Menekültek a saját hazájukban

Három ukrajnai család megrázó története, akiket oroszbarát szeparatisták űztek el az otthonukból, mégis bizakodnak

Kapcsolódó cikkek

Az Ukrajnát mélyen megosztó válság, amely egymás ellen uszította az állampolgárokat, több mint egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Viktor Janukovics elnök egyoldalúan elutasította az EU-val szorosabb kapcsolatokat kiépítő tervet. Békés tüntetők ezrei lepték el a főváros, Kijev utcáit. A város főtere után EuroMajdannak nevezett tiltakozási hullám végigsöpört az egész országon.

Néhány hét múlva a helyzet elmérgesedett, majd az orosz-, illetve ukránpárti erők szembenállása halálos összecsapásokhoz vezetett. A válság eddig legalább 3000 áldozatot követelt, és több mint egymillió ukrán állampolgár kényszerült lakóhelye elhagyására, lett menekült a saját hazájában.

Eleanor Rose, a Reader’s Digest újságírója három ilyen család történetét írta meg, amely jól érzékelteti, milyen veszélyek közepette élnek ma az ukránok. Egyben azt is jelzi, hogy a megpróbáltatások ellenére bizakodással tekintenek hazájuk jövőjére.

A Hutszman család
Jevgen Hutszman (41) és a felesége, Szvetlana (40), az Oroszországgal határos kelet-ukrajnai Szlovjanszkban tanít a 13-as Iskolában; és a két fiuk is oda jár. Amikor felbomlott a központi ukrán kormány, és Oroszország bekebelezte a Krím félszigetet, a 117 ezer lakosú városban megnőtt a politikai feszültség.

Április 12-én maszkos oroszbarát fegyveresek megszállták a város rendőrkapitányságát. Az Ukrajna egysége melletti tüntetések, amelyeken a házaspár is részt vett, ezután veszélyessé váltak. A 13-as Iskolában is megváltozott az élet.

Az ellenséges propaganda, illetve az erőszak nemcsak a felnőtteket osztotta meg, hanem a gyerekeket is. Jevgen hallotta, amint egy iskolásfiú a szeparatistákhoz húzók csoportját a Putyin-média áldozatának nevezi. – A srácok megértették, hogy itt egyfajta információs háború zajlik – mondja Jevgen.

De a fiatalokat nem csak propagandával vonták be a küzdelmekbe. A házaspár tizenöt éves fia, Jevgenyij szerint társait megfizették, hogy a szakadárok barikádjaira menjenek. – Az osztálytársaim mesélték, hogy napi ötszáz hrivnyát (kb. 7500 forint) kaptak, és akik fegyvert is fogtak, még ennél is többet.

A háború a gyerekek szeme láttára folyt. – Az osztályfőnököm háza előtt állt egy barikád. Mindenfelé emeltek barikádokat. Mindenkit bevontak a harcba – állítja Jevgenyij.

Miután a lázadók – sokak által manipuláltnak tartott – népszavazást rendeztek és kihirdették, hogy Szlovjanszk a független oroszbarát állam része, a tanárok amiatt aggódtak, hogy a gyerekek nem fogják tudni befejezni a tanévet.
 

Az iskolák nyitva maradtak, de kevesebb tanuló vett részt az órákon. Jevgenyij öccse, a kilencéves Dimitro egyedül maradt az osztályában. Mások online kapták a házi feladatokat. Az ukrán hadsereg körbevette a várost, és tűzpárbajt vívott az oroszpárti szeparatistákkal. Egyre több szülő vitte gyermekét más települések iskoláiba, ahová nem értek el a harcok.

Végül Jevgen és Szvetlana egy Szlovjanszkhoz közeli faluba küldték a fiaikat, ahol helybélieknél szálltak meg, és befejezhették a tanévet, miközben a szülők a városban maradtak, hogy a lakásukra vigyázzanak.

Július 5-én az ukrán hadsereg felszabadította Szlovjanszkot, és augusztusban már újra otthon lehetett az egész család. – Az ukrán katonák nagy szeretettel köszöntöttek minket, annak ellenére, hogy talán épp itt ölték meg néhány barátjukat vagy rokonukat – mondja Jevgen.

Vidéki szállásadóik gondoskodása révén a fiúk jól teljesítettek. Jevgenyij az év végén a 12 osztályzatos rendszerben 9,3-es átlagot ért el. Bár tartott tőle, hogyan fog beilleszkedni az új iskolában, hamar barátságokat kötött, amire nagyon büszke.

Az élmények megváltoztatták Szvetlanát is. – Rájöttem, hogy nemcsak az ukrán nyelv és irodalom tanára vagyok, hanem ukrán állampolgár is. Ez rendkívül fontos.

– Most már úgy érzem, hogy nemcsak egy nemzet vagyunk, hanem egy család is – vallja Jevgen. – Azok a férfiak, akik megvédtek minket, a szememben nemcsak katonák, hanem a fivéreim.

Sztanyiszlav Fedorcsuk, amíg lehetett, részt vett az EuroMajdan donyecki akcióiban, de aztán feleségével és kislányával Nyugat-Ukrajnába menekült

Sztanyiszlav Fedorcsuk
Amikor Kijevben ezrek vonultak az utcákra, mert Viktor Janukovics nem írta alá az EU-val kötendő társulási szerződést, a kelet-ukrajnai Donyeck központjában diákok és aktivisták békés csoportja gyűlt össze.

– Fiatalos tiltakozás volt – mondja Sztanyiszlav Fedorcsuk politológus, aki a városban nőtt fel. – Szép, naiv és felkavaró.

A 33 éves doktorandusz Sztanyiszlav, aki korábban civil csoportok külkapcsolatait és eseményeit tervezte, nemcsak a szavak, hanem a tettek embere is. Részt vett a 2004-es narancsos forradalomban, tiltakozott, amikor az elnökválasztás második fordulójában Janukovics csalással került hatalomra, és mindig felemelte a szavát a korrupció ellen, valamint a sajtószabadság mellett.

Bár a felesége nyolc hónapos terhes volt, Sztanyiszlav tudta, hogy a diákoknak nagy szükségük van a demonstrációk és sajtóesemények szervezése terén szerzett tapasztalataira, ezért csatlakozott hozzájuk.

A következő hetekben kibontakozott az EuroMajdan donyecki mozgalma, amely nemcsak a meghiúsult EU-egyezmény miatt tiltakozott, hanem szélesebb körű politikai változásokat is követelt. Sztanyiszlav részt vett az utcára vonuló csoport politikai arculatának kidolgozásában.

Ámde a városban, amely egykoron Janukovics irányítása alatt állt, az Ukrajna- és Európa-párti tüntetők szembe találták magukat az elnök híveivel. Ahogy teltek a hetek, a város fiatal aktivistái közül mind többen utaztak Kijevbe, hogy csatlakozzanak az ottani tüntetésekhez. Így a Donyeckben tiltakozó nők és idősek magukra maradtak, de nem adták fel a küzdelmet, és Sztanyiszlav úgy érezte, kötelessége kiállni mellettük.

2014. január 22-én az EuroMajdan 200 aktivistáját – jobbára nőket és időseket – 900 oroszbarát tüntető vette körül, akik fecskendőkből mérgező anyagokat, például acetonos festéket és égési sérüléseket okozó alkoholalapú tisztítószereket spricceltek rájuk.

– Úgy döntöttünk, hogy kisebb csoportokban menekítjük ki a tiltakozókat – mondja Sztanyiszlav. – De baseballütőkkel és egyéb fegyverekkel felszerelt férfiak követték az embereinket, s fényes nappal ütlegelték őket. Azzal fenyegetőztek, hogy végeznek velük, ha ismét az utcára vonulnak.

Ekkor az aktivisták tizenegy tagú bizottságot alakítottak, amely stratégiai és biztonsági ügyekkel foglalkozott. Sztanyiszlav az adománygyűjtés és a biztonsági kérdések felelőse lett; januárban és februárban 34 ellátóhelyet alakított ki, ahol arc- és fejsérülést szenvedett EuroMajdan-aktivistákat kezeltek.

Február végén Sztanyiszlav sajtóértekezletet tartott. Biztonsági okokból már ötször megváltoztatta a rendezvény helyszínét. Aztán fél órával az esemény megkezdése után kinézett az ablakon. Odakint 30 tagú, orvosi maszkokat viselő, baseballütős csoport várakozott.

Sztanyiszlav kihívta a rendőrséget, amely egy óra múlva érkezett ki.

A fenyegető csoport feloszlott, de amikor Sztanyiszlav később a rendőrségre indult, kint ugyanaz a csoport várt rá. Az egyik férfi előrelépett: – Személy szerint semmi bajunk veled – mondta –, de üldözni fogunk téged és a családodat. Három napot kapsz, hogy elhagyd a várost.

Sztanyiszlav ráébredt a keserű igazságra: immár nem tudja szavatolni senki biztonságát, még a saját családjáét sem. Feleségével és két hónapos gyermekével először a grúziai Tbiliszibe, később a nyugat-ukrajnai Lvivbe utazott.

Bár nagy nyomás nehezedik rá, hogy hallgasson, Sztanyiszlav eltökélten buzdítja a Kelet- és Nyugat-Ukrajnában élőket: fogjanak össze az orosz szeparatisták ellen, ne hagyják, hogy etnikai, vallási és politikai különbségeik megosszák őket. Új lakóhelyén politikusokkal és non-profit cégekkel találkozik, hogy az elűzött családok számára támogatást szerezzen.

Büszke arra, hogy ukránok ezrei küzdenek a jobb jövőért, és bízik benne, hogy az elkövetkező években haladást fognak elérni. – Tudom, hogy egy korrupt társadalom nem változik meg egy csapásra – mondja Sztanyiszlav –, de hiszek az egység és a sokszínűség erejében. A különbségek gazdagítanak bennünket.

Iszmail OszmanovIszmail Oszmanov
Amikor Iszmail Oszmanov nagyapja és nagyanyja átlépték Krím félszigeti új otthonuk küszöbét, sírva fakadtak. Iszmail is sírt.

1990-ben nyolcéves volt, amikor a muszlim krími tatárok – akiket Sztálin 1944-ben erőszakkal kitelepített a Krímből – végre visszaköltözhettek szülőföldjükre. A Szovjetunió felbomlását követően a félsziget Ukrajnához került. A tatárok örömkönnyeket hullattak.

Most, 24 évvel később, a 32 esztendős Iszmail és családja – felesége, hat- és nyolcéves lánya – arra kényszerült, hogy elhagyja a Krím félszigetet, és a nyugat-ukrajnai Szokal városába költözzenek.

Amikor az orosz csapatok megjelentek a krími területen, Iszmail a térség fővárosában, Szimferopolban élt. Öt éve kezdte kiépíteni keleti édességeket árusító cégét. Nagyra tartotta, hogy Ukrajna toleráns a krími tatárokkal, és támogatta, hogy az ország belépjen az Európai Unióba. Amikor Ukrajna-szerte kitörtek az Európa-párti tüntetések, Iszmail úgy érezte, kötelessége csatlakozni.

2014 februárjában a krími oroszbarát politikusok arról szavaztak, hogy tartsanak-e népszavazást a félsziget elszakításáról Ukrajnától és Oroszországhoz csatolásáról. A szimferopoli legfelső bíróság épületét 5000 krími tatár tüntető vette körül, hogy megakadályozza a szavazást.

Este azt az utasítást kapták, hogy menjenek haza. A krími tatárok pártjának vezetői megígérték a tüntetőknek, hogy minden rendben lesz, ezért a tiltakozók vonakodva, de szétszéledtek. Másnap ismét az épülethez akartak vonulni, de ekkor az utcákat már azonosító nélküli fegyveres katonák lepték el. Iszmail szerint oroszok voltak.

– Ekkor félni kezdtünk – mondja.

Napokon belül orosz katonák vonultak be Szimferopolba. Iszmail 70 szállító járműből álló konvojt számolt össze. Fokozódott a feszültség. Iszmail azt hallotta, hogy maszkot viselő bandák törtek be tatárok otthonaiba, és ütlegelték őket.

Március elején Iszmail közösségének egyik aktivistája eltűnt; Reshat Ametov meztelen, megbilincselt holttestét két héttel később egy árokban találták meg.

– Észrevettük, hogy egyes körzetekben a krími tatárok házaira kereszteket rajzoltak – mondja Iszmail, aki szomszédjaival együtt rögtön arra gyanakodott, hogy célpontul jelölték meg őket.

Iszmail csatlakozott egy tatár önvédelmi szervezethez, amely az utcákon járőrözött. Márciusban megtartották a népszavazást, és Oroszország bekebelezte a Krím félszigetet. A nemzetközi közösség nem fogadta el a szavazást, de nem tett semmit. Iszmail abban reménykedett, hogy az ukrán hadsereg beavatkozik, ám csalódnia kellett. Ismét zaklatni kezdték a muszlim tatárokat. A muszlim iskolákban tatár tanárokat bántalmaztak; a rendőrőrsökön tatárokat faggattak. Iszmail úgy döntött, ideje távozni.

Miután családjával Szokalba költözött, Iszmail önkéntesként csatlakozott a Krími Hullám nevű szervezethez, amely a Krímből menekült családokat támogatja. A férfinak le kellett mondania üzletéről. A veszteség fájdalmas, de azt állítja, tragikusabb volna, ha az erkölcsi értékeit kellett volna feladnia. Iszmail a pozitívumokra összpontosít.

– Az elmúlt 24 évben a tatárok közül sokan csak a hétköznapi problémáikkal és a társadalmi előrejutással foglalkoztak – magyarázza. – Most, hogy mind egy cipőben járunk, sokan felfedezik az összetartás erejét. Azok például, akik elfelejtették a nyelvünket, próbálják újra megtanulni.

Miután egész életében oroszul és tatárul beszélt, most Iszmail is ukránul tanul. Bár más vallásúak, az ukrán nemzetiségűeket történelmi és nyelvi kapcsolatok fűzik a tatárokhoz, illetve most már közös célok is.

Mosolyogva teszi hozzá: – A „tér” jelentésű majdan szavukat, lásd EuroMajdan, is a krími tatároktól kölcsönözték.

Lányai néha megkérdezik, hogy hazamennek-e még valaha. – Azt felelem nekik, hogy igen – mondja Iszmail. – Hiszek ebben. Nem holnap és nem is holnapután, de haza fogunk menni. Ez a sorsunk.
 

A hírek szerint Iszmail és családja elhagyta Ukrajnát, és jelenleg Lengyelországban tartózkodik.