Mennyi állat!

Ahogy telt-múlt az idő, az ember úgy döntött, nem osztozkodik a magokon meg a cukorrépán, és válogatott módon kezdte bántani az állatokat

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer az ember, aki lemászott a fáról, és meglátták őt az állatok. És így szóltak: – Nézd már, hogy emelgeti a kis lábát, hogy mozgatja az orrát, milyen szőrös, milyen mókás, de cuki! – És úgy döntöttek, hogy megtartják maguknak. Szinte nem is volt olyan pocok, mókus, patkány, egér, kutya, macska, csótány, nyuszi, kígyó, csincsilla, bolha és hörcsög, amelynek ne lett volna embere. Megtanították mindenféle trükkre, például, hogy hogy kell magot szedni, husit sütni, meleget csinálni, és boldogan éltek meg lakmároztak.

De aztán, ahogy telt-múlt az idő, és az ember már annyi trükköt megtanult, hogy csak na, úgy döntött, hogy többé nem osztozkodik a magokon meg a cukorrépán, és megsütötte a nyuszit ebédre, a macskát az egérre uszította, a kutyát a macskára, a patkányt és a kígyót kifüstölte, a pockokat és egereket pedig kísérleti laboratóriumokba zárta, vagy csak simán agyoncsapta. És így éldegélt.

De megint csak telt-múlt az idő, és az ember már nem barlangban lakott, hanem rideg toronyházban, és egy nap arra ébredt, hogy kéne valami puha és meleg és ari, és akkor a kölyök se őt nyúzná folyton, mert lenne kivel játszania. Ezért feltalálta a kisállat-kereskedést. És az ember meg a kölyke gyönyörködve bámulták a kirakatot, és felvisítottak:

– Nézd már, hogy emelgeti a kis lábát, hogy mozgatja az orrát, milyen szőrös, milyen mókás, de cuki! – És úgy döntöttek, hazavisznek maguknak pár állatot. Egy patkányt, pár hörcsögöt, csincsillát és mókust, egy sárga papagájt, cicát meg kutyát, meg mindent, ami a szomszédnak is van, így aztán egyre több meg több ketrec gyűlt az otthonukban.

És az ember rájött, hogy állatot tartani jó és hasznos, mert így végre közelebb kerül a mesteri természethez. Megtanulhatja például, hogy a vándorpatkány szökik, és megeszi a hörcsögöt, a yorkshire terrier kinyírja a vándorpatkányt, a cica a papagájt, a kígyó a pockot, a nyuszi meg az elektromos vezetékeket. És a kölyökember is felfoghatja, hogy a mókusnak nincs kereke, és ha tovább nyomkodja a hörcsög hasát, hátha csipog, akkor hetenként tarthat temetést a játszótéren.

És az ember kiteljesítheti a személyiségét, hisz mindenki láthatja, milyen különleges ő, ha óriáscsótányokat tart papírdobozban, és rettenthetetlen is, mert kígyója is van, meg harci kutyája, miközben milyen szépséges a lelke, mert ott a megannyi szőrös kis izéje, például rezignált arcú tengerimalaca, és mindezért a szeretetért nem remél cserébe semmit, mert milyen viszonzást is várhatna egy sündisznótól.

És így éldegélt az ember, bár kissé büdösben és szűkösen, de elvolt. Egy szép napon aztán a plafonig magasodó ketrecekből az állatok egymásra bámultak, aztán az emberre, és elmosolyodtak.

Nézd már, mondták, hogy fintorgatja a kis orrát, hogy vakargatja a kis fültövét, milyen mókás, milyen csupasz ez a mi házi emberünk itt a rácsok mögött. És megigazították a riglit, ki ne szökjön.

Vote it up
158
Tetszett?Szavazzon rá!