Mentsük meg a teheneket!

Soha nem hittem volna, hogy egy kis komédiázás a lányokkal egyenesen a világűrbe repíti autónkat

Kapcsolódó cikkek

 

We are driving along the North West Coastal Highway, bound for Perth and a much-needed break at my mum and dad’s. There’s still three hours to travel before we reach Grandma’s when my daughter Kasey turns to me and innocently asks, “Mum, where have all the cows gone?” She hasn’t seen any since leaving home.

“I don’t know, sweetheart,” I reply distractedly, not having noticed the lack of cows on our journey. Right now my mind is on more pressing matters – like where I’m going to find the money to pay the stack of bills piling up at home.

Then I notice Kasey still staring at me, awaiting a further response. I shrug my shoulders impatiently. “Well, where do you think they’ve gone?”

Her unexpected reply comes back, wrapped in cheeky laughter. “The aliens have taken them, Mum!”

I look over at my gorgeous six-year-old, grinning mischievously, and I know I have a choice to make: I can either totally squash her imagination with a few sensible words, end the conversation, and resume the tedious task of driving; or maybe, just maybe, I can let loose. After all, when was the last time I forgot about my woes as a single parent and actually had some fun with my kids?

“Well, Kasey, why would aliens want to steal all the cows?” I begin cautiously.

“I don’t know, Mum. Why do you think?”

She sneaks a look in my direction, searching my face for permission to continue her fantasy.

I smile at her and, before I know it, out pops my unusual reply: “Maybe they’re going to fly them to the moon!”

Her eyes light up and her face rewards me with a beaming smile. “No Mum, they’re going to eat them for breakfast!” she yells, her joy filling the small space in the car.

“No, they’re going to make cow burgers and have them for tea!” a sweet voice yells from the back as her five-year-old sister Sammi joins in the game.

Together we begin to giggle and I suddenly feel a strange stirring inside of me: slowly, unexpectedly, my troubles are slipping away. I can’t help but smile.

“Oh no!” I exclaim, abruptly, my eyes widening with imaginary fear. “How are we going to save all those cows?”

Their replies come thick and fast. They don’t need to think, there is no searching, the imaginary answers are just there, ready to fall out of their tiny mouths. In fact, they spout ideas around the car so quickly, I can almost feel them bouncing off the windows.

And that’s when it starts. That’s when the car becomes a spaceship boasting a multitude of colours and functions. The gearstick becomes a “turbo master booster”; the windscreen wipers become lasers that can destroy aliens; and buttons all around me are capable of unleashing guns, bombs, nets, protective shields and many more gadgets that – until then – had remained a mystery to me.

“Oh, and Mum, don’t forget that button,” Kasey says, pointing to the unused cigarette lighter. “That’s the most important one, Mum, that’s the turbo. We have to go real fast because the aliens are fast, but with that we’ll catch them, don’t worry. But wait, I’ll tell you when to push it. Not yet, we have to get dressed.”

Kasey’s eyes are the size of golf balls. I swear it’s true. They are beautiful to watch, my girls, revelling in their new, imaginary world. And for the next 20 minutes that is where the three of us stay. Travelling the universe, searching for lost cows. Searching every moon, dodging laser beams, blasting aliens in battle with the most powerful and high-tech weapons. There is no time to rest, no time to think. We just fly on instinct, for any delay is certain to have catastrophic results for all those cows.

“OK, girls. Now how are we going to catch the cows?” I ask.

“With our magic lassos, of course! They can catch anything you want,” Sammi tells me.

“Wow, can I have one of them too?” I ask excitedly.

“No, Mum,” she chastises. “Don’t be silly. How can you use the lasso if you’re flying a spaceship?”

I guess even in the imaginary world of space battles, there has to be some logic, but I feel slightly disappointed. Now that I’ve let my guard down, I want to experience everything with my kids.

But there’s no time to despair. Their voices and laughter increase in volume as they don special flying suits and mighty helmets that will protect us all, and wristwatches that can tell more than just time – for, at that moment, Sammi uses hers to give me the exact coordinates where the aliens have been hiding all the cows. And you’ll never guess where: behind the moon! That’s right, they’re eating cheese and drinking chocolate milkshakes. Quickly we round them up.

“Good job, girls,” I say excitedly. “I think we’ve rescued at least a thousand cows today.”

And later, when we return to earth with the cows, a smile plays at my mouth, as in the distance in a large paddock by the highway I spy a herd of cows contently eating grass. It’s an amazing coincidence that these are the first real cows we had seen since starting our adventure.

“Well done, girls!” I cry out. “Mission successful: look over there, the cows are back.” I point to the side of the road.

“Wow, Mum, we’re heroes!” Kasey squeals.

“We sure are, babe.”

And in that moment, when I look at my girls and see the satisfied smiles on their faces, I am the happiest I’ve been in a very long time.     

Az északnyugati parti főúton robogunk Perth felé, ahol jól megérdemelt pihenés vár a szüleimnél. Persze addig még három órát vezetnem kell, de Kasey lányom most ártatlanul megkérdi: – Anyu, hová lettek a tehenek?

Egyet sem látott, amióta elindultunk hazulról. – Nem tudom, angyalom – felelem szórakozottan, nekem bizony útközben föl sem tűnt a tehenek hiánya. Pillanatnyilag nyomasztóbb gondok foglalkoztatnak – például hogy miből fogom kifizetni az otthon felgyülemlett számlákat.

Azután észreveszem, hogy Kasey merőn néz, további válaszra vár. Türelmetlenül vállat vonok. – Miért, szerinted hová lettek?

– Hát az ufók elvitték őket! – vágja rá vihogva.

A huncutul vigyorgó, imádnivaló hatéves kislányra nézek, és tudom, hogy választás előtt állok: vagy néhány józan szóval határok közé szorítom a képzeletét, véget vetek a társalgásnak, és unottan vezetek tovább, vagy pedig esetleg... esetleg belemegyek a játékba. Elvégre mikor fordult elő utoljára, hogy megfeledkeztem egyedülálló szülőként viselt bajaimról, és egy kicsit szórakoztam a gyerekeimmel?

– Szerinted miért rabolták volna el az ufók az összes tehenet? – kezdem óvatosan.

– Nem tudom, anyu. Te mit gondolsz?

Felém sandít, az arcomat kémleli, megengedem-e, hogy tovább fantáziáljon.

Rámosolygok, és magamat is meglepem, ahogy kiszalad a számon: – Talán a Holdra repülnek velük!

Fölcsillan a szeme, és ragyogó mosollyal jutalmazza merészségemet. – Dehogy, anyu, fölfalják őket reggelire! – rikkantja, lelkesedése betölti a kocsi szűk utasterét.

– Nem is, mert fasírtot csinálnak belőlük, és uzsonnára eszik meg őket! – kontráz egy cérnahang hátulról, ahogy ötéves húga, Sammi is beszáll a játékba.

Együtt kacarászunk, és hirtelen különös bizsergés támad bennem: nyomasztó gondjaim lassan, váratlanul háttérbe szorulnak. Önkéntelenül elmosolyodom.

– Jaj, ne! – kiáltom hirtelen, szemem elkerekedik a színlelt rémülettől. – Hogyan fogjuk megmenteni azt a rettentő sok tehenet?

Habozás nélkül válaszolnak. Nincs szükségük fejtörésre, nem keresgélik a megoldást, egyszerűen ott a képzeletbeli válasz, alig várja, hogy felröppenhessen a pici ajkukról. Csak úgy ontják az ötleteket, olyan iramban, hogy azok szinte visszapattognak az ablakokról.

Így kezdődik a dolog. Az autó ezerszínű, műszerek tömkelegével fölszerelt űrhajóvá változik. A sebességváltó kar immár „vezérgyorsító”, az ablaktörlő lézerfegyver, amely megsemmisíti a földönkívülieket, a mindenféle gombok pedig lövegeket, bombákat, hálókat, védőpajzsokat hoznak működésbe, meg egyéb szerkentyűket, amelyeknek addig a létezéséről sem tudtam.

– Jaj, anyu, el ne feledkezz arról a gombról! – figyelmeztet Kasey, és a használaton kívüli szivargyújtóra mutat. – Az a legfontosabb, a turbózó. Nagyon gyorsan kell mennünk, mert az ufók is gyorsak, de ne félj, azzal utolérjük őket. Csak várj, majd én szólok, mikor kell megnyomni. Még ne, előbb beöltözünk.

Kasey akkora szemeket mereszt, mint egy-egy golflabda. Esküszöm, nem túlzok. Csodálatos figyelni, ahogy a lányaim ebbe az új, kitalált világba merülnek. A következő húsz percben bejárjuk a világmindenséget, fölkutatjuk a földönkívülieket. Átfésülünk minden holdat, kerülgetjük a lézernyalábokat, óriási csatában semmisítjük meg az ellenséget. Pihenésre, töprengésre nincs idő. Minden késedelem katasztrofális következményekkel járhat az összes tehénre nézve.

– Rendben, lányok. Na de most aztán hogyan kapjuk el a teheneket? – érdeklődöm.

– Természetesen a varázslasszókkal! Azokkal bármit elkaphatunk, amit csak akarunk – tájékoztat Sammi.

– Hűha, én is lasszózhatok? – kérdezem izgatottan.

– Dehogy, anyu – int le. – Hogy lasszózhatnál, ha az űrhajót vezeted?

Belátom, hogy még az űrcsaták képzelt világában is kell némi logika, de kissé csalódott vagyok. Most, hogy sutba dobtam a felnőttes óvatoskodást, szeretnék minden élményben osztozni a gyerekeimmel.

Ám keseregni nem érünk rá. Csacsogásuk és nevetésük egyre hangosabb, ahogy különleges űrruhát, hatalmas védősisakot és olyan karórát öltenek, amely nemcsak az időt jelzi – Sammi például a sajátja alapján ebben a pillanatban közli velem a pontos koordinátákat, ahol az ufók mostanáig az összes tehenet rejtegették: a Hold túlsó oldalára! Bizony, a tehenek sajtot majszolnak, és csokis turmixot szürcsölnek. Gyorsan összetereljük őket.

– Szép munka volt, lányok! – ismerem el lelkesen. – Szerintem legalább ezer tehenet mentettünk meg.

Később, miután visszatérünk a tehenekkel a Földre, mosoly bujkál a szám szögletében, amikor a távolban, az út menti jókora legelőn elégedetten füvet tépkedő tehéncsordát veszek észre. Bámulatos véletlen, hogy ezek az első tehenek, amióta nekivágtunk kalandos utunknak.

– Sikerült! – rikkantom. – A küldetést teljesítettük: nézzetek csak oda, visszakerültek a tehenek – mutatok a legelőre.

– Hű, anyu, akkor mi hősök vagyunk! – sipítja Kasey.

– Meghiszem azt, kicsikém.

Ahogy ebben a pillanatban a kislányaimra nézek, és látom elégedett mosolyukat, olyan boldog vagyok, mint már nagyon-nagyon régen.