Megjött Scott!

Scott Neeson, a sikeres hollywoodi producer kambodzsai misszióra cserélte aranyéletét. Kinek jó ez?

Megjelent: 2010. július

Kapcsolódó cikkek

Még nem látom a hulladéklerakót, de a szagát már érzem. Azért jöttem Phnompenbe, hogy elkísérjem Scott Neesont rendszeres látogatásai egyikére, a kambodzsai főváros határában tizenegy hektáron elterülő Steung

Meanchey harminc méter magas, rothadó hulladékhegyéhez. Gumicsizmában és kidobásra szánt pólóban-nadrágban másszuk meg a szeméthalmazt. Fejbe kólint a szag: kénes gázok, ürülék és bomló hús elegye.

Hányingerrel viaskodva lélegzem be a szüntelenül százával égő apró tüzek sűrű, csípős füstjét. – Vigyázzon! – figyelmeztet Neeson, és egy eldobott injekciós fecskendőre mutat. – Ha az ember belelép, májgyulladást vagy AIDS-et kaphat tőle.

A szemét mellett a város kórházaiból fecskendők, amputált testrészek, sőt elvetélt magzatok is kerülnek ide. A terjedelmes szemétlerakó tetejéről guberálók seregét látjuk. Felnőttek is akadnak köztük, de sok a gyerek.

Elképesztő, hogy mennyien mezítlábasok. Mindannyian feketék a perzselő naptól és a mocsoktól. A hátukon zsák, abba gyűjtik az újrahasznosítható holmit. Telirakott kukáskocsik karavánja dübörög el mellettünk, a nyomukban szutykos szemétbányászok hada, mindenki igyekszik az elsők között lenni, amint a teherautók leborítják szállítmányukat.

– A sofőrök nem ismernek se istent, se embert – mondja Neeson. – Évről évre elgázolnak néhány guberálót.

Neeson sok turkálónak odaköszön. – Minden rendben? – kérdezgeti.

Ha egy gyerek megsérül vagy összeverik – ami a lerakóban mindennapos esemény –, Neeson segít, hogy orvosi ellátáshoz juthasson. Vagy ötvenméternyire észreveszek három guberálót, akik kartonból és műanyag fóliából összetákolt fedél alatt hevernek. – Az a pihenőhelyük? – kérdezem Neesontól.

– Nem. Ott laknak.

Gyermekek rajzanak Neeson köré. – Tanulni akarok! Vigyél iskolába! – kiabálják neki.

Ha a szeméttelepen guberáló rosszul lép, akár be is szippanthatja a fertőző ingoványNeesont jól ismerik errefelé; hetenként többször is idelátogat, és eddig több mint négyszáz itteni gyermeket vett az általa létrehozott jótékonysági szervezet, a Kambodzsai Gyermekvédő Alap (CCF) gondozásába. De még maradtak segítségre szorulók.

– Szívszaggató – mondja Neeson, miközben féltérdre ereszkedik, és másik térdén egy csillogó szemű hatévest hintáztat. – Bárcsak mindegyikükön segíthetnék!
 

Filmforgatókönyvbe illő a történet, ahogyan Scott Neeson a patkányok módjára szemétben turkálásra kárhoztatott gyerekek megmentőjévé vált. 2003-ban az akkor negyvennégy esztendős Neesont, a befolyásos filmipari vezetőt „Mr. Hollywood” néven emlegette a média. A hollywoodi álomlét összes kelléke a rendelkezésére állt – a Sony Pictures marketinges alelnöki posztja egymillió dollár fölötti éves fizetéssel, kacsalábon forgó Beverly Hills-i villa, tizenkét méteres jacht, Porsche 911-es, méregdrága motorkerékpár és luxusterepjáró.

Olyanokkal dolgozott és szórakozott együtt, mint Mel Gibson, Tom Cruise, Harrison Ford és társaik. Nem nősült meg, gyakran mutatkozott egy-egy káprázatos barátnővel a karján.

Üstökösként emelkedett a filmszakma hollywoodi élvonalába. Az ausztrál kamasz fiú tizenhat évesen kimaradt a középiskolából, napközben asszisztensként dolgozott egy kertvárosi és szabadtéri mozikat üzemeltető adelaide-i kisvállalkozásnál, esténként pedig ugyanott mint gépészsegéd és jegyszedő. Hiányos iskolázottságát céltudatossággal és szorgalmas munkával pótolta. Főnökei felfigyeltek rá. Filmbeszerzői állást kapott Sydney-ben, onnan kapaszkodott egyre feljebb a ranglétrán, bekerült a filmforgalmazásba és -gyártásba. Végül Hollywoodba hívták.

Valami azonban hiányzott. – Az élet nem csak filmcsinálásból áll – mondta egy közeli barátjának.

A szakmabeliek úgy vélték, talán megcsömörlött, kiégett, hiszen a Los Angeles-i filmgyártás idegölő, kiélezett versenyében nem ritka az ilyesmi.

2003-ban repülőgépre pattant, hogy öt hétig hátizsákkal, motorkerékpárral barangoljon Ázsiában. – Rendbe fog jönni – értettek egyet az ismerősei. – Csak kifújja magát.
 

Bár Neeson eredetileg mindössze néhány napot szándékozott Phnompenben tölteni, de az ott látott nyomor, valamint a sokat szenvedett kambodzsaiak kedvessége, kifinomultsága mély benyomást tett rá. Ezért úgy döntött, lemondja ázsiai programja nagy részét, és hozzálátott a város fölfedezéséhez. Bárhová ment, mindenütt szegénységgel és nélkülözéssel találkozott.

Miután megismerkedett egy utcán kéregető fiúval, támogatást kínált a gyerek nyomorgó szüleinek. Kifizette a lakbérüket, hűtőszekrényt vásárolt nekik, sőt még arra is adott pénzt, hogy a gyerekeiket iskolába járassák. Ám két hét elteltével rá kellett döbbennie, hogy a gyerek apja és anyja mindent elkótyavetyélt, amit tőle kaptak, és a bevételt szerencsejátékra meg italra költötték.

Egy kambodzsai barátja félrevonta. – Hogy te milyen naiv vagy, Scott! Ezek kihasználnak téged. – Azt tanácsolta neki, hogy keresse föl a phnompeni hírhedt Steung Meanchey hulladéklerakót, ahol az ország legszegényebbjei tengődnek. – Az ottani gyerekek szorulnak rá igazán a segítségedre.

A szeméttelep látványa könnyekre fakasztotta Neesont. Guberálók százai, köztük otthontalan gyermekek válogatták át a még hasznosítható üvegpalackok, fém- és papírhulladék egészségre ártalmas kupacait abban a reményben, hogy megszerezhetik az aznapi betevőre valót.

Egészen kicsik, még kétévesek is éltek a szemétdombok között, az anyjuk elhagyta őket, mert az új férj nem volt hajlandó eltartani az előző házasságból született gyerekeket.

Scott először úgy tervezte, 45 gyereket szállásol el, etet és taníttat

Neeson megpillantott egy toprongyos apróságot, tetőtől talpig annyira piszkosat, hogy azt sem tudta megállapítani róla, fiú-e vagy lány. Megkérte a tolmácsát, hogy hívja oda a gyereket. Kiderült, hogy a kislány neve Rithy, és tizenkét éves. Azt mondta, még egyáltalán nem járt iskolába. Egy másik lány, a kilencéves Nich is odament, hallgatta a beszélgetést. Mind a ketten iszonyúan bűzlöttek. Neeson megkérdezte tőlük, találkozhatna-e az édesanyjukkal, fejenként tíz dollárt adna az asszonyoknak. Abban maradtak, hogy másnap találkoznak.

Másnap a phnompeni idegenforgalmi negyed egy folyóparti kávéházában két gyermek lépett az asztalához. Először meg sem ismerte Rithyt és Nichet, annyira megváltozott a külsejük attól, hogy megmosakodtak.

Havi ötven-ötven dollárt ígért a két anyának, ha iskolába járatják a lányokat ahelyett, hogy a szeméttelepen dolgoztatják őket. Az asszonyok beleegyeztek.

Ahogy Neeson az – életükben először – önfeledten fagylaltozó kislányokat nézte, eltűnődött: Vajon ennyi kell ahhoz, hogy két gyerek életét megváltoztassam?
 

Miközben Bangkokba induló gépe – az átszállás után Los Angelesbe készült – átrepült Phnompen fölött, Neeson lenézett a városra, és arra gondolt, milyen egyszerű is a helyzet: ő semmiben sem szenved hiányt, ezeknek az embereknek pedig szinte semmijük sincs.

Nem sokkal ezután úgy döntött, külföldi üzleti útjai közé minden hónapban beiktat egy néhány napos phnompeni tartózkodást.

Hét hónap leforgása alatt épületet bérelt Phnompenben, fölvett egy-két munkatársat, és befogadott tizenkét hajléktalan gyermeket az utcáról meg a szeméttelepről. Eszébe jutott, hogy végleg Phnompenbe költözik, de erről egyelőre nem határozott.

A kambodzsai fővárosban tett egyik látogatása során csengett a mobiltelefonja. Egy híres filmsztárjának ügynöke hívta Európából, ahol éppen a Neeson által szervezett reklámkörút eseményei zajlottak. – Gondunk akadt, Scott – közölte az ügynök.

– Mi a baj? – kérdezte Neeson, aki aznap reggel tudta meg, hogy az új gyermekotthon öt kis lakója tífuszos.

– Elég súlyos – felelte az ügynök. – A magánrepülőgépen, amelyet a stúdió bérelt, nincs megfelelő márkájú ásványvíz, se olyan koszt, amilyet igénylünk. Nem tudunk továbbmenni, amíg ez nincs elintézve.

Ekkor a filmcsillag kikapta az ügynöke kezéből a telefont, és beleszólt: – Scott, én nem bírom ezt a helyzetet. Intézze el, jó?

Ez jelentette a fordulópontot. Neeson rövidesen felmondott a munkahelyén, és búcsút intett Hollywoodnak Porschéstül, jachtostul, motorostul, fizetésestül.

2004-ben több mint százezer dolláros saját ráfordítással indította el a CCF-et. A költségek lefaragása miatt az új szervezet számára Phnompenben bérelt épületben, kis irodája kanapéján aludt. Robogóval közlekedett a városban.

Először úgy tervezte, nyolcfős személyzettel negyvenöt gyermeket szállásol el, etet, illetve taníttat. Az első év végére azonban már csaknem száz gyermekről gondoskodott. Egy évvel később kétszázról.

A napjainkban negyvenhét főt foglalkoztató CCF több mint négyszáz gyermeknek nyújt fedelet, élelmet, ruhát, egészségügyi ellátást, valamint szakképzést.
 

A takaros, négyszintes épületben gyermekek sokasága bűvöli a számítógépet, fújja kórusban az angol kifejezéseket vagy hajtja ebéd utáni álomra a fejét a szép rendben tartott hálótermekben.

Furgon fékez a ház előtt. – Megjött Scott! – visonganak a gyerekek, és ujjongva tódulnak le a lépcsőn. Magas, kék szemű férfi lép be, lerúgja a lábáról a strandpapucsot, és a karjába vesz két visító csöppséget. Két másik játékból fölugrik a hátára, miközben az öles termetű Neeson átgázol az izgatott gyermekek egyre dagadó óceánján, és mindenki kérleli: – Scott! Scott, engem vegyél föl!

– Látott már ennyi boldogságot egy helyen? – kérdezi sugárzó arccal Neeson.

Jó kérdés attól az embertől, aki a maga részéről mélységes boldogságra lelt az életben. Semmi sem árulkodik arról, hogy Scott Neesonnak hiányozna Hollywood. Sőt. – Inkább nem beszélek arról az időszakról – mondja. – Az már a régmúlt.

Minden évben néhányszor mégis hazalátogat, hogy összegyűjtse a CCF üzemeltetéséhez szükséges 1,85 millió dollárt, de mi tagadás, néhány Los Angeles-i hét után alig várja, hogy visszatérjen Phnompenbe, saját megfogalmazásával: „a való világba”. Nem kenyere a nyilvánosság előtti szónoklás, rendszerint inkább hagyja, hogy „gyerekeinek” történetei beszéljenek helyette.

Ez a kislány 10 éves volt, amikor Neeson kimenekítette a hulladéklerakóbólPéldául a tizenhét éves, csillogó szemű Kuntheáé, aki háromesztendősen elárvult, és attól fogva gyakorlatilag megszakítás nélkül a szeméttelepen élt. A fiú mára megtanult angolul a CCF központi intézményében, és a phnompeni divatos Metro Café szakácsa. Szeretne saját éttermet nyitni.

A kilencéves Eang egész testét piszok és sebek borították, amikor Scott rátalált. Most egészségesen él a CCF egyik létesítményében, és a közeli állami iskolába jár. Angoltanárnő szeretne lenni.

A tizenhárom éves Nyta mindaddig nem is látott iskolát, amíg Neeson rá nem lelt a szeméttelepen, ahol a kislány egyedül csellengett. Egy helybeli pártfogó fizette a tandíját egy rangos, angol nyelvű phnompeni iskolában. Diáktársai „kukázó”-nak csúfolták, tanítás után legtöbbször könnyes szemmel ért a CCF otthonába, de nem adta föl. – Az első évet eminensként végezte – büszkélkedik vele Neeson.

Egyesek azt mondják, Neeson csodákat művel. A Harvard Egyetem Közegészségügyi Intézete nemrégiben kitüntette Neesont, és ennek kapcsán méltatta bátor helytállását.

– Scott életeket ment és változtat meg – dicséri Joseph Mussomeli volt phnompeni amerikai nagykövet.

Neeson öt éve dolgozik Kambodzsában, és úgy érzi, éppen csak elkezdte a munkát. – Most már ez az életem, szívvel-lélekkel ezekért a srácokért dolgozom.

Arra az esetre, ha őt valami baj érné, tervet készített, amely biztosítja a szervezet fennmaradását. Legmerészebb reményei szerint a gyerekek közül néhányan a kambodzsaiak következő nemzedékének meghatározó személyiségeivé válnak.

Legújabb vállalkozása az a fiókiskola, amelyet a Steung Meanchey mellett kialakult nyomornegyed gyermekeinek építettek.

A kislány így néz ki most, 14 évesen– Egyetlen hullámbádog tetejű, neonvilágítású, oldalt nyitott helyiség – magyarázza a létesítményről, amelyet a CCF-nél várólistára került gyermekek angoltanítása érdekében nyitott meg. – Mindannyiukban buzog a tudásvágy – mondja.

Eredetileg huszonöt gyermeket várt ide, de a létszám már meghaladta a onvilágítású, oldalt nyitott helyiség – magyarázza a létesítményről, amely a CCF-nél várólistára került gyerekek angoltanítását szolgálja. Az eredetileg várt 25 gyerek helyett a létszám már százon felüli.

A minap megkérdezte az itteniek egyikét, a hatéves Lenget, hogy mit szeretne a születésnapjára. – Megdöbbent – emlékszik vissza Neeson. – Még soha nem tették föl neki ezt a kérdést.

– Születésnapi tortát! – adott választ néhány nap múlva a kislány.

– Megvettem a legnagyobb tortát, amit találtam, és a tetejére ráírattam a nevét – mondja Neeson.

Guberálók százai jelentek meg a zsúron, ahol tört angolsággal énekelték el a „Happy Birthday”-t az álmélkodó kislánynak. – Sírt, én is sírtam, sokan könnyeztek – mondja Neeson.

Aznap késő este Neeson elhaladt Leng kunyhója mellett, és meghallotta, hogy a kislány halkan énekli magának a köszöntőt: – Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot nekem, Lengnek, boldog szülinapot!

A phnompeni kormány 2009 júliusában bezáratta a Steung Meanchey hulladéklerakót. Sok ottani guberáló áttelepedett a várostól távolabb kialakított új lerakóhoz, és a CCF minden eddiginél többet dolgozik a támogatásukért, ellátásukért.