Melyiket vegyem?

Szép dolog a bőséges árukínálat, de nem segíti elő az ember lelki békéjét, ha ötvenhatféle vécétisztító közül kell választania

 

There’s only one thing for it: I need a full-time researcher. Not for work. For shopping. There aren’t enough hours in the day for me to make all those important decisions by myself. I have been frozen in freezer aisles for longer than I care to remember, and stuck staring at glue shelves for small eternities, pondering the pros and cons of the myriad products on display, feeling my intestines contract at the terrifying prospect of making the wrong decision.

You know you’re overanalysing when a small boy puts a coin in your shopping basket, you turn to face him, and he says, “Look, Mum, the statue moved!”

My local supermarket has 35 types of muesli, 25 ways of buying peanut butter and 64 varieties of olive oil.

No-one born outside southern Europe had even heard of olive oil some 30 years ago, except as a hair tonic. (For the record, the supermarket has 102 types of hair-styling product, olive oils not included.)

Of course, olive oil is a very good thing that has improved our cooking and our physical health. However, having 64 bottles to choose from surely does no-one’s mental health any good at all.
 

It may seem like progress to have so much choice, a result of the sacrifices made by our Cold War spies, who sharpened umbrella tips and cracked codes so that we might not have to suffer a future in which every­one ate beetroot soup and wore khaki.

Now capitalism has emerged victorious, we have the freedom of countless possibilities, to fine-tune our lives and express our individuality through the products we buy. As a result, my supermarket has 56 types of toilet cleaner. It’s enough to make you want to defect to North Korea.

Hiába, nincs más megoldás: főállású adatgyűjtőt kell foglalkoztatnom. Nem, nem a munkámhoz. A bevásárláshoz. A nap 24 órája nem elegendő ahhoz, hogy magam hozzak meg minden fontos döntést. Hosszasabban dideregtem már fagyasztópultoknál, mint amire pirulás nélkül jólesne visszaemlékezni, kisebb örökkévalóságnyi időt töltöttem már az árutól roskadozó polcokra meredve, mérlegeltem a közszemlére tett kismillió termék mellett és ellen szóló érveket, s közben éreztem, amint görcsbe rándul a gyomrom a rémisztő kilátástól, hogy rosszul választok.

Akkor tudhatod, hogy túlzásba vitted a morfondírozást, amikor egy kisfiú aprópénzt csúsztat a bevásárlókosaradba, s amikor feléje fordulsz, a gyerkőc felkiált: – Nézd, anyu, megmozdult a szobor!

A közelünkben levő élelmiszer-áruházban 35-féle müzli, 25 különböző mogyoróvaj és 64-fajta olívaolaj kapható.

Úgy harminc esztendeje a Dél-Európában születetteken kívül senki emberfia nem is hallott olívaolajról, hacsak nem hajápolószerként. (Megjegyzem, a szupermarketünk 102-féle hajkenceficét kínál, és ebben nincs benne az olívaolaj.)

Természetesen az olívaolaj roppant hasznos dolog, előnyére vált az étrendünknek, és javította az egészségi állapotunkat. Az ember lelki békéjét azonban biztosan nem segíti elő, ha 64 palack közül kell választania.
 

Ez a hatalmas választék akár fejlődésnek is tűnhet, mindazon áldozatok eredményének, amelyeket az amerikai hidegháborús kémek esernyővég-hegyezgetés és rejtjelfejtegetés közben hoztak, hogy ne jusson sötét jövő mindannyiunknak osztályrészül, ne kelljen céklalevesen tengődnünk és sikktelen zubbonyt viselnünk.

Íme, diadalmaskodott a tőkés rend, szabadon tobzódhatunk a lehetőségekben, személyre szabottan alakíthatjuk az életünket, s az általunk megvásárolt termékekkel kifejezhetjük egyéniségünket. Ennek köszönhetően a mi szupermarketünkben 56-féle vécétisztító kapható. Az embernek már ettől kedve támad ahhoz, hogy Észak-Koreába disszidáljon.

 

Az életünket elvileg megkönnyítő internet jóvoltából hónapokkal előre kell megterveznünk egyes beszerzéseket

 

Information overload is only making shopping more problematic. Now, thanks to the internet, which is supposed to make life easier, purchases need to be planned months in advance.

A ridiculously large portion of my adult life has been spent reading customer reviews of camera lenses, trawling chat rooms dedicated to mattresses, and watching YouTube videos of men in flannelette shirts attacking defenceless logs with their favourite chainsaws.

It was actually a chainsaw debacle that made me realise I had issues. I’d moved to the bush, a storm had brought down some tree limbs and I needed something with which to chop them up. A simple enough problem to solve, you would think.

After I had spent a month researching online, talking to neighbours and visiting shops, I had narrowed the short list down to two models. Pleased with my progress, I sat back and looked out of the window, only to realise that the grass had grown so long that I couldn’t even see the fallen limbs any more. So I started researching ride-on mowers instead.

It may appear I have some form of neurosis, and perhaps I do, but my problem is not unique. I am what psychologists call a “maximiser”, a perfectionist who wants every purchase to be the best one that could be made. The result is often “paralysis by analysis”, an affliction that also affects golfers who think too much about their swings.

This is not a good era for maximisers. The more society consumes, the more decisions people have to make. And those decisions keep getting harder, because whether we’re looking at schools, laundry detergents or mobile phone plans, there are more options than ever.

All this choice is making a lot of people unhappy, says US psychologist Barry Schwartz, author of The Paradox of Choice: Why More is Less. Schwartz says that when given numerous choices, not only are people less likely to make a decision, but if they do make one, they are more likely to regret it.

When there was only one pair of jeans available, Schwartz argues, they weren’t all that great, but we knew what we were getting, so were happy enough. Now there are 100 styles of jeans, we expect to find a perfect pair. And while the pair we end up with may be better than the pair that was once the only pair, it is a bigger disappointment, because it’s not perfect.

We do better, but we feel worse. And we blame ourselves for stuffing up.

“The secret to happiness is low expectations,” Schwartz says. In other words, instead of being maximisers, we should be “satisficers”, a term coined by psychologist Herbert Simon in the 1950s. It describes people who make purchases based on the premise that “good enough” is good enough.

 Satisficers have standards, but they don’t expect perfection. My wife is one of them. With nerves of steel, she can breeze into a whitegoods store, ask a question or two, choose an item and never think again of all the alternatives she rejected.

I stand speechless, in awe of her ability to shop without fear. I’d never hire her as my researcher, though.

Az információtúltengés csak még tovább bonyolítja a vásárlást. Az életünket elvileg megkönnyítő internet jóvoltából hónapokkal előre kell megterveznünk egyes beszerzéseket.

Felnőttéletemet – legalábbis nevetségesen nagy részét – terméktesztek böngészgetésével töltöm, hogy megtudjam, melyik fényképezőgép optikája a legjobb, ágybetétekről eszmét cserélő chatszobákban ténfergek infók után fülelve, és youtube-os videókon figyelem a kockás flanelinges atyafikat, akik védtelen farönkökre rontanak a kedvenc láncfűrészükkel.

Tulajdonképpen egy láncfűrészes galiba ébresztett rá a problémámra. Miután kiköltöztem a zöldövezetbe, egy vihar letört néhány faágat, és szükségem volt valamire a fölaprításukhoz. Az ember azt hinné, ez igazán egyszerűen megoldható feladat.

Miután egy álló hónapig kutakodtam a világhálón, tárgyaltam a szomszédokkal és jártam a boltokat, sikerült két modellre leszűkítenem a szóba jöhető termékek listáját. Eredményességemtől eltelve, elégedetten dőltem hátra, kipillantottam az ablakon, ám ekkor rádöbbentem, hogy az időközben magasra nőtt fűtől nem is látom a lehullott faágakat. Ezért áttértem a fűnyíró traktorok keresgélésére.

Úgy tűnhet, valamiféle neurózisom alakult ki, és talán valóban ez a helyzet, de nem állok egyedül a problémámmal. Bármelyik pszichológus megmondhatná, hogy tökéletességre törekvő maximalista vagyok, aki minden vásárlást a lehető legtökéletesebben szeretne lebonyolítani. Emiatt sokszor „választékválságba” kerülök, ugyanúgy megbénulok, mint némelyik golfozó, aki túl sokat spekulál az ütés előtt.

Korunk nem kedvez a maximalistáknak. Minél többet fogyaszt a társadalom, annál több döntésre kényszerülünk. És egyre keservesebb a döntéshozatal, mert legyen szó iskoláról, mosóporról vagy mobiltelefon-díjcsomagról, több a választási lehetőség, mint valaha.

Ez a széles választék sokakat boldogtalanná tesz – állítja az amerikai Barry Schwartz, A választás paradoxona. Miért a kevesebb a több? című könyv pszichológus szerzője. Schwartz szerint nagyszámú választási lehetőség esetén az emberek nemcsak nehezebben döntenek, hanem annak a valószínűsége is nagyobb, hogy ha végül döntenek, megbánják.

Schwartz azt mondja, amíg egyetlen farmernadrágmárka létezett, addig talán nem volt olyan hű, de jó nekünk, de tudtuk, mit kapunk, és elégedettek voltunk vele. Most meg százféle fazonúból kellene kiválasztanunk a tökéletes példányt, és bár az, amelyiknél kikötünk, esetleg jobb a hajdani egyetlennél, elégedetlenebbek vagyunk, mert nem tökéletes.

Jobban jártunk, mégis rosszabb a közérzetünk, és magunkat hibáztatjuk, amiért elpuskáztuk a dolgot.

„A boldogság titka a szerényebb várakozás” – írja Schwartz. Azaz maximalistából „elégedettségre törekvő”-vé kell válni – Herbert Simon pszichológus alkotta ezt a fogalmat az 1950-es években –, vagyis olyanná, aki abból kiindulva vásárol, hogy ami „elég jó”, az tényleg elég jó.

Az elégedettségre törekvő igényes, de nem vár tökéletességet. A feleségem ilyen személyiség. Acélidegzettel belibben a háztartásigép-szaküzletbe, föltesz egy-két kérdést, kiválasztja az árut, és többé eszébe sem jut a kínálat többi darabja.

Én meg tátott szájjal bámulom. Hogy tud ilyen bátran vásárolni? Na de nem is őt fogom adatgyűjtőnek szerződtetni!