Miért a nagy rohanás?

Türelmetlenek vagyunk, állandóan hajszoljuk a gyerekeinket. Miért? Ez a rohanás vált normálissá. Ez azonban nem jó így

 

As I was shopping, I saw some high-tech frosting that could be put on cakes before they cooled. I thought, How ridiculous! Don’t we even have time for cakes to cool anymore? My question was answered that night when I went to an open house at my daughter`s school.

Parents were asked to go to the auditorium to hear the school band play some Mozart before we met the teachers. The musical director told us that the piece would take only two minutes.

I looked at the expectant kids seated behind him, waiting to entertain us with their very best. The director said what he did because he could see the tight-lipped parents looking at their watches. I was deeply ashamed, and I thought, If we don’t have time for children playing Mozart, what do we have time for?

When my children were little, I made many of their clothes. A friend asked me why I bothered – “It takes so much time,” she said. But I enjoyed seeing a toddler deliberate seriously before choosing her favorite fabric color. I enjoyed the sound of the scissors cutting, the transformation of nothing into something.

Creating something from scratch – whether it’s a birthday card, cookies or a go-cart – may be part of the antidote for a disease many of us suffer from: Time and Meaning Deficiency. Maybe if we made something from start to finish, we’d slow down and remind ourselves of the natural order of things. Maybe we’d remember what it is we really need: a sense of fulfillment, of happiness, of peace.

Part of the problem is economic, I know. We need to work hard to make ends meet. We can’t lie outside admiring cloud formations when we’re worried about the gas bill. But when we never look at the sky, some part of us atrophies: we lose our spirituality. We become mechanical, out of place in the natural world around us.

The “old days,” with all their hardships, may have been easier. People understood what they were doing because they saw a direct link: you grew the potato, you fed it to your children, you watched them grow. Our jobs now are becoming increasingly abstract. What does sitting in front of a computer have to do with real life?

I’m as guilty as the next person. I looked at my watch when the kids’ concert was announced. I grow impatient waiting in lines. I constantly rush my children. Why? This sense of hurry is the norm now, our natural pace. Only it’s not natural.

Perhaps it would help to ask ourselves from time to time if it’s really necessary to go so fast. I can’t look at the inherent danger in my life-style any longer and not do something to change it.

So when I’m at the grocery next time, I’m going to walk straight to the old-fashioned chocolate squares. I’ll make brownies from scratch, and I’ll sit the whole ten minutes that cooling takes, doing nothing but enjoying the smell.

Vásárlás közben megpillantottam valamiféle különleges technikával előállított kész mázat, amelyet rá lehet kenni a süteményre, mielőtt az kihűlne. Milyen nevetséges, gondoltam magamban. Már arra sincs időnk, hogy megvárjuk, amíg kihűl a sütemény? Kérdésemre aznap este választ kaptam, amikor lányom iskolájába mentem fogadónapra.

A szülőket megkérték, fáradjanak az előadóterembe, és hallgassák meg előbb az iskola zenekarát, amely Mozartot játszik, s aztán találkozhatnak majd a tanárokkal. A zenei igazgató azt mondta: a mű mindössze kétperces.

Ránéztem a hátam mögött ülő várakozó gyerekekre, akik legjobb tudásuk szerint készültek szórakoztatni bennünket. Az igazgató azért mondta a két percet, mert észrevette, hogy a szülők feszülten az órájukra néznek. Nagyon szégyelltem magam, és arra gondoltam: Ha már arra sincs időnk, hogy a gyerekek Mozartot játsszanak nekünk, akkor mire van?

Amikor a gyerekeim még kicsinyek voltak, ruhájuk nagy részét én magam varrtam. Egyik barátnőm megkérdezte, miért vesződöm ezzel. – Túl sok időt vesz igénybe – mondta. Én azonban nagyon élveztem, hogy a kisgyerek komolyan mérlegeli, milyen színű anyagot válasszon. Élveztem az olló csattogásának hangját, és azt, hogy a semmiből kialakul valami.

Valamit létrehozni a semmiből – legyen az születésnapi üdvözlőkártya, aprósütemény vagy kisautó –, talán ez az ellenszere a betegségnek, amelyben valamennyien szenvedünk: az időhiánynak. Talán ha valamit az elejétől a végéig megcsinálunk, lelassíthatunk, és figyelmeztetjük magunkat a dolgok természetes rendjére. Talán így eszünkbe jut, mire van igazán szükségünk: a beteljesülés érzésére, boldogságra, békességre.

Tudom, a probléma részben anyagi természetű. Keményen kell dolgoznunk, hogy kijöjjünk a pénzből. Nem heverészhetünk a szabad ég alatt, gyönyörködve a felhőkben, amikor azért aggódunk, miből fizetjük ki a gázszámlát. De ha sosem nézünk fel az égre, valami elsorvad bennünk: elveszítjük lelkiségünket. Elgépiesedünk, és eltávolodunk a természettől.

A régi idők minden nehézségükkel együtt talán könnyebben elviselhetők voltak. Az emberek tudták, hogy mit csinálnak, mivel látták a közvetlen összefüggéseket: krumplit termelsz, azzal eteted a gyerekeidet, és látod ahogyan fejlődnek. A mai munkánk egyre elvontabbá válik. A számítógép előtt ülve mi közünk van a valódi élethez?

Én legalább annyira hibás vagyok, mint a mellettem ülő. Én is az órámra néztem, amikor bejelentették a gyerekek koncertjét. Türelmetlen vagyok, ha sorba kell állnom. Állandóan hajszolom a gyerekeimet. Miért? Ez a rohanás vált normálissá, ez a természetes. Csakhogy ez nem természetes.

Talán segítene, ha időről időre megkérdeznénk magunktól: valóban annyira fontos, hogy rohanjunk. Nem nézhetem tovább tétlenül veszélyes életmódomat.

Az élelmiszerboltban legközelebb egyenesen a régimódi csokoládékockákhoz sétálok. Süteményt készítek belőlük, majd ott ülök tíz teljes percen át, amíg kihűl; nem csinálok semmit, csak élvezem az illatát.

Vote it up
163
Tetszett?Szavazzon rá!