Megadtam magam a zenének

Félszegségemben évtizedeken át a lehető legmesszebb elkerültem a táncparkettet, aztán egyszer történt valami

Kapcsolódó cikkek

Alig egy hónapja randevúztunk Michaellel, amikor feltett nekem egy roppant kínos kérdést. Nem, nem a válásom részletei vagy az anyagi helyzetem felől érdeklődött, a helyzet ennél sokkal rosszabb volt. A kérdése így hangzott: – Volna kedved táncolni velem valamikor?

A legtöbben gondolkodás nélkül rávágták volna az igent. Hisz ki az, aki ne szeretne olykor betérni egy hangulatos szórakozóhelyre, hogy átadja magát a zene ritmusának?

Jelentem, én volnék az. Én ugyanis soha életemben nem tanultam táncolni. Bűnbánó mosollyal vallottam be Michaelnek: – Nem vagyok valami jó a műfajban…

Ő azonban nem adta fel: – De élvezed a táncot, nem?

Ez elgondolkodtatott. Ama néhány alkalommal, amikor sikerült teljesen oldottan, fesztelenül mozognom, nagyon is élveztem a szabadságot, amit a tánc adott. Egy ízben egy zsúfolt éjszakai mulatóban. Egy másik alkalommal barátnőm, Jacki és az ő zenés videojátéka társaságában… De többnyire kényszernek éreztem a táncot. Görcsös és esetlen voltam, s folyton arra gondoltam, hogy mindenki látja, milyen „rosszul csinálom”.

Kiskamaszként, miután megnéztem A Brady család egyik epizódját, amelyben az apa táncleckéket ad bálba készülő lányának, reménykedtem, hogy egy nap az én apám is elém áll, és megkezdi okításomat. Ám erre valahogy sosem került sor.

Az iskolai bulikon lassúztam egy-két fiúval, de amint felhangzott egy tempósabb szám, levetettem magam a legközelebbi székre. Nem akartam nevetségessé válni, attól tartottam, kritizálnának. Félelmem nem volt alaptalan. Elsős középiskolásként nem voltam hajlandó megtanulni a „Y.M.C.A.” című sláger koreográfiáját, amiért alaposan megszégyenítettek a többiek előtt. Főiskolás koromban apám egy esküvőn viccelődve állapította meg, hogy örököltem a (hibás) táncgénjeit. Harmincévesen akkori férjem becsmérelte a ritmusérzékemet.

Csakhogy Michaelt nagyon kedveltem, olyannyira, hogy a kedvéért hajlandó voltam feladni a kényelmemet és megrögzött szokásaimat. Megesküdtem, hogy megtanulom, miként legyek fesztelen, és elmegyek vele táncolni. Rájöttem viszont, hogy ez nem fog menni egyedül.

Az iskolai bulikon persze lassúztam egy-két fiúval, de amint felhangzott egy tempósabb szám, levetettem magam a legközelebbi székre

Felhívtam Jackit, aki rengeteget táncol (és nem csak a videojátékával). Azt ajánlotta, hogy minél többet gyakoroljak olyasvalaki társaságában, akivel a lehető legoldottabb vagyok. Gyorsan rögtönöztem hát egy táncpartit a lányomnak meg a fiamnak, és végigugrabugráltuk a házat. Gátlásnak nyoma sem volt bennem.

Aztán felkerestem MacKenzie Mushelt, akit a SHAPE America 2014-ben az év tánctanárának választott, és tanácsot kértem tőle.

– Sokan úgy tartják, nyilvánosság előtt táncolni óriási kockázat – magyarázta Mushel. – De ne azzal törődjön, miként fest tánc közben. Már pár lépés, amit kényelmesnek érez, biztos alapot adhat.

Ettől kezdve rendszeresen táncoltam a gyerekeimmel, és kialakítottam magamnak egy egyszerű technikát. Idővel egyre könnyebben rá tudtam hangolódni a zenére, anélkül, hogy a mozdulatokon gondolkodnék. Pár hét múlva készen álltam rá, hogy nyilvánosság előtt is táncra perdüljek, de múltbéli kudarcaim miatt jobbnak láttam, ha előtte azért konzultálok egy szakértővel. Bernardo Carducci, az Indianai Egyetem Félénkségkutató Intézetének igazgatója azt javasolta, hogy tánc tekintetében ne adjak mások véleményére.

– Aki szégyellős, az a negatív tulajdonságaira összpontosít. Egyetlen rosszalló megjegyzés tartja fogva, pedig lehet, hogy mellette ötven elismerést kapott – mondja a szakember. – Az igazság az, hogy az emberek nemigen törődnek vele tánc közben, mit csinál a másik, mert azzal vannak elfoglalva, ők hogyan mozognak.

Figyelmeztetett, hogy ne igyam alkoholt, mert ha ital segítségével kerekedek felül a gátlásaimon, akkor a sikert nem magamnak, hanem az alkoholnak köszönhetem majd.

Még azon a héten elhívtam táncolni a barátnőmet, Paulát, aki salsára jár. Beültünk egy bárba, és ásványvizet kortyolgatva csevegtünk. Amikor a DJ feltett egy ismerős számot, elindultunk a táncparkett felé.

Nem volt tömeg, ami elrejtsen, de mozogtam, ahogy begyakoroltam… Hamarosan úgy belejöttem, hogy a karomat is a fejem fölé emeltem – ezt korábban sosem tettem volna idegenek előtt. Felszabadító érzés volt!

– Nem is táncolsz rosszul! – harsogta túl a zenét Paula, aki nem értette, hol a probléma. Ez jólesett.
 

Nem sokkal ezután elsétáltunk Michaellel egy bár mellett, és én javasoltam, hogy nézzünk be. (Azt nem említettem neki, hogy már évek óta szerettem volna bemenni, csak a tánctól való félelem tartott vissza.)

A táncparkett tele volt párokkal. Pörögtek-forogtak a harsogó zene ritmusára. Leültünk a pulthoz, és beszélgetni kezdtünk. Miután egy órája ücsörögtünk már a bárszéken, nagy levegőt vettem, és felkértem Michaelt. Húzni kezdtem a hömpölygő tömegen át, noha a fejemben egy vékonyka hang mindent megtett, hogy eltérítsen: „Ez nem a megfelelő zene… erre akarsz te táncolni?!”

Ez volt az a pont, ahol rádöbbentem, hogy bármi történjék is ezen az éjszakán, nem számít. Hiszen a győzelmi táncot már eljártam! Nem Michaelnek kellett bebizonyítanom, hogy van bátorságom táncolni, hanem magamnak; s a múltkor, amikor Paulával voltam, már bizonyítottam. Ha képes voltam vadidegenek között táncolni, akkor most, a férfival, akit szeretek, egész biztos menni fog.

A zenekar játszott, és én csak táncoltam-lebegtem Michaellel, akinek fogalma sem volt róla, mennyit küzdöttem ezekért a pillanatokért. Végre nem kellett szabadkoznom. Szégyen nélkül, boldogan mozoghattam. Szabadnak éreztem magam.

Később jót kuncogtam magamban, amikor rájöttem, hogy halvány gőzöm sincs, hogyan táncol Michael. Carduccinak igaza volt: annyira el voltam foglalva magammal, hogy még az imádott férfira sem figyeltem. Azt hiszem, újra el kell hívnom őt táncolni.

Vote it up
197
Tetszett?Szavazzon rá!