Mesélj valamit!

A családi történeteknek különleges értékük van

Vasárnap este van, és a gyerekeimet mágnesként az ebédlőben tartja valami. Az asztal köré telepedve lélegzetelállító dolgot művelünk: történeteket mesélünk.

– Emlékeztek, amikor Floridába mentünk, és apa nagyon megrémült a Vissza a jövőbe utazáson, én viszont nem féltem?

– Emlékeztek, amikor a macska fölszaladt a karácsonyfára?

– Meséltem már, milyen volt, amikor Kindig nagypapa hullaszállítón vitte táborozni a cserkészeit?

Nagyokat nevetünk, kiszínezzük kedvenc történeteinket, és összekapunk a részleteken.

A történetmesélés a családi szeretet és összetartozás dicsőítése, hálaadó himnusz. A történetek adják kultúránk savát-borsát. Reményt öntenek belénk, és segítenek új célokat kitűzni.

Figyeljük csak az ötödik osztályost, amint büszkén mesél pittsburghi ük-ükanyjáról, aki a múlt század elejének egyik első könyvtárosa volt. – Soha nem járt egyetemre – mondja a lányka lelkesen. – De megszállottan tanult, és sikeresen letette a nagyon nehéz vizsgát. A mi családunkban a nők mind feltűnően értelmesek. A nagymamám tanárnő volt, a mamám is az. Én tengerbiológusnak készülök.

Azonban nemcsak arra van szükség, hogy a gyermekek halljanak ilyesféle történeteket, hanem hogy ők maguk is meséljenek. A kisebbek a valóságból gyakran a fantázia világába kalandoznak, amit a szülők – tévesen! – elhessentenek mint lényegtelent. A gyerek számára azonban ezek a történetek olyanok, mint a kirakójáték: az elemeket gondosan össze kell állítani, hogy értelmet adjanak egy eseménynek.

Egy fiatal édesanya mesélte, hogy amikor hároméves kisfiának kanalas orvosságot adott be, a gyerek ránézett, és azt mondta: – Amikor kislány voltál, nagyon beteg lettél, én meg tudtam, hogy te leszel a mamám, ezért ernyővel a kezemben lejöttem a mennyországból, mint egy angyal, és megetettelek. Ezért most hős vagyok, ugye?

Az édesanya rájött, hogy a hallottakban az ő gyerekkori tüdőgyulladásáról szóló történet, a Mary Poppins című film, a Gábriel arkangyalról nemrég mesélt történet és fiának az orvosság bevételével kapcsolatos élménye ötvöződik. – Elképedtem, mi mindent képes megjegyezni – mondja az anya –, és milyen pompásan ötvözi ezeket az elemeket.

A mesélés az öregekre is jótékony hatással van. Ha az idősebb családtagok történeteiken át szabad folyást engedhetnek érzéseiknek, emberi tartásukat kapják vissza a mai, fiatalság-központú kultúrában. Ha nem kérjük meg őket, hogy meséljenek, vagy nem hallgatjuk meg a történeteiket, bizonyos kérdésekre egy életen át nem fogjuk tudni a választ.

Egy ápolónő ismerősöm nagyon aggódott az édesanyjáért, aki a férje halála után kis öröklakásba költözött. Bár saját elhatározásából tett így, mégis úgy tűnt, eluralkodik rajta a depresszió. – Mindig azt hajtogatta: „Akár meg is halhatnék. Senkinek sincs szüksége egy ilyen vén szatyorra” – idézi fel az ápolónő.

Aztán egy ifjú pár költözött a szomszédba. Az asszony, aki tanár volt, sokszor beugrott hozzá egy jeges teára és beszélgetni. Kisvártatva az ápolónő édesanyja már ételreceptekkel árasztotta el őt, és ötletekkel, hogyan kell kiszedni a kávéfoltot a terítőből.

– Minél többet mesélhetett és oszthatta meg a tudását valakivel, annál elevenebbé vált – meséli az ápolónő. – Eltöprengtem: vajon anyámban, akit nagyon szeretek, bár néha halálra idegesít, rejlik valami más is, amit én nem látok?

Nagyon kevés idő marad történetek mesélésére és meghallgatására. – Napi nyolc órát dolgozom, férjem és három gyerekem van, és a háztartást is vezetnem kell – mondja egy túlterhelt asszony. – Az idő úgy robog tova, akár egy expresszvonat.

Pontosan erről van szó. S ha a pillanat elmúlt, soha többé nem jön vissza.

Alida Gersie, aki a történetmesélésről ír, úgy véli, minden embernek megvan a maga „mesezsákja” telis-tele egy élet emlékeivel, tapasztalataival és élményeivel. Időt kell szánni arra, hogy a zsák madzagját kioldva, kiszórjuk tartalmát az ágyra, és megnézzük, mi mindent gyűjtöttünk össze. És kincsre lelünk: nem csupán a tragédia és az emelkedettség ritka pillanataiban, de a gyerekeknek csomagolt uzsonnászacskóban is, vagy az imént a kertben elültetett piros muskátlikban.

Itt az ideje, hogy visszaszerezzük önazonosságunkat, tisztázzuk értékeinket és közös emlékeket kell teremtsünk a gyermekeinkkel. Ha minden egyes család felvesz néhány laza, szabadon lógó szálat, együttes erővel tartós és szép anyagot szőhetünk.

Vote it up
8
Tetszett?Szavazzon rá!