelyek arra utasítják, hogy ártson másoknak, és emiatt nagyon fél.

A nyomozók meggyőzték, hogy vizsgáltassa ki magát egy pszichiátriai osztályon. – Bob ettől úgy érezte, hogy a gondját viselik – magyarázza Scalora –, nekünk pedig lehetőséget adott arra, hogy folyamatosan szemmel tartsuk.

A rendőrök többsége a legutóbbi időkig elképzelhetetlennek tartotta, hogy szorosan együttműködjön pszichológusokkal és pszichiáterekkel. Az pedig, hogy még az előtt beavatkozzanak, hogy valaki bűncselekményt követne el, ellenkezett a képzésük során tanultakkal. Aztán jött a columbine-beli mészárlás.

Miközben a Columbine Gimnáziumba járó Eric Harris és Dylan Klebold arra készült, hogy lemészárolja az évfolyamtársait, nem csupán a düh és a kétségbeesés hajtotta őket, de a vágy is, hogy halhatatlanná váljanak. Naplóbejegyzésekből és videókból kiderült, hogy mindketten arról álmodoztak: hollywoodi rendezők versengenek majd a történetük megfilmesítésének jogáért. Videóra vették magukat, ahogy fegyvereket sütnek el, közben azzal fenyegetőztek, hogy százakat ölnek meg és „forradalmat” indítanak el.

A „hagyatékban” manapság gyakran megjelennek az elkövetők által az interneten megosztott kiáltványok. – Azért csinálják ezt, hogy magukra vállalják a támadást, és világossá tegyék, milyen sérelem áll mögötte – magyarázza az FBI-os Simons. – És úgy véljük, azért is tesznek így, hogy fokozzák a sajtó érdeklődését, a botrányt, a hírnevet, amelyről úgy hiszik, hogy az eset miatt jár nekik.

Régóta bizonyított tény, hogy a különböző zaklatók, sorozat- és tömeggyilkosok sokszor a híres elődöket akarják utánozni. A jelenséget a törvényszéki pszichológusok „kulturális forgatókönyv” követésének vagy „Werther-effektus”-nak nevezik. Ez utóbbi Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regényének megjelenése után a 18. századi Európában elkövetett, a főszereplőt utánzó öngyilkosságokról kapta a nevét.

Hiába telt el tizenhét év, Columbine öröksége még mindig felsejlik egyes erőszakos cselekmények mögött, és ezt részben azok az internetes szubkultúrák fűtik, amelyek megszállottjai Harris és Klebold szavainak és fényképeinek. – Még sohasem találkoztam ehhez hasonló fanatikus rajongótáborral – mondja egy veterán biztonsági szakértő.

Nem csupán amerikaiak utánozzák a columbine-i gyilkosokat. Brazíliában és Kanadában is lecsaptak olyan elkövetőkre, akiket ez az eset bátorított, Európában pedig főleg Németországban, ahol a columbine-i mészárlás óta eltelt évtizedben kilenc iskolai lövöldözés volt. A német támadók közül legalább hárman Harris és Klebold példájából merítettek erőt. Egyikük, egy 18 éves fiatalember istenként tisztelte őket, és volt iskolájára két lefűrészelt csövű puskával, egy kézifegyverrel és több mint tíz házi készítésű bombával támadt.

Széles körben elterjedt történetek arra utalnak, hogy az a gyorsaság és intenzitás, amellyel a közösségi média mémekkel és képekkel bombázza az embereket, tovább erősíti az utánzás iránti vágyat. Virginiában tavaly augusztusban egy elkeseredett volt tévés műsorvezető élő adásban lőtte le két korábbi kollégáját, miközben az egészet felvette videóra, majd a felvételt megosztotta a Twitteren és a Facebookon. Fél óra sem kellett, hogy az internet felkapja a videót, előrevetítve a szomorú jövőt, amelyben mások hasonló tervekkel fognak előállni.

Bár a digitális média olyan felületeket hozott létre, amelyeken a veszélyes emberek kiélhetik a hírnév utáni vágyaikat, ezek az oldalak egyben fontos eszközök, ha azonosítani kell az elkövetőket.

– Mostanában azt tapasztaljuk, hogy az elkövetők gyakrabban jelentkeznek valamelyik közösségi oldalon a támadások előtt – mondja Simons. – Napjainkban könnyen előfordulhat, hogy ezek az emberek élénkebb életet élnek az interneten, mint a való világban.
 

Borzalmas következmények
A tömeggyilkosságoknak hosszú és megdöbbentő történelmük van az Egyesült Államokban. Íme, az elmúlt évek kilenc legvéresebb támadása.

1999. április 20.: a 18 éves Eric  Harris és a 17 éves Dylan Klebold  13 embert ölt meg a coloradói Littleton Columbine Gimnáziumában.

2007. április 16.: a 23 éves Seung-Hui Cho 32 emberrel végzett a Virginiai Műszaki Egyetemen.

2009. április 3.: a 41 éves Jiverly Wong 13 embert mészárolt le a New York állambeli Binghamton egyik bevándorlóknak fenntartott közösségi házában.

2009. november 5.: Nidal Malik  Hasan, a hadsereg pszichiátere, 13 embert lőtt le a texasi Fort Hood-i támaszponton.

2012. július 20.: a 24 éves James E. Holmes 12 embert ölt meg a coloradói Aurora egyik mozitermében.

2012. december 14.: a 20 éves Adam Lanza előbb az édesanyjával végzett az otthonukban, majd 26 dolgozóval és diákkal a connecticuti Newtown város Sandy Hook Általános Iskolájában.

2013. szeptember 16.: a 34 esztendős Aaron Alexis 12 embert lőtt le  a haditengerészet washingtoni támaszpontján.

2015. december 2.: egy házaspár, Syed Rizwan Farook és Tashfeen Malik terrorcselekményt követett el, amikor egy konferenciateremben meggyilkolta a kaliforniai San Bernardino Megyei Közegészségügyi Hivatal 14 munkatársát.

2016. június 12.: a 29 éves Omar Mateen 49 embert mészárolt le a floridai Orlando egyik melegklubjában.  A támadás alatt a központi segélyhívót tárcsázta, és hűséget esküdött  az Iszlám Állam terrorszervezetnek.

Erik Ayala 2006-ban költözött az oregoni Portlandbe. Az ezt követő három évben egyik munkahelyén sem tudott gyökeret ereszteni, és nehezen talált magának barátnőt. Huszonnégy éves volt ekkor, s már nem tartotta a kapcsolatot azzal a csoporttal, amely még a szülővárosában pártfogolta. Egyre inkább visszahúzódó lett, és gyakran játszott a szobájában lövöldözős játékokat.

2009. január 24-én Ayala rövid írásos üzenetben bocsánatot kért a családjától, és a szobatársára, Mike-ra hagyta PlayStation 3 konzolját, az autóját és a bankszámláján maradt pénzt. Aztán fogta a két héttel korábban vásárolt 9 milliméteres félautomata kézifegyverét, és elindult a belvárosba.

Nem sokkal este fél tíz előtt egy csoport tinédzser állt sorban a minden korosztály számára nyitott szórakozóhely, a Zone előtt. Ayala pillanatok alatt végzetes lövést adott le két lányra, hét másik embert pedig megsebesített, többségükben szintén tinédzsereket. Aztán maga ellen fordította a kézifegyvert, és még egyszer utoljára meghúzta a ravaszt.

– Ayala itt a gimnáziumi évek alatti terveit valósította meg – mondja Van Dreal. Ez talán azt sugallja, hogy a két oregoni csoport megakadályozta a fiatalabb Ayalát abban, hogy ámokfutást rendezzen, viszont rávilágít arra, milyen nehéz feladat hosszú távon felügyelni egy valószínűleg veszélyes embert.

Még ha sikerül is eltéríteni valakit az erőszaktól, mi a biztosíték arra, hogy kiegyensúlyozott felnőtt válik belőle? Mi történik, ha kikerül azoknak a látóteréből, akik addig segítették? Mikor tekinthető lezártnak egy ilyen eset?

Bár még gyerekcipőben jár a fenyegetésanalizáláshoz kapcsolódó tudomány, mégis egyre többen érdeklődnek iránta. Az Amerikai Pszichológiai Társaság 2014-ben a témába vágó folyóiratot indított Journal of Threat Assessment and Management címmel. Egyre nagyobb rangot vív ki magának a Fenyegetéskiértékelő Szakemberek Társasága, és számos cégvezető tudakozódik a stratégiáról. Három amerikai állam – Virginia, Illinois és Connecticut – állami főiskoláját és egyetemét már arra kötelezték, hogy állítsanak fel fenyegetésanalizáló csoportot. Virginiában az állami általános és középiskolákban is előírják ezt.

De vajon a tömeggyilkosságok megakadályozásának az az egyedüli módja, ha sok pénzt költenek fenyegetéselemzésre? Az általam megkérdezett szakemberek egyetértettek abban, hogy a fegyverek hozzáférhetősége révén sokkal könnyebb elkövetni ezeket a bűncselekményeket, és ezek sokkal végzetesebbek is.

– Olyan sok lőfegyver lehet a lakosságnál, hogy az ember eleve abból indul ki, mindenkinek van – mondja Scalora.

A fenyegetéskiértékelési szakemberek pedig kénytelenek szembenézni a nyers valósággal: az Egyesült Államokban 300 millió fegyver van magánkézben. Ezért sokan úgy vélik, az ő módszerük kínálja a legjobb esélyt arra, hogy megoldjanak egy mára már fájdalmasan mindennapi amerikai problémát.
 

Kyle Alexander tisztán emlékszik, hogy Erik Ayalával az iskolai rezesbandában ismerkedtek meg. Mindketten zárkózottak voltak, szerették a videojátékokat, és azon keseregtek, hogy képtelenek beilleszkedni.

Órákkal az előtt, hogy Ayala végrehajtotta volna a támadást, Ayala szobatársa, Mike telefonon felhívta az akkor Seattle-ben élő Alexandert. – Talált egy feljegyzést, és nagyon idegesnek tűnt – idézi fel Alexander. Fogalma sem volt, mit tehetett volna akkora távolságból. – Azt hittük, Erik megint mély depresszióba zuhant – mondja. – Eszünkbe sem jutott, hogy ilyesmire készül.

Alexander nemrégiben szembesült Ayala esetének minden részletével, köztük azzal, hogy valaha az ő neve is szerepelt a halállistán. Már megbánta, hogy a gimnázium után nem tartotta vele a kapcsolatot. – Szerintem az megváltoztathatta volna az életét.

Az övére nagy hatással voltak a történtek: Alexander ma iskolapszichológusként dolgozik Salemben. Képzése során fenyegetéskiértékelést is tanult. Szenvedélye: segíteni a veszélyben lévő gyerekeket.

Vote it up
49
Tetszett?Szavazzon rá!