Mennyire számít a jellem?

Ha hibádzik, nem is lehet igazán sikeres az ember

Tanácsadásra kért fel egy bank, ahol komoly gondok voltak a beosztottak munkafegyelmével. – Nem tudom, mi lehet a baj – kesergett a bank ifjú elnöke. Ragyogó fiatalember volt, vonzó egyéniség, aki hiába emelkedett a ranglétra csúcsára, ott azt kellett látnia, hogy recseg-ropog alatta az intézmény. A hatékonyság és a nyereség csökkent. Az elnök a beosztottait hibáztatta. – Akármilyen ösztönzőkkel kecsegtetem őket, képtelenek kimászni az apátiából, rossz hangulatból – mondta.

Igaza volt. A légkört megmérgezte a gyanú és bizalmatlanság. Két hónapig vizsgálódtam, de semmire nem mentem. Nem értettem a dolgot.

– Ugyan kiben bízhatnánk, látván, ami itt folyik? – Többnyire ezt hallottam vissza az alkalmazottaktól. De hogy a bizalmatlanságnak mi az oka, azt senki sem árulta volna el.

Végül barátibb, nem hivatalos beszélgetések során kibukott az igazság. A főnöknek nős ember létére viszonya volt az egyik beosztottal. És ezt mindenki tudta.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a bank rossz teljesítménye az ő viselkedésének következménye. Ez az ember azonban elsősorban magának ártott. Csak a saját vágyainak kielégítése foglalkoztatta, a hosszú távú következményekkel nem törődött. Arról nem beszélve, hogy megszegte a feleségének tett esküjét.

Egyszóval, a hiba oka a jellemében volt keresendő.

Ami igazán számít
Manapság nem divat jellembeli kérdésekkel foglalkozni. Holott egy embernek ez alkotja a lényegét.

A jellem azokból az elvekből és értékekből tevődik össze, amelyek irányt szabnak, értelmet és mélységet adnak az ember életének. Ezek alapján dönti el, hogy mi a helyes és mi a helytelen, méghozzá nem szabályokra, viselkedési normákra, hanem a személyiségére alapozva. Olyan dolgok tartoznak ide, mint a tisztesség, a becsületesség, a bátorság, a korrektség, és a nagylelkűség – mind az élet során meghozott nehéz döntések következményei. Tehát a rossz attól rossz, hogy rosszat teszünk és nem attól, hogy rajtakapnak-e.

Vannak azonban, akik úgy érzik, hogy belső értékeink már mit se számítanak. Nem sikeres ember talán példának felhozott bankigazgatónk is minden tekintetben, jóllehet vét a házastársi hűség ellen?

Ez a kérdés képezi a mai világ minden dilemmájának alapját. Sok ember jut arra a következtetésre, hogy a sikerhez csakis tehetségre, energiára és jó fellépésre van szükség. Ám a történelemből megtanultuk: hosszú távon többet nyom a latban, hogy kik vagyunk, mint az, hogy kinek látszunk.

Amerika történetének első százötven esztendejében a siker és boldogulás irodalmában szinte minden a jellemetika köré összpontosult. Olyan kiválóságok, mint Benjamin Franklin és Thomas Jefferson egyértelműen hangot adtak meggyőződésüknek, miszerint igazi sikerre és boldogságra csak akkor számíthatunk, ha jellemünk képezi életünk alapját.

Az első világháború után a siker alapja az Egyesült Államokban az úgynevezett személyiségetikára tevődött át. A siker jobbára a megnyerő viselkedésen, rátermettségen és bizonyos technikák elsajátításán múlott, amelyek, legalábbis a felszínen, gördülékennyé teszik az emberek közötti kapcsolatokat. Ahelyett, hogy olyan fogas kérdésekkel küszködnénk, mint hogy mi helyes és mi helytelen, csak a dolgok sima menetére figyelünk.

Ezt a filozófiát tükrözik az olyan ártalmatlan, ámde felszínes mondások, mint például a „mosollyal több barátot nyerhetsz, mint homlokráncolással”. Más elgondolások viszont kifejezetten manipulatív célzattal, sőt az átejtés szándékával keletkeztek – például az érdeklődés színlelése mások hobbija iránt pusztán azért, hogy kedveljenek.

A csupán ügyességre és egyéniségre alapozott értékrend sportolókat, zenészeket és üzleti hatalmasságokat emel hősökké. De attól, hogy csodálatot és elragadtatást érzünk a teljesítményorientált emberek iránt, még nem szükséges példaképként tekintenünk rájuk. Való igaz: a sikerhez elengedhetetlenül szükséges az ügyesség, de az sohasem fogja biztosítani számunkra a boldogságot és elégedettséget. Ez utóbbiak ugyanis a jellem kifejlesztésének következményei.

Belülről kifelé
Az ember bármely életkorban hozzáláthat, hogy kifejlessze jellemét. A lényeg, hogy megtanuljon önmagába nézni, hogy belülről haladjon kifelé.

E módszer alkalmazásakor a magánszféra győzelmei megelőzik a nyilvános győzelmeket. Ezek a magángyőzelmek az önmagunknak és másoknak tett ígéretek, amelyeket meg is tartunk. Nem kell világrengető, alapvető változásoknak lenniük, amilyen például egy pályamódosítás. Lehetnek olyan földhözragadtak is, mint hogy mostantól naponta végzünk testedzést.

Az ilyen fogadalomnak látszólag nincs következménye, mégis olyan nehéz döntés elé állít, amely számtalan akad az életben. Az első lépés a jellemépítés felé, hogy komoly elhatározásra jutunk, aztán kitartunk mellette.

Ahogy az ember napról napra mind nagyobb kihívásokkal néz szembe, úgy erősödik a jelleme. Ami kezdetben nagy erőfeszítést igényel, az a későbbiekben megszokássá válik. S ahogy az élet apró-cseprő dolgaiban mind erősebbé válik a jellemünk, a fontosabb területeken is képesek leszünk jellemünk fejlesztésére.

A magángyőzelmeken keresztül vezet tehát az út a nyilvános győzelmekhez. Ahhoz, hogy valaki a munkájában nagyobb mozgásteret kapjon, először megbízható munkaerőnek kell lennie. Ahhoz, hogy házasságát boldognak mondhassa, előbb önmagának kell szeretetet, nagylelkűséget, megbízhatóságot és bizalmat sugároznia.

Nincs még egy olyan fontos eleme a jellemfejlesztésnek, mint a bizalom. Akár munkatársunk, akár házastársunk érdemesít a bizalomra, a lényeg, hogy lassan épül ki, és végtelen számú körülmény befolyásolja.

A bizalom kiépítésének egyik méltánytalanul háttérbe szorított módja a kiállás azok mellett, akik nincsenek jelen. Tegyük fel, hogy kettesben a főnökünket szidjuk a háta mögött. Mi lesz, ha a későbbiek során összeveszünk? Én köztudottan a kibeszélős fajta vagyok – akadt is már rá gyakorlati példa.

És most tegyük fel, hogy amikor a másik szidni kezdi a főnököt, én azzal állok elő, hogy inkább tárjuk a főnök elé a dolgokat és vizsgáljuk meg, miként javítható a helyzet. Ezek után a másik joggal feltételezi, hogy ha valaki őt bírálja, akkor is hasonlóképpen fogok eljárni.

Kezdje otthon!
A jellemfejlesztés másik módja, hogy az ember megtanulja beismerni a hibáit. A jellemnek komoly erőpróbája, hogy miként hozzuk helyre a tévedésünket.

Évekkel ezelőtt meg kellett bíznom valakit egy népes konferencia megszervezésével. Úgy gondoltam, megadom a lehetőséget egy új beosztottamnak, aki teljesen elszúrta az egészet. – Az én hibám – mondta nekem. – De ha ad még egy lehetőséget, ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy a következőt jól csináljam.

Olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, miközben elismerte a hibáját, hogy adtam neki még egy lehetőséget. És bizony nem bántam meg. Másodjára olyan nagyszerűen teljesítette a feladatot, hogy hatalmasat nőtt a szememben, nagyobbat, mintha elsőre csinálta volna meg tökéletesen.

A jellemfejlesztésre adódó legjobb alkalmak azonban családon belül kínálkoznak, ahol állandó próbatételnek vagyunk kitéve – s ahol a legsebezhetőbbek vagyunk a tévedésekkel szemben. Gyakran azt érezzük, hogy kisebbfajta disznóságokat megúszhatunk azok körében, akik a legjobban ismernek bennünket, akik akkor is szeretni fognak, ha kivetnivalót találnak a viselkedésünkben. Ez végső soron alááshatja a jellemet és a kapcsolatokat. Hány olyan esetről hallottunk, amikor valaki a munkahelyén példásan viselkedik, odahaza viszont úgy bánik a házastársával, mint a mosogatóronggyal?

Talán még gyakoribb a következő helyzet: egy előadásomban arról beszéltem, milyen nagy fontosságú, hogy az ember a családon belül is jellemnek bizonyuljon. Utána odajött hozzám egy férfi, és közölte: – Én egyetértek azzal, amit mondott, de a feleségem meg én már nem viseltetünk egymás iránt ugyanazokkal az érzelmekkel, mint valaha. Úgy érzem, már nem szeretjük egymást. Mitévő legyek?

– Szeresse – mondtam neki.

A férfi értetlenül nézett rám. – Hogyan szeret az ember, ha egyszer nem szeret?

– Nézze – feleltem erre én –, a szeret az ige. A szeretet érzése viszont a szeretet gyümölcse. Úgyhogy szeresse a feleségét! Ha egyszer megtette, megteheti most is. Figyeljen arra, amit mond! Érezzen vele együtt! Méltányolja! Magán múlik. Hajlandó megpróbálkozni vele?

Természetesen arra kértem ezt az embert, hogy nézzen magába és ott keresse azon jellemvonásait, amelyek működőképessé teszik a házasságát. Minden kapcsolatunk követi életünk folyását: akadnak bennük hullámhegyek és hullámvölgyek. Ezért kritikus pontja a család a jellemünknek – és az alkalmat is ez szolgáltatja, hogy újra és újra megerősítsük.
 

Hogy mi lett a bank elnökével, aki viszonyt folytatott a beosztottjával? Amikor elmondtam neki, hogy tudomást szereztem a kapcsolatáról, meg arról is, hogy ez milyen hatást gyakorolt az alkalmazottjaira, ujjaival a hajába túrt.– Nem tudom, hol fogjak hozzá – mondta.

– Véget ért a dolog?

Egyenesen a szemembe nézett. – Igen. Egyszer s mindenkorra.

– Akkor kezdje azzal, hogy beszél a feleségével – feleltem.

Elmondta a feleségének, aki megbocsátott. Aztán összehívta a munkatársait, és megvitatta velük a felmerült gondokat. – Rájöttem a bajok okozójára – kezdte. – Én magam vagyok az. Kérem, adjanak nekem még egy lehetőséget!

Időbe tellett, ám lassan helyreállt az alkalmazottak munkakedve – nyíltabbak lettek, derűlátóbbak, és megnőtt a bizalom. Végső soron persze az igazgató önmagának tette a legnagyobb szívességet. Mert megtalálta magának az igaz jellemhez vezető utat.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!