Megmenthettem volna az emberiséget!

A szerző elveszítette a noteszait. Pedig micsoda korszakalkotó kincseket tartott bennük!

Kapcsolódó cikkek

 

Just over a year ago, I foolishly locked up my bicycle outside my office but forgot to remove the pannier. When I returned the pannier had, not surprisingly, been stolen. Inside it were about ten of the little red notebooks I take everywhere for jotting down ideas for articles, short stories, TV shows and the like.

Garrison Keillor, in the introduction to his book Lake Wobegon Days, tells the tragic tale of how, in the lavatories at Portland railway station, he lost two short stories he had just finished. One of them he still remembers as the finest he has written.

When I lost my notebooks I was similarly devastated; all the ideas I’d had over the past two years were contained within their pages. I could remember only a few of them, but had the impression that those I couldn’t recall were truly brilliant. Those little books were crammed with hilarious plans for columns, the plots of award-winning novels and scripts for comedy shows on Radio 4 that were only two-thirds as terrible as the ones that are on at the moment.

That’s not all, though. In my reminiscence, my lost notebooks were like those of Leonardo da Vinci, containing sketches for many innovative and incredible machines. In one book there was a design for a device that could turn sea water into cider; in another, plans for an automatic dog; in a third, sketches for a pair of waterproof shoes with TV screens built into the toes. Now all of these plans are lost to humanity.
 

Except, unlike Garrison Keillor, I found my notebooks again. It turns out they weren’t in the bike pannier at all but in a carrier bag in the spare room, where I found them six months after I supposedly lost them. And when I flipped through their pages, ready to run to the patent office in the morning, before dominating world literature in the afternoon, I discovered they were completely full of rubbish.

All the sketches for revolutionary machines turned out to be doodles of women’s breasts and all the great comedy ideas were either indecipherable, trite or simply mad. For example: “a guy (woman? dog?) has a cantaloupe melon that speaks”... “Molotov cocktail? Why not Molotov spritzer?” and “Mgnmump ha!”

That really shook me up. I had firmly come to believe that my notebooks were brimming with brilliant, inventive stuff—and yet clearly they weren’t. I had deluded myself.

After surveying my nonsense, it occurred to me that this halo effect always attaches itself to things that seem irretrievably lost. That is why people revere the past: because it has gone and cannot be re-examined. Don’t we all have a sneaking feeling that summers were sunnier, sitcoms funnier and cake-shop buns bunnier in some not-very-distant past?

All this would not matter much except that it is a powerful element in reactionary thought, this belief in a better yesterday. After all, racism often stems from a delusion that things have deteriorated since “they” came. What a boon to society it would be if people could visit the past and see that it wasn’t the paradise they imagine but simply the present with different hats.

Sadly, time travel is impossible.

Until now, that is. Because I’ve suddenly remembered I left a leather jacket in an Indonesian restaurant somewhere in Ipswich a couple of years ago, and I’m absolutely certain that in the inside pocket there was a sketch I’d made...

Alig több mint egy éve szokás szerint lelakatoltam a biciklimet az irodám előtt, de a kosarat elfelejtettem levenni. Mire visszamentem, persze lelopták. Vagy tíz olyan kis piros notesz volt benne. Mindenhová magammal ezeket, hogy följegyezzem cikk-, novella-, tévéműsor- és egyéb ötleteimet.

Garrison Keillor egyik könyvének előszavában beszámol arról a tragikus esetről, miként veszítette el két, közelmúltban befejezett novelláját a portlandi vasútállomás mosdójában. Az egyikre úgy emlékszik vissza, mint eddigi legjobb művére.

Engem ugyanígy lesújtott noteszaim elvesztése: ezek lapjain két év alatt összegyűlt ötleteim sorakoztak. Csak néhányra emlékeztem közülük, de úgy éreztem, hogy épp azok a zseniálisak, amelyeket nem tudok felidézni. A kis noteszok őrizték rovatomba írandó fergetegesen mulatságos cikkeim vázlatát, díjvárományos regényeim cselekményét, a Radio 4-nek szánt vígjátékaim forgatókönyvét – ezek egyharmaddal kevésbé lettek volna borzasztóak, mint azok, melyek mostanában hallhatók.

Ám ez még nem minden. Elveszett noteszaim úgy éltek emlékeimben, mint amelyek számos korszakalkotó találmány tervét rejtik, akárcsak Leonardo da Vinci vázlatkönyvei. Az egyikben egy olyan masinát rajzoltam le, ami almaborrá alakítja át a tengervizet, a másikban egy robotkutyát álmodtam meg, a harmadikban vízhatlan cipő vázlata volt, melynek orrába tévéképernyőt terveztem. Az emberiség immáron mindezt nélkülözni kénytelen.
 

Csakhogy én megtaláltam a noteszaimat, nem úgy, mint Garrison Keillor. Kiderült, hogy nem a biciklim kosarába tettem őket, hanem egy táskába, azt pedig a használaton kívüli vendégszobába, s ott hiánytalanul megtaláltam valamennyit, fél évvel azután, hogy azt hittem, elvesztek. Amikor viszont átlapoztam őket, hogy másnap reggel felkészülten rohanjak be a találmányi hivatalba, délután pedig berobbanhassak a világirodalom élvonalába, rá kellett jönnöm, hogy csupa sületlenség van bennük.

A korszakalkotónak hitt találmányok gyerekes badarságoknak bizonyultak, a fergeteges műsorötletek elcsépeltnek, banálisnak vagy egyszerűen butaságnak. Például: „Egy fickónak (nőnek? kutyának?) van egy beszélő dinnyéje”... „Még hogy Molotov-koktél? Miért nem inkább Molotov-spriccer?” és így tovább.

Ez fejbe kólintott. Meg voltam róla győződve, hogy a noteszaim hemzsegnek a zseniális, korszakalkotó ötletektől, holott a valóságban erről szó sincs. Csak áltattam magam.

Ostobaságaim gyűjteményét áttekintve jutott eszembe, hogy mindig azt vonjuk dicsfénybe, ami már végképp elveszett. Az emberek azért hajlamosak megszépíteni a múltat, mert ami már lezárult, azt nem lehet újra vizsgálni. Nincs-e időnként olyan érzésünk, hogy nem is olyan régen még naposabbak voltak a nyarak, komikusabbak a vígjátékok és szebbek a szép lányok?

Mindez nem volna baj, ha a régi szép idők felmagasztalása nem lenne a reakciós gondolkodás egyik fő tényezője. A rasszizmus például sokszor abból a tévképzetből táplálkozik, hogy a helyzet azóta romlott, amióta „ők” idejöttek. Az erre hivatkozóknak rögtön megvilágosodna az elméje, ha tehetnének egy kirándulást a múltba, és látnák, hogy az nem olyan paradicsomi, amilyennek elképzelték, hanem csupán a jelen más öltözékben.

Sajnos az időutazás lehetetlen.

Legalábbis egyelőre. Nagy kár, mivel most jut eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt Ipswichben, egy indonéz étteremben elhagytam egy bőrdzsekit, aminek a belső zsebében tutira volt egy vázlatom, amely...

Vote it up
54
Tetszett?Szavazzon rá!