Miért éppen Ő kell?

Miféle titokzatos erő terel bennünket az egyik ember karjába, és tart távol a másiktól?

Ismernek-e olyan házaspárokat, akik a jelekből ítélve egyáltalán nem illenek össze, mégis mindketten jól érzik magukat a házasságban, a külső szemlélő pedig nem leli ennek magyarázatát?

Én ismerek egy ilyen párt: a férj csupa izom egykori atléta, sikeres kereskedelmi ügynök, ezen kívül gyerekeknek tartott baseballedzéseket, aktívan részt vett a Rotary Klub munkájában, és minden szombaton golfozott a barátaival. Ezzel szemben a feleség törékeny termetű, félénk, kifejezetten otthon ülő típus, aki még vacsorázni sem szeret eljárni.

Miféle titokzatos erő terel bennünket az egyik ember karjába, és tart távol a másiktól, aki esetleg ugyanolyan vonzónak tűnhet az elfogulatlan kívülálló szemében?

John Money nyugalmazott egyetemi tanár, aki a Johns Hopkins Egyetemen adott elő klinikai pszichológiát és gyermekgyógyászatot, úgy fogalmaz, hogy az ideális társról alkotott képünket kialakító számos tényező közül az egyik legbeszédesebb az, amit ő „szerelmi térképnek” nevez. Ez azokat az elménkben kódolt információkat tartalmazza, melyek meghatározzák, mit találunk vonzónak és mit ellenszenvesnek. Kiderül belőle, milyen haj- és szemszín, milyen hang, illat, testalkat tetszik nekünk. Azt is megmutatja, milyen személyiség áll hozzánk közelebb, a szelíd, barátságos vagy az erős, hallgatag típus.

Tehát mindenki olyan embert keres, aki egyértelműen beleillik szerelmi térképébe. E térkép pedig döntően már a gyerekkorban kirajzolódik. Nyolcéves korunkra lényegében eldől, milyennek képzeljük majdani ideális társunkat.
 

Ha előadást tartok, gyakorta megkérdezem a jelenlévő pároktól, hogy mi vonzotta őket partnerükhöz vagy házastársukhoz. Ilyesfajta válaszokat kapok: „Az, hogy olyan határozott és talpraesett”, vagy: „Imádom a vörös hajúakat”, vagy: „Díjazom a humorérzékét”, vagy: „A huncut mosolya vett le a lábamról”.

Én mindezt elhiszem nekik, de azt is tudom, hogy ha ugyanezeket a férfiakat és nőket arra kérném, mondják el, milyen az édesanyjuk, sok volna a hasonlóság az ideális társ és a mamájuk között. Igen, szerelmi térképünk nagy részét lényegében édesanyánk, életünk első igazi szerelme rajzolja meg.

Kiskorunkban édesanyánk áll érdeklődésünk homlokterében, mi meg az övében. Édesanyánk külső-belső jegyei kitörölhetetlenül belénk ivódnak, egész életünk során vonzódunk azokhoz az emberekhez, akiknek az arcvonásai, testalkata, személyisége, sőt humora emlékeztet rá. A szelíd, melegszívű édesanya gyereke felnőttként is vonzódik a szelíd és melegszívű emberekhez. Ha valakinek az édesanyánk határozott és megfontolt, később józan, erős társat keres magának.

Az anya a fiaira még más módon is befolyást gyakorol: nemcsak arra ad mintát, milyen lány fog majd tetszeni nekik, hanem hogy a nőkhöz általában hogyan fognak viszonyulni. Ha az anya kedves és szelíd, a fiú ezt várja majd el a nőktől. Nagy valószínűséggel szelíd és felelősségteljes partner válik belőle, aki kiveszi a részét a házimunkából is.

Ezzel szemben az uralkodni akaró anya, aki időnként barátságos, aztán hirtelen rideg és elutasító lesz, általában „elmenekülő” típusú partnert nevel a fiából. Mivel az ilyen fiúban riadalmat kelt az anyai szeretet, fél majd elkötelezni magát, s esetleg ezért hagyja el barátnőjét.

Tehát míg döntően az anya határozza meg, milyen vonásokat keresünk leendő társunkban, az apa – az első férfi az életünkben –, befolyásolja alapvetően a másik nemhez való viszonyulásunkat. Az apák igen nagy mértékben hatnak gyermekeik személyiségére és arra is, mekkora esélyük lesz a boldog házasságra.

Ahogy az anyák meghatározzák fiaik általános viszonyulását a nőkhöz, az apák arra vannak nagy hatással, hogy a lányaik mit éreznek a férfiak iránt. Ha az apa nem fukarkodik a dicsérettel, és arról győzi meg a lányát, hogy értékes ember, akkor a lány majd a partnerkapcsolatban is jól fogja érezni magát. Ha viszont az apa rideg, folyton bírál vagy nincs jelen a család életében, a lány hajlamos lesz azt hinni, hogy ő nem vonzó, rajta nincs mit szeretni.
 

Igaz-e, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Igen is, meg nem is. Sok tekintetben önmagunk tükörképét keressük a másikban. Az előnyös külsővel rendelkező emberek például általában a hasonlóan előnyös külsejűekhez vonzódnak.

Ezen túlmenően többnyire hasonló közegből származókkal együtt növünk fel, a lakóhelyünk környékén élőkkel töltjük időnket, barátaink iskolai végzettsége, életcélja közel áll a miénkhez. Leginkább az ilyen emberek társaságában érezzük jól magunkat, s ezért jobbára a sajátunkhoz hasonló családi háttérrel rendelkezőkkel igyekszünk kapcsolatba lépni.

Robert Winch, aki régóta dolgozik a Northwestern Egyetemen szociológusként, tanulmányában azt írja, hogy a leendő házastárs kiválasztásában sok társadalmi hasonlóság játszik szerepet. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy mindenki önmaga „kiegészítését” keresi. A bőbeszédű ember például előszeretettel választ magának szófukar társat, az energikus pedig esetleg nálánál passzívabbat.

Winch megállapításai értelmében a szilárd alapokon nyugvó, életre szóló kapcsolat titka a szociológiai hasonlóságok és a pszichológiai különbségek egyensúlyában rejlik.

Mégis vannak példák arra, hogy eltérő családi háttérrel rendelkező emberek házasságot kötnek és boldogan élnek. Ismerek egy régi chicagói ír családból származó gyári munkás férfit, aki beleszeretett egy afrikai-amerikai baptista lányba. Amikor összeházasodtak, a család és a barátok nem jósoltak hosszú jövőt a frigynek. Azonban házasságuk már 25 éve működik, mégpedig jól.

Ez esetben a feleség nagyon hasonlít az anyósára – szerető-gondoskodó típus, aki elsőként jelentkezik karitatív munkára, a rászorulók megsegítésére. E személyiség vonzotta annyira a férjet, hogy mellette az eltérő bőrszín, vallás, családi háttér mind eltörpült.
 

Mindenki látott már példát arra, hogy egy lélegzetelállítóan szép férfi vagy nő hervasztóan jellegtelen társat választ magának. Emögött a kiegyenlítődés elveként megfogalmazott jelenség húzódik meg.

Ha egy férfi vagy nő olyan különleges adottságokkal rendelkezik, mint az átlagon felüli intelligencia, feltűnő szépség, lenyűgöző egyéniség vagy tekintélyes bankszámla – mely ugyanilyen vonzó lehet!–, esetleg úgy dönt: áruba bocsátja eme adottságát a másik ember előnyös tulajdonságáért. A gyönyörű nő például a szépségéért cserébe a vagyonnal járó hatalmat és biztonságot kéri. A nem túl tehetséges, ám jó családból való ifjú e kiváltsága alku tárgyát képezheti egy szegény, de tündöklően tehetséges leendő feleséggel szemben.

Valóban minden elképzelhető párosítás lehet életképes. Egy ízben szomszédaink tértek be hozzám egy kis baráti csevegésre. Az este folyamán az ötvenes éveiben járó Robert egyszer csak így fakadt ki: – Mit szólnál hozzá, ha a lányod feleségül akarna menni egy lófarkas fiúhoz, aki ragaszkodik hozzá, hogy mindig ő főzzön?

– Ha a lányodnak nem szíve csücske a főzés, akkor szerintem kifejezetten mázlista – feleltem én.

– Így igaz – csatlakozott hozzám a feleség. – Látod, Robert, az a baj, hogy nem tudod levetkőzni a patriarchális szemléletedet. Az a lényeg, hogy szeretik egymást.

Igyekeztem megnyugtatni Robertet, rámutattam, hogy a lányuk választottja derűs, szeretetre méltó fiatalember, épp olyan, mint a leány édesanyja.
 

Létezik-e szerelem az első látásra? Miért ne létezne? Ilyenkor valószínűleg az történik, hogy ők ketten azt a különleges valamit fedezik fel, mely közös bennük. Ez a valami lehet olyan hétköznapi dolog, mint hogy épp ugyanazt a könyvet olvassák vagy hogy egyazon városban születtek. Ugyanakkor felfedeznek a másikban valamilyen vonást, mely kiegészíti a saját személyiségüket.

Történetesen én is azok közé tartozom, akiket varázsütés ért. Másodéves voltam a Cornell Egyetemen, amikor azon a sorsfordító hétvégén erős meghűlésem miatt nem mentem el kirándulni a családommal a Catskill-hegységbe. Végül rájöttem, nincs annál rosszabb, mint egyedül kuksolni a hálószobámban.

Aznap este, amikor vacsorázni indultam, a nővérem odaszaladt hozzám, és azt mondta: – Amint belépsz a vendéglő ajtaján, meg fogod látni azt az embert, aki a férjed lesz.

Valószínűleg valami olyasmit feleltem neki, hogy „Ne idétlenkedj!”, pedig a nővérem a jövőbe látott. Erre abban a percben jöttem rá, amikor megláttam őt, s az emléktől még most is kellemes borzongás tölt el. Milton szintén a Cornellre járt, és véletlenül ő is meghűléssel küszködött. Beleszerettem abban a pillanatban, amint megláttam.

Harminckilenc évig éltünk boldog házasságban, Milton 1989-ben bekövetkezett haláláig. Mindez idő alatt azt a szerelmet vallhattuk magunkénak, amit Eric Fromm az „eggyé olvadás, az összetartozás érzésének” nevez, pedig közben mindketten változtunk, formálódtunk, megvalósítottuk önmagunkat.