Megmentett életek

A jómódú amerikai házaspár, Gil és Eleanor Kraus mindent megtett azért, hogy kimenekítsen ötven zsidó gyereket a nácik uralta Bécsből

Kapcsolódó cikkek

Eleanor Kraus körbenézett az étkezőben egy fagyos januári estén, 1939-ben, majd alaposan szemügyre vette az asztalra kikészített csillogó porcelánt, a kifényesített evőeszközöket és a ragyogó kristály borospoharakat. Bár férje, Gil, még nem ért haza a Philadelphia belvárosában lévő ügyvédi irodájából, az asszony már átöltözött az estélyhez. Az unokahúgát és annak vőlegényét várták vacsorára, s Eleanor szokás szerint elvárta, hogy minden tökéletes legyen.

Néhány perccel később a házaspár tágas otthonának bejáratán besétált Gil, levette a kabátját, és letette kopott bőr aktatáskáját. – Meg kell beszélnünk valamit – mondta. Eleanor követte a férjét az emeletre, és leült mellé, míg ő borotválkozott és átöltözött a vacsorához.

Az asszony csendben hallgatta Gilt, aki hihetetlennek tűnő ötletet vázolt.

Az újságokban sokat lehetett olvasni az Adolf Hitler uralma alatt élő zsidók fokozódó elnyomásáról. Még két hónap sem telt a Kristallnacht  – Kristályéjszaka – néven elhíresült erőszakhullám óta, amikor Németországban és Ausztriában zsinagógák százait szentségtelenítették meg és gyújtották fel, zsidó tulajdonú üzleteket fosztottak ki és pusztítottak el, s minden előzetes figyelmeztetés nélkül letartóztatták és koncentrációs táborokba szállították zsidók ezreit.

Gil mindenképpen segíteni akart, még akkor is, ha ezzel feladja kényelmes, nyugodt életét, és veszélynek teszi ki magát.

Nem sokkal azelőtt egy barátjával, Louis Levine-nal tervet kezdtek kovácsolni: zsidó gyerekeket fognak kimenteni a náci Németországból. Mindkét férfi tagja volt az amerikai Brith Sholom zsidó szervezetnek, amely nemrég egy 25 hálószobás kőházat is magába foglaló nyári tábort épített Philadelphia mellett.

Milyen nagyszerű lenne, mondta Gil, ha ott olyan gyerekeket szállásolhatnának el – szobánként kettőt –, akikre egyébként rettenetes jövő vár a Harmadik Birodalomban.

Amikor befejezte az öltözködést, Gil a feleségéhez fordult, és elmondta, hogy Németországba készül, ahol végrehajtja a küldetését. Megkérdezte az asszonyt, hogy vele tart-e. – Akinek van egy csöpp esze, nem megy Németországba – tiltakozott Eleanor. – Félnék betenni a lábam abba az országba, még akkor is, ha a barnaingesek beengednének. – Aztán a gyerekeikre gondolt, a tizenhárom éves Stevenre és a kilencéves Ellenre. Még soha nem hagyták őket magukra.

Ám Eleanor ismerte férje makacsságát, és nem lepődött meg, amikor Gil elárulta, hogy már előkészületeket is tett egy washingtoni látogatásra, amelynek során mentőakciót fog javasolni kormánytisztviselőknek, köztük George Messersmith külügyminiszter-helyettesnek, aki korábban az Amerikai Egyesült Államok ausztriai nagykövetének helyettese volt. Messersmith dolgozott már a berlini amerikai követségen is, és tökéletesen tisztában volt a növekvő náci fenyegetéssel.

A rákövetkező napokban Gil az Egyesült Államok meglehetősen merev bevándorlási politikájának részleteit tanulmányozta át. Bár az európai zsidóság elkeserítő helyzetben volt – és ekkor még a nácik kiengedtek Németországból zsidókat –, az amerikaiak szigorú kvótákkal korlátozták a bevándorlók számát.

Ráadásul a harmincas években a külügyminisztérium számos tisztviselője nem rejtette véka alá antiszemita érzelmeit. A vízumosztályon dolgozó James Wilkinson például kifejtette: a bevándorlási törvények enyhítése „azzal a kockázattal jár, hogy zsidók árasztják el Amerikát”.

Ám Gil nem tett le a tervéről, hogy gyermekeket mentsen meg. A bevándorlási adatok elemzésekor felfigyelt arra, hogy olykor nem vesznek igénybe elfogadott vízumokat. Támadt egy ötlete: nem lehetne félretenni a fel nem használt vízumokat olyan gyerekek számára, akiknek a szülei már a beutazási várólistán vannak?

Messersmith egy diplomata óvatosságával reagált: eredeti ötlet.

Napokon belül megérkezett Messersmithhez Gil levele, amelyben részletesen kifejtette javaslatát, illetve tájékoztatta a külügyminiszter-helyettest, hogy „magánalapítványok állnák a gyerekek útiköltségét Németországból Philadelphiába, illetve fizetnék az ellátásukat és az oktatásukat”. Végül Gil azt is közölte, ő és a felesége máris készen állnak Németországba utazni, hogy kiválasszák és az Egyesült Államokba kísérjék a gyerekeket.

Ekkor már Eleanor is teljes szívvel osztotta férje elkötelezettségét. Belevetette magát a munkába: barátaiktól és másoktól hivatalos nyilatkozatokat kért, hogy támogatni fogják a menekülteket. Jóllehet ehhez arra volt szükség, hogy a támogatók megadják a bankszámlájuk egyenlegét, kora tavaszra 54 nyilatkozatot sikerült összegyűjtenie – néggyel többet is a szükségesnél.

Ám nem sokkal elutazásuk előtt a külügyminisztérium egyik tisztviselője arra intette Eleanort: ne szálljon hajóra férjével. Európában küszöbönállt a háború. Gil nem szívesen ment volna egyedül, ezért meggyőzte dr. Robert Schlesst, a család gyerekorvosát, hogy tartson vele. – Csendben elhullajtottam pár könnycseppet – mondta később Eleanor. – Imádkoztam, hogy épségben hazatérjenek.

Néhány nappal Európába érkezésük után a két férfi Bécsbe utazott. Egy évvel korábban, 1938 márciusában Hitler beolvasztotta Ausztriát a Harmadik Birodalomba, és szinte azonnal uszító hadjárat indult az ország mintegy 200 ezer zsidó állampolgára ellen. Bécs zsidó vezetői lázas sietséggel igyekeztek segédkezni a családok kiutaztatásában, és Gilnek azt javasolták az amerikai követség munkatársai, hogy ebből a városból válogasson gyerekeket a mentőakciójához, mert a helyzetük aggasztó mértékben romlik.

Mihelyt Bécsbe ért, Gil felhívta telefonon Eleanort. A külügyminisztériumi alkalmazott figyelmeztetése ellenére arra kérte az asszonyt, hogy amilyen gyorsan tud, csatlakozzon hozzá. – Nagyon sok a feladat, és kevés az idő – panaszkodott Eleanornak. – Szükségem van rád.

Az asszony jegyet foglalt a következő Európába induló hajóra. Amikor Eleanor megérkezett, Gil figyelmeztette, hogy a titkosrendőrség minden lépésüket figyeli. Naponta átkutatták a szobájukat. Akárhová mentek, mindenütt Juden verboten – Zsidóknak belépni tilos – feliratok fogadták őket. Az épületeket horogkeresztek borították, minden kirakatban Hitler portréja lógott.

Elkeseredett osztrák zsidók százai lettek volna hajlandók elküldeni a gyermeküket a tengerentúlra abban a tudatban, hogy talán soha nem látják őket viszont. Ahogy a mentőakciónak híre ment, sorban álltak a családok a zsidó közösség központja előtt, hogy Krausékkal találkozhassanak. Egy gyerek később így emlékezett vissza:

– Soha nem felejtem el, ahogy anyámmal sorba álltunk, miközben mások kővel meg paradicsommal dobáltak és szidalmaztak minket.

A gyerekek szülei már korábban folyamodtak amerikai vízumért, de csüggesztően hosszú volt a várakozás. Március utolsó tíz napján Bécsből 25 ezer kérelem érkezett.

Gil beszélt valamennyire németül, és ő kérdezte ki a szülőket, akik azért könyörögtek, hogy vigyék el a gyermekeiket. Eleanor elszörnyedve gondolt bele, mi játszódhat le bennük.

– Nincs annál rettenetesebb, mint elvenni egy anyától a gyermekét – írta később. – Mégis úgy éreztük, mintha mentőcsónakban eveznénk a háborgó tengeren, és a szülők azt mondanák nekünk: „tessék, átadom önként és boldogan a gyermekem, csak vigyék biztonságban a partra”.

Teltek a napok, és Eleanor egyre nehezebben viselte, hogy a gyerekek nagy részét ott kell hagyniuk. Gillel tudták, hogy a beteg gyerekeket elutasítanák a bevándorlási ügyintézők. Ráadásul a gyerekek számára súlyos megpróbáltatást jelentett a szüleiktől való elválás is, ezért dr. Schless azt tanácsolta, hogy ötévesnél fiatalabbakat ne vigyenek magukkal. Végül a nagy körültekintéssel kiválasztott ötven gyerek közé – a legidősebb betöltötte a 14. évét – hét testvérpárt vettek fel. Egy lány hiába kérte, hogy a kishúga is mehessen – túl fiatal volt.

Miután Gil és Eleanor véglegesítették a listát, újabb ijesztő problémákba ütköztek. A bécsi amerikai konzulátus egyik munkatársa megkérdőjelezte az Eleanor által gyűjtött nyilatkozatok hitelességét, egy másik pedig azt mondta Gilnek, akár hónapokig is várni kell a vízumokra.

Mivel küldetésük kudarccal fenyegetett, Gil és Eleanor Berlinbe sietett, hogy beszéljenek Raymond Geisttel, az amerikai követség magas rangú munkatársával. Ő biztosította Eleanort, hogy a nyilatkozatai érvényesek, ám a vízumokkal kapcsolatban nem ígérhetett semmit. A döntés akkor születik majd meg, amikor a gyerekek megjelennek a követségen.

A házaspár visszatért Bécsbe, hogy összegyűjtse a gyerekeket, akik csak egy kis bőröndöt vihettek magukkal. Mielőtt a követségen próbálkozhattak volna, minden gyereknek útlevelet kellett kapnia a német hivataltól. Ezért Krausék arra kényszerültek, hogy találkozzanak egy Gestapo-tiszttel, aki mindenekelőtt arra volt kíváncsi, mit keresnek Bécsben. Gil kertelés nélkül felelt: – Azért jöttünk, hogy Amerikába vigyünk ötven zsidó gyereket.

A tiszt alaposan kifaggatta őket, de végül megenyhült.

1939. május 21-én este a gyerekek és szüleik órákig várakoztak a bécsi pályaudvar sötét peronján. Mindenfelé rohamosztagosok járőröztek kutyákkal. Eleanor döbbenten értesült arról, hogy a szülők nem integethetnek a gyerekeiknek. A zsidóknak megtiltották a náci tisztelgést, és ha egy szülő csak felemelte volna a karját, rögtön letartóztatják. – A gyermekük arcára meredtek – idézte fel később Eleanor. – A szájuk mosolygott, de a szemük vörös volt, és dagadt. Senki sem integetett. A méltóság és a bátorság semmihez nem fogható megnyilvánulása volt.

Másnap reggel a csoport megérkezett Berlinbe, de még nem tudhatták, kapnak-e vízumot. Eleanor el sem tudta képzelni, hogy bármelyik gyerek visszatérjen Bécsbe. A gyerekek kimerülten és honvágytól gyötörve érkeztek meg az amerikai követségre, és várták, hogy kikérdezzék őket. Amikor végül Gil leült Eleanor mellé, szemében megkönnyebbülés tükröződött. – Ötven vízum vár ránk – suttogta. – Aggodalmainknak vége.

Másnap az ötven gyerek, a Krause házaspár és dr. Schless Hamburgban felszállt a President Harding óceánjáróra, s elhajózott Hitler felségterületéről. A tíznapos utazás során Gil és dr. Schless angolórákat adott a gyerekeknek.

A hajó június 3-án megérkezett New Yorkba, és a gyerekek a nyarat a Brith Sholom táborában töltötték. Itt angolul tanultak, leveleket írtak szüleiknek, és új életükre készültek Amerikában. Tanácsadók, nővérek csapata, valamint kisegítő személyzet viselte gondjukat. Gil órák hosszat leveleket írt a családoknak Bécsbe, illetve a gyerekek jövőjét intézte. Szeptember elejére mind az ötven gyereket ismerősöknél vagy nevelőszülőknél helyezték el, két gyerek – Robert és Johanna Braun – két évig Krauséknál élt.

A mentőakció utáni évben a Brith Sholom segítségével az osztrák szülők mintegy harmada kapott vízumot és találkozhatott gyermekével. A háború alatt és után még néhányuknak sikerült Amerikába jutnia, de sokan a holokauszt áldozatai lettek.

Gil Kraus 1975-ben, Eleanor 1989-ben halt meg. Az általuk megmentett gyerekek nagyjából fele ma is él, jelenleg a nyolcvanas éveikben járnak. Legtöbbjük teljes, sikeres életet mondhat magáénak: orvosként, ügyvédként, íróként, vezető üzletemberként tevékenykedtek, házasságokat kötöttek, szülők, nagyszülők, sőt páran dédszülők lettek.

Európában a holokauszt 1,5 millió gyerek életét követelte. Mindössze 1000 szülők nélkül utazó gyerek léphetett az Egyesült Államok földjére. Közülük a Gil és Eleanor Krause által megmentett ötven alkotta a legnagyobb csoportot.

Vote it up
213
Tetszett?Szavazzon rá!