Megvagy!

Az internet, saját dühöm és néhány együtt érző szomszéd jóvoltából részt vehettem a gazfickó lefülelésében, aki kirabolt

Miután saját San Franciscó-i kocsifelhajtómon kirámolták az autómat, az első 24 órában leginkább a férjemre haragudtam. Hogy képes valaki éjszakára az ülésen hagyni a hátizsákját, benne a „mobil irodáját” (a BlackBerryjét) meg a bankjegyekkel és hitelkártyákkal teli tárcáját, miközben a műszerfalon ott virít a GPS, és még azt a rohadt kocsiajtót sem zárja be! Ezzel az erővel táblát biggyeszthettünk volna a házunkra: „Itt balfácánok laknak. Tessék befáradni!”

Hétfő reggel letiltattam négy hitelkártyát, új BlackBerryt rendeltem, azután arra gondoltam, hogy megnézem a Craigslist apróhirdetési szájtot. Nem tudtam, mit találok, de eszembe jutott, hogy a zálogházak már csak a végképp elkeseredett drogosok terepei: napjaink dörzsölt tolvajai az interneten passzolják el a lopott cuccot. A lakóhelyem körüli hetven kilométeres sugarú területen keresgéltem. Elsőként a GPS-emet leltem meg.

Az igazat megvallva nem voltam biztos benne, hogy az a Garmin Nuvi 265W az én GPS-em, mert még a pontos modellre sem emlékeztem. Csak annyi volt világos, hogy valami szegény ördög ínséges időkben így próbál némi készpénzhez jutni. Mindenesetre rettentően gyanúsnak tűnt. Aznap reggel az az egyetlen Garmin szerepelt a Craigslisten. És csupa nagybetűvel írták az apróhirdetést, mintha az eladó kétségbeesetten igyekezne magára vonni a figyelmet.

Reszkető kézzel pötyögtem be a fesztelennek szánt e-mailt: „Helló! SÜRGŐSEN kéne egy GPS. Ez még eladó? És merre? Köszi!!! Jasmine.”

Egy percen belül jött a válasz. Az eladó fölsorolta a fájdalmasan ismerős kiegészítőket: műszerfali rögzítő és szivargyújtós töltő – de se doboz, se használati útmutató, se számla. Átvételi címként egy tíz kilométerre lévő plázát jelölt meg, és a telefonszámomat kérte, hogy fölhívhasson. (Milyen fura: hát nem nekem kellett volna hívnom?) John néven írta alá, de az e-mail cím mellett zárójelben Harry Sham állt.
 

Egyelőre nem értesítettem a zsarukat. Még soha nem tettem rendőrségi feljelentést, mellesleg nem volt bezárva az autónk, így szinte megérdemeltük, hogy kiraboljanak. Ám ezután e-mailt kaptam egy pár utcányira lakó nőtől, aki a tárcámból származó iratokat talált a háza előtti gyepen, köztük a névjegyemet. Azt hitte, csak úgy el veszítettem. Ez szöget ütött a fejembe: mi mást dobálhattak el a környékemen?

Tanítás után kincsvadászatra indultunk a gyerekekkel. Az egyik szomszéd előkertjében megtaláltuk a kívánsággyűjtő kartondobozkákat, amelyeket a gyerekek előző nap a múzeumban díszítettek föl. Könyváruházi törzsvásárló kártyámat a bokrok közül tudtam visszaszerezni. (Ez a hapsi nem kifejezetten könyvmoly.) A hátizsákom egy kocsibehajtón hevert, félig kilógott a sövény alól. Benne lapult a BlackBerrym és a sminkkészletem.

Nagyjából egy másfél kilométeres útszakaszon leltem rá életem eltulajdonított és szerteszórt darabkáira

Nagyjából egy másfél kilométeres útszakaszon leltem rá életem eltulajdonított és szerteszórt darabkáira. A tolvaj Jancsi és Juliska módjára hagyott nyomvonalat maga után, azután hirtelen megszakadt a nyom.

Nyilván örülnöm kellett volna a visszakerült holmiknak, de ha lenyúlják valakinek a személyes tárgyait – a Blackberryt a kebelbarátok elérhetőségével, a házassági évfordulóra emlékeztető levéltárcát, amelyet az illetőnek a kemoterápiája lezárulta után vásárolt a férje, teletömve kisgyermekei két esztendő alatt „alkotott”, szívmelengető üzeneteivel, reménykeltő orvosi leletekkel és egyéb papírokkal, amelyektől nem bírt megválni –, akkor a tolvaj jobban teszi, ha egy kukába süllyeszti az egészet. Magánéletünk töredékeit mások kertjében meg az utcán szétszórva, bokrok tövében és az esőcsatornákból összeszedegetni ugyanis egészen sajátságos lelki gyötrelmet okoz.

A szenvedő alany hús-vér ember. Ebben a konkrét esetben olyasvalaki, aki gyermekfejjel menekült el az iráni forradalom elől; aki öt éven át bolyongott egyedül a nagyvilágban, mert a szülei nem jutottak ki az országból, aki tíz-egynéhány saroknyi távolságból nézte végig az ikertorony leomlását, aki alig tudott kivergődni a pokol – előrehaladott stádiumú ráknak nevezett – bugyrából, talán csak azért, mert eltökélte magát, hogy tűzön-vízen át fölneveli a kicsinyeit. És mindez még negyvenedik életévének betöltése előtt zajlott le. Így már ugye érthető, ha egyesek az átlagosnál jobban kiborulnak?
 

Az első nap végére tudtam, hogyan fest a tolvaj. Betápláltam az e-mail címét egy tudakozóba. Közvetlen értesüléshez nem jutottam ugyan, de kiderült, hogy körülbelül egy hete ugyanazt a címet használták egy alacsony tarifájú társkereső oldalon, és a gazdája elkövette azt az amatőr hibát, hogy feltöltött három képet önmagáról és hármat Amberley nevű kedveséről, akinek szív alakú tetoválás ékeskedett a jobb cicijén. A magas, robusztus, pocakos férfi kék szeme áthatón és kissé fenyegetőn csillogott. Némiképp neonácis benyomást tett, bár talán csak géppel rövidre nyírt szőke haja miatt.

A teljes nevét nem árulta el, annyit azonban igen, amennyivel elindulhattam: John F., fehér bőrű, 23 éves, San Mateó-i. A beceneve: Johnnyfiú. Két fejlemény aztán lépésre késztetett. Szerda reggel egy korosodó asszony további papírokat talált a kertjében, köztük kórtünetek hátborzongató jegyzékét, amelyeket a következő orvosi vizsgálatomra készítettem össze. Este fél tíz tájban pedig facebookos üzenetet kaptam valakitől, aki az előző lakásomba költözött. Egy jótét lélek borítékban bedobta a postaládájába a régi lakcímemre kitöltött jogosítványomat és az immár érvénytelen hitelkártyáimat. Az illető hölgy egy cédulát is hagyott a borítékban, miszerint a holmikat a San Mateó-i vasútállomáson a földön találta.

Ekkor a rendőrséghez fordultam. Negyed óra múlva kiszálltak hozzám. Megtettem a feljelentést, és átadtam Johnnyfiú craigslistes apróhirdetését, meg a társkereső oldalon talált fényképeit. Másnap beszéltem egy nyomozóval, nevezzük Vargas felügyelőnek. Nem a legbűbájosabb ember a világon, de rátermettnek tűnt. Egy szóval sem mondta, tetszett-e neki amatőr detektíveskedésem.

Válaszolt Johnny most már többnapos craigslistes hirdetésére. Kételkedtem abban, hogy Johnnyfiú reagálni fog, és igazam lett. Vargas felügyelő erősködött, hogy keressem ki a GPS modell- és sorozatszámát. Azt mondta, anélkül semmiképpen sem hozhatja összefüggésbe a tolvajt a holmimmal. Fogalmam sem volt ezekről az adatokról, úgyhogy inkább felhívtam az összes hitelkártya-kezelőmet, és megérdeklődtem, vásárolt-e valahol Johnnyfiú a kártyák letiltása előtti néhány órában. Csupa nemleges válasz után jött egy igenlő: a McDonald’snál. Amint közöltem Vargas felügyelővel, hol és mikor használta Johnnyfiú az American Express kártyámat, elment abba a San Mateó-i gyorsbüfébe, és végignézte a térfigyelő kamerák videofelvételeit.

És tessék, ott tündökölt a fickó. A sapkája alig takart el valamit az arcából.

Közben péntek délután lett, és Vargas felügyelő – a kaliforniai rendőrség megkurtított költségvetése folyományaként – se hétvégén, se hétfőn nem dolgozik. Ha a következő napokban még valamit meg akartam tudni Johnnyról, akkor ismét be kellett vetnem magamat.

Johnny tetkói és kétes erkölcsei alapján
arra következtettem, hogy a csórók Facebookján, a Myspace-en tanyázik

Ekkor céloztam meg a társkereső oldalt. Örömhír Johnnynak: egy zöld szemű, szőke bombázó megtekintette az adatlapját. Üröm az örömben: én voltam a bombázó, és a személyleírásom egyáltalán nem illett rám. Johnny azonban akkor már tíz napja nem jelentkezett be az oldalra, így holtvágányra jutottam. Ezen a ponton engedtem az előítéleteknek. Johnny tucatnyi tetkója és kétes erkölcsei alapján arra következtettem, hogy a csórók Facebookján, a Myspace-en tanyázik. Többszöri nekirugaszkodásra sem találtam meg Johnnyt, de Amberley-t, a nőjét igen.

Pontosabban a dekoltázsát a „rávarratott” szívvel. A profilját teljesen nyilvánosra állította be. Fotóalbumában Johnny vastag szivart pöfékelt, és locsolókanna méretű korsóból vedelte a sört. Amberley azt írta, gyermeket vár, és dohányzik. Bejelölte, hogy párkapcsolatban él. (Szóval Johnnyfiú nősülni készült?) A nő barátainak listáján előkelő helyen szerepelt... na kicsoda? És az ő profilja is nyilvános.

Aranybányára leltem: a férfi vezeték- és keresztnevére, születési helyére és idejére, testmagasságára, középiskolájának nevére és érettségijének évszámára, valamint arra az adatra, hogy 2007-ben az Applebee vendéglőláncnál dolgozott. Elfaxoltam az infókat Vargas felügyelőnek. Nem felejtettem ki azt a megjegyzést sem, amelyet három hónappal azelőtt Johnnyfiú akkori barátnője, Tatiana tett: „Hogyhogy nem melózol, haver? Nyertél a lottón, vagy mi a túró?”

A bennem rejtőző író nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy megkukkantsa Johnny két-három dühös versét, amit a myspace-es oldalára rakott ki. Egész jóknak találtam őket.

Két nap múlva reggel hétkor csengett a telefonom. Vargas felügyelő köröztette Johnnyfiú fényképét a San Mateó-i rendőrségnél. Azonnal felismerték, mert éppen feltételesen szabadlábra helyezték. Vargas felügyelő szerint a fickó nem sokkal az után lépett le, hogy a rendőrök a lakásán keresték. Másnap egy bizonyos Paula azt írta Amberley-nek a Myspace-en: „Szólj a barátodnak, hogy a rendőrség zaklatja a szüleit. Adja föl magát!” Paula a hangulatát feszültnek jelezte.
 

Johnnyfiú másnap rács mögött ült. Pár héttel később bűnösnek vallotta magát, és kétévi szabadságvesztésre ítélték.

Különös história ez, ha elgondoljuk, mennyi mindent találhat az ember az interneten egy tolvajról. Ám a gaztett és a bosszúállás drámája közepette először átsiklottam afölött, mennyi kedvességet tapasztaltam ismeretlenek részéről – akik papírdarabokat gyűjtöttek össze kertekből, hitelkártyákat vettek föl egy vasútállomás betonjáról, kilométereket autóztak, hogy visszajuttassák a holmimat. Ha több matematikai érzék szorult volna belém, talán kiszámíthatnám, hogy ebben az esetben a történet tisztességes szereplői körülbelül tíz az egyhez arányban múlták felül a rosszfiúkat.

Vote it up
350
Tetszett?Szavazzon rá!