Miért így hívják?

Csengele, Bugyi, Öcsöd, Pohárhegy – a magyarországi helységnevek története izgalmas időutazásra csábít

A tápiószelei homok hajdan nem nagyon kedvezett a szőlőnek, és ezt a helyi gazdák is tudták. Az adófizetés közeledtével már csak az a szólás járta: „ha lesz termés, lesz dézsma”. Hogy a gazdák borúlátása mennyire volt megalapozott, azt nem tudni, a falun azonban rajta ragadt a név: „Tápióhalesz” (ma Tápiószőlős). A jelek szerint nemcsak a Tápió-vidék gazdái nem voltak meggyőződve a szőlőtermelés sikerétől, a Halesz helynév ugyanis máshol is előfordult.

Utazás közben nem egyszer kapjuk fel a fejünket egy-egy helységnév láttán: vajon miért éppen így hívják? Pedig a nevekkel tett utazás talán még az igazinál is izgalmasabb, hiszen nemcsak térben, hanem időben is utazhatunk, korokon és történelmen keresztül.

Helyneveink jelentős hányada még abból a korból származik, amikor más népek éltek a Kárpát-medencében. Elsősorban a hegyek és a vizek őrizték meg az emléküket olyan nevek formájában, amelyek valamely ősi indoeurópai nyelvből eredtek, és népek nemzedékei hagyták őket örökül egymásnak. A magyarba általában szláv közvetítéssel érkeztek: így lett nekünk Dunánk, Tiszánk, Drávánk és Szávánk, vagy éppen Körösünk és Marosunk. A kisebb patakok, dombok nevei között azonban már sok a magyar névadás terméke. Hejő pataknevünk például a „heves” (meleg) és a „jó” (folyó) szavak összetétele. Vagy itt van például a Sajó, amely „savanyú folyóból” rövidült le.

Történelmi sajátosságok
A települések névadásának legősibb formája, amikor puszta személynevet találunk, s külön érdekes, hogy ezek a személynevek köznévből alakultak. Az ilyen helységek mindenképpen magyar települést jelöltek, hiszen a többi nép képzővel, raggal látta el helyneveit, s egyedül mi, magyarok használtuk a végződés nélküli formát. Ilyen például az „úr” szóból eredő Arad, vagy Öcsöd, amelyben még mindig könnyű felfedezni a „fiatalabb testvér” jelentést. De ide tartozik Szolnok neve is, amely „szónokot”, azaz szószólót, követet jelölt.

Az államalapítás után a királyi udvart kiszolgáló személyzet vette körül, szolgálataikért időnként egy-egy falut kaptak, és ezek a települések megőrizték a tulajdonos foglalkozásának nevét: Dabas (dobos), Hőgyész (hőgyeket, hermelineket vadászó) és Mizdó (mézadó, méhész) vagy a sokkal egyértelműbb Szakácsi, Halászi, Fegyvernek és Ács.

A tatárjárás során teljes falvak és városok pusztultak el, s ha egyvalami épen maradt, az többnyire a templom volt. Ebből a korból származnak az -egyház utótagú nevek: Félegyháza (romos templom), Fehéregyháza (fehérfalú templom) vagy Ágasegyháza (ágasfákon nyugvó templomtető).

Az összefonódás, a nevek kapcsolata azonban sokszor nagyon messzire visz. Ki gondolná, hogy a Csongrád megyei Csengelének egyenesen angolszász rokonai vannak? Csengele eredete ugyanis valószínűleg a török Csengelli lehetett, amely erdős, tövises, bozótos helyet jelent. A szó a törökbe – több keleti nyelv közvetítésén keresztül – a hindiből került, ahol „dzsangal”-nak ejtették. A hindiből az angol is átvette, majd azon keresztül a világ számos nyelve. Vándorszóvá vált, amelyet mi is használunk: dzsungel.

Beszélő nevek
A tanyák valamikor nem számítottak éppen biztonságos helynek. Tudta ezt a gazda is, aki szlovák juhászt fogadott a Komárom megyei Csép belterületétől délkeletre, félreeső helyen épült tanyájára. – Ne boj sa, ne félj! – mondogatta neki. Idővel az első szótag lemaradt, a helyet pedig azóta is Bojsapusztának nevezik.

Harciasabbak voltak a 10. századtól Magyarországra telepedett besenyők, akik a régi módon, bunkóval, buzogánnyal és bottal védték meg magukat, ha úgy hozta a helyzet. Nem véletlen, hogy egy bánsági falu sokáig a Bottalütőbesenyő nevet viselte (mai neve: Óbesenyő).

Mórtól keletre van egy hegy, amelyre szőlőt telepítettek. Mivel nem akartak senkivel szemben igazságtalanságot elkövetni, elhatározták, hogy a sorsra bízzák a választást, és húzással döntik el, melyik parcella kié legyen. A sorsjegyeket egy pohárból húzták ki, a szőlőhegyen pedig rajtamaradt a Pohárhegy elnevezés.

Ugyancsak szőlőskert volt ott, ahol a szántást csak úgy tudták megoldani, ha körbe-körbe forogtak az ekével. Nem is hívták másként ezt a Heves megyei Ostorostól északra elhelyezkedő szőlőskertet, csak Bolondkertnek.

A helységnevek „megfejtése” néha egyértelmű, egyszerű feladatnak tűnik, máskor pedig a mai olvasó roppant könnyen eltéved. A székelyföldi Lobogófürdőnek, ennek a Szentegyházasfalutól (Vlahita) dél-délnyugatra fekvő fürdőtelepnek például semmi köze a zászlókhoz. A „lobog” eredeti jelentése ugyanis „bugyborékolva forr” volt, és a felbuzgó, fortyogó ásványvízre utalt, amelynek vízéből szénsavbuborékok szálltak fel, és állandó mozgásban tartották a víz felületét.

A legtöbben a tengerentúlra gondolunk a Zala megyei falu, Kemendollár nevének láttán. Pedig semmi köze a zöld hasú bankóhoz: a Kemend és Ollár helységek egyesüléséből született.

Ha sokszor melléfogunk rögtönzött etimológiai találgatásaink során, Hatvan neve némi vigaszt nyújthat, ez ugyanis valóban a számnévből ered, ha nem is úgy, ahogyan sokan gondolnák. Nem arról kapta a nevét ugyanis, hogy hatvan kilométerre van a fővárostól, hiszen a kilométer mint mértékegység nem is volt használatos, amikor ez a név kialakult. A számnévi eredet azonban tény: valószínűleg a „Hatvandi”. hatvan főnek parancsoló (úgy mint tizedes, százados stb.) személynév a helyes magyarázat.

A Pest megyei Bugyi község nevének hallatán azonban botorság sokat sejtetően elmosolyodni. Az azonos hangzású szóval jelölt ruhadarabot alig száz éve viselik csak a hölgyek, s a mai neve pedig már századunkban rövidült az eredeti „bugyogó” szóból. A község nevének eredete szláv személynév, amely ma is létezik Budimir, Budislav vagy Budivoj formában.

A Nógrád megyei Szúpatak neve ugyancsak megtévesztő lehet. A falu időszakos patak mellett épült, amelynek nyáron elapadt a vize, és csak esős időben indult meg újra. Az „aszú” szárazat jelentett, ám az elsődleges „Aszúpatak” elejét névelőnek hitték, és egy idő után egyszerűen elhagyták.

Romantikus helyi monda alapján nyerte mai, vonzóbb nevét 1903-ban a Baranya megyei Lánycsók, melyet eredetileg Lancsuknak hívtak. A monda szerint a mohácsi csata után a környék községeit az mentette meg a pusztulástól, hogy a legszebb lányok kegyelemért könyörögve megcsókolták a török szultán ruhájának szegélyét.

Néha már őseink is megtévedtek a hasonlóságok láttán. A Dunakilitihez tartozó Tejfalusziget első tagja becenév, mégpedig a Timotej (Timót) beceneve. A „tej” köznév azonban érthetően közelebb állt az emberekhez, ezt bizonyítja az 1345-ös latin névalak, amely Villa Lactis-ként emlegeti a helyet, valamint a falu szlovák (Mliecno) és német (Milchdorf) elnevezése is.

Vajon gondolta volna az Argay nevű ácsi tiszttartó, hogy a térképeken is szerepelni fog egy rossz szokása miatt? Az illető ugyanis gyakorta szitkozódott így: – Bumbum teremtette! –, s a hagyomány szerint az ő szavajárására emlékeztet az Ács melletti forrás mai neve: Bumbum-kút.

A helységnevek egymáshoz való kapcsolata is érdekes tényekkel szolgálhat őseink életmódjáról. Egyes kutatók szerint Mezőkövesd és Erdőkövesd is erre bizonyíték, hiszen feltevésük szerint a két helység úgy tartozik össze, mint ugyanannak a nemzetségnek vagy birtokosnak a nyári és téli szállása. A nyári szállást ugyanis olyan hegyvidéken kellett keresni, ahol nem fenyegetett az árvíz (erdő), a téli szállásnak pedig éppen a folyó közelében kellett lennie (mező), ahol száraz náddal, sással és kákával a jószág át tudta vészelni a telet.

Különféle átkeresztelések
Ám nem minden település ragaszkodott a nevéhez és a történelméhez. Az 50-es évek irányelvei több helyi vezetőt megrémisztettek, akik még e tekintetben is bizonyítani kívánták feltétlen hűségüket és elkötelezettségüket. Több helyütt ők kezdeményezték a „reakciós” helységnevek megváltoztatását. Így lett Hercegfalvából Mezőfalva, Püspöknádasdból Mecseknádasd és Eszterházából Fertőd. Azt sem tartották előnynek, ha falujuk neve a kitelepítés előtti német lakosságra vagy a háborúban a németekkel való együttműködésre emlékeztetett, ezért többen próbáltak szabadulni a Német-elemű nevektől. Németbóly, Zalanémetfalu és Németzsidány tehát csak Bólyként, Ligetfalvaként és Kiszsidányként szerepelt.

Szolgaegyháza nevét lealacsonyítónak, Nemestördemicét pedig a „demokratikus időkkel nem összeegyeztethetőnek” ítélték. Úgy gondolták, sokkal jobban hangzik Szabadegyháza és Badacsonytördemic.

Bármennyire büszke volt is valaki a helyre, ahol született, élt és megpihent, akadtak olyan helyzetek, amikor a település neve éppenséggel csúfolódás tárgya lett. Ilyenkor mit volt mit tenni, új nevet kellett találni, elvégre nem maradhatott mindenki szégyenben holmi név miatt! Így lett Disznósdból Borsodszentgyörgy, Nyavalyádból Zalaerdőd, Máléból pedig Serényimál, a községben birtokos Serényi-családról. Ez utóbbi lakosai azonban úgy vélték, a „mál” szó továbbra is okot ad az ugratásra, úgyhogy végül Serényifalvában egyeztek meg. Ez azonban csak 1957-ig lehetett a község neve, amikor valakinek annyira szúrta a szemét a birtokosra való utalás, hogy (a „serény” szorgos, dolgos szóból) Serényfalvára változtatta.

Eredetileg Szentmihályfalvának hívták azt a Baranya megyei falut, amely 1404-ben, földesurára utalva Vidosfalvára cserélte fel nevét. Néhány száz év alatt azonban a „Vidos” alakja némileg elváltozott, és a falu neve Bödösfalvára módosult, sőt 1724-ben már Bödösfa néven emlegetik. Ezt azonban a helyiek már nem viselték el, és minden történeti vagy tárgyi alap nélkül a falut Rózsafára keresztelték. A „rózsát” egyébként is szívesen emlegették bizonyos környékeken (például Rózsavölgy), és csak azért adtak szép nevet a helynek, hogy odacsalogassák a telepeseket.
 

Ahogy ülünk az autóban és vezetünk az országúton, talán eszünkbe sem jut, hogy mennyi történetet, könnyet és mosolyt hagyunk magunk mögött minden egyes helységnévtáblánál. Pedig a falvaknak, városoknak és nevüknek is történetük van, akárcsak nekünk, embereknek. Történetek, amelyek ma sem értek véget.