Mentés a tengeren

Hadihajónk legénysége vonakodva indult a tengeren hányódó menekültek segítségére, de aztán kiderült: magunkat mentjük meg

1980. Július 10-e volt, és az Oldendorf DD–972-es rombolón teljesítettem szolgálatot, amely a Dél-kínai-tengeren hajózott Szingapúrból a Fülöp-szigeteki Subic Baybe. Barátságtalan, szürke napunk volt, csúnya felhők vettek körül. Az óránkénti 40 kilométeres szélben háromméteres hullámok ostromolták hajónkat. Kelet felől, mintegy 300 kilométer távolból tájfun közeledett felénk. Mindenki abban bízott, hogy mielőbb megérkezünk a kikötőbe. Egyszer csak az őrszem 15 kilométernyire keletre lebegő objektumot vett észre.

A jelzőőr ráirányította a „Nagy Szemnek” nevezett teleszkópos távcsövet, majd közölte, hogy egy csónakot lát tele emberrel. Rögtön tudtuk, hogy menekültek hányódnak a zátonyok miatt különösen veszélyes tengerszakaszon.

Dél körül járt az idő. Már nem volt sok hátra a reggel 8 óta tartó őrszolgálatomból, amikor a kapitány a parancsnoki hídról bejelentette a legénységnek, hogy segítséget nyújtunk a csónakban utazóknak.

A rombolón felpezsdült az élet. Mindenki készülődni kezdett a mentési akcióra. Lementem a parancsnoki hídról, a nyüzsgő fedélzeten felkaptam egy szendvicset, aztán a tathoz siettem, ahol elkélt a segítség.

Útközben többször is tapasztaltam, hogy a legénység egyes tagjai zúgolódnak a menekültek megsegítése miatt. Sosem felejtem el például a mogorva, jól megtermett gépészt, aki mélyen a szemembe nézve indulatosan ezt mondta: – Hagyni kéne, hadd fulladjanak a vízbe!

A zátonyokra ügyelve, amennyire csak lehetett, megközelítettük a csónakot. Néhány emberrel vízre eresztettünk egy nagyobb csónakot, hogy derítsék fel a menekülteket.

A helyzet rosszabb volt, mint sejtettük. A visszatérő felderítők azt jelentették, hogy a 7-8 méteres ócska csónakban vagy 50 férfi, nő és gyerek zsúfolódott össze. A legyengült menekültek próbálják a felszínen tartani a süllyedő lélekvesztőt. A hír hallatán még jobban felélénkült a készülődés a rombolón. Néhányan összeszedték a hajón található száraz ruhát, én pedig nekiláttam, hogy előkészítsem a speciális fertőtlenítőt; ezt akkor használják, ha nukleáris szennyeződés éri a hajót.

Kinyitottam a kabint, és kiraktam a tisztálkodó- meg gyógyszereket. Aztán figyeltem, ahogy csónakunk a menekültek járművét lassan a torpedó közelébe vontatja. A vadul hullámzó tengeren ez nem is volt egyszerű művelet.

Vietnami menekültek voltak, akik egy hónapja indultak el hazájukból Szingapúrba

Amikor a csónak a hajónk mellé ért, szokatlan hang ütötte meg a fülemet: életemben először hallottam a tengeren csecsemősírást. Utána lettem csak figyelmes a fájdalomtól elgyötört férfiak és nők izgatott beszédhangjára.

A csónakban karjukban gyerekeket tartó és betegeket istápoló nők ültek, míg a férfiak elcsüggedve álltak. Minden arcon látszottak az éhezés tünetei. Csontsovány testük leégett a napon.

Segítettünk nekik elhelyezkedni a rombolón. A súlyos betegek a gyengélkedőben kaptak ellátást, a többieket pedig a gépészek hálótermében szállásolták el. A gépészek örömmel ajánlották fel, hogy a hátralévő két éjszakát a gépházban töltik.

A mentés óráiban jelentős változást tapasztaltam a legénység hozzáállásában. Mindenkit örömmel töltött el a sikeres segítségnyújtás. Felfedeztük, hogy a menekültek is éppolyan emberek, mint mi.

Másnap, miután a vendégeink kipihenték magukat, együtt ettünk, énekeltünk és nevettünk velük. A lehetőségekhez képest igyekeztünk kényeztetni őket.

Hamarosan megismertük szomorú történetüket is. Vietnamiak voltak, akik egy hónapja indultak el a hazájukból Szingapúrba. Egy héttel később tönkrement a csónakjuk motorja. Az utolsó tíz napot étlen-szomjan töltötték. Ötvenöten vágtak neki az útnak, de heten meghaltak.

Kint az idő egyre romlott, ám odabent melegség járta át a lelkeket. Vietnami barátaink boldogok voltak. Miután egy hónapig hánykolódtak a kis csónakban, rombolónkon úgy érezték magukat, mintha egy luxus-óceánjárón utaznának.

A kikötés előtti utolsó estén bementem a gépészek hálótermébe, és olyan látvány fogadott, amelyet szintén nem fogok elfelejteni. Az a mogorva gépész, aki korábban a sorsukra hagyta volna a menekülteket, most mosolyogva nézett rám az asztalnál ülve. Hatalmas karjában csillogó szemű csecsemőt tartott, akit gondosan becsomagolt kopottas kék munkazubbonyába. A kislány láthatóan biztonságban érezte magát, miközben a tejesüvegből cumizott.

Vote it up
152
Tetszett?Szavazzon rá!