Miért jobbak a sportolók, mint valaha?

Nem, nem a doppingról van szó. A „testalkatok ősrobbanásával” kezdődött az egész

Kapcsolódó cikkek

A sportklubok, főleg Európában, évtizedekkel ezelőtt számos versenysportolót támogattak, közülük kerültek ki az emberiség legjobbjai. A technológiai fejlődés hatására azonban mindez megváltozott.

Manapság a távirányító megnyomásával milliárdok juthatnak el nézőként az olimpiákra, világbajnokságokra. Ennek az lett az eredménye, hogy a sportrajongók többsége ma már csak nézője a legjobbaknak, nem pedig sporttársa a mindennapokban, így aztán nagyszámú „karosszéksportoló” fizet azért, hogy elenyészően kevés valódi sportolót nézzen.

Ez hozta létre – Robert H. Frank közgazdász szavaival – „a nyertes mindent visz” típusú piacot. A vásárlói bázis kiszélesedésével a hírnév és az anyagi elismerés a piramis csúcsán lévők vékony rétegének kiváltsága lett. Ahogy növekedtek a pénzjutalmak, úgy lettek egyre gyorsabbak, erősebbek és ügyesebbek ennek a rétegnek a képviselői.

A sportpszichológusok egy része a több edzéssel magyarázza a csúcsjavításokat és a tudásszint emelkedését a csapatsportoknál – hiszen ahogy a piramis tetején egyre magasabb lett a díjazás, úgy dolgoztak még többet a sportolók, hogy kiérdemeljék.

Bizonyos mértékig ez igaz is. Ahhoz, hogy valaki elérje a szaktudás legmagasabb fokát – legyen atléta, sakkozó vagy zongoraművész –, elengedhetetlen, hogy több ezer órát gyakoroljon. Ám a sportban tapasztalt fejlődés részben a technológiai fejlesztések eredménye is. A golfozók, a teniszezők és a síelők ma már jobb felszerelést használnak. A korszerű, szintetikus borítású pályák jobban segítik a futást, mint a régi salakpályák, s ennek egyik következménye a jobb időeredmény.

A fejlődés, bár ezt rendszerint figyelmen kívül hagyják, ezenkívül annak is köszönhető, hogy a „nyertes mindent visz” hatással megtámogatott globalizáció sokkal több ember számára tette lehetővé, hogy bekerüljön az elenyészően kevés és egyre jobban megfizetett sportoló közé. Ez a jelenség pedig megváltoztatta az élsport génállományát.

Két testedzéssel foglalkozó ausztrál tudós, Kevin Norton és Tim Olds az 1990-es évek közepén kezdett sportolók testalkatára vonatkozó adatokat gyűjteni, hogy kiderítse, voltak-e jelentős változások ezen a téren a 20. században. Az edzők és testnevelők a múlt század elején még úgy tartották, hogy az átlagos, arányos test az ideális – mint Leonardo da Vinci híres Vitruvius-tanulmányán a körbe és négyzetbe illeszkedő emberéé. E szemléletnek megfelelően minden sportoló átlagos felépítésű volt: nem túl vékony, nem túl kövér, nem túl alacsony, nem túl magas. 1900-ban a röplabdázónak, a diszkoszvetőnek, a magasugrónak és a súlylökőnek hasonló testalkata volt.

A „nyertes mindent visz” típusú piac megjelenésével viszont a tökéletes testre vonatkozó régi mintát felváltották a különféle sportágak által megkövetelt ritkább és pontosan behatárolt testalkatok. Norton és Olds felvázolta a jelenkor világklasszis magasugróinak és súlylökőinek tulajdonságait, s arra jutott, hogy a sportolók teste sportágtól függően jelentősen eltér egymástól. Egy átlagos súlylökő közel 6,5 centiméterrel magasabb és 60 kilogrammal nehezebb egy átlagos magasugrónál.

Amikor több sportág versenyzőinek magasságát és testsúlyát ábrázolták grafikusan 1925-től, azt találták, hogy eleinte minden sportoló testalkata az átlagoshoz közelített, majd az időben előre haladva távolodni kezdtek egymástól a pontok. A grafikon úgy nézett ki, mint a csillagászok ábrái az egymástól távolodó csillagrendszerekről a folyamatosan táguló világegyetemben. Ezért is nevezte el a jelenséget Norton és Olds „a testalkatok ősrobbanásának”.

Ahogyan a csillagrendszerek távolodnak egymástól, úgy térnek el a sikeres testalkatok a különféle sportágaknál. A hosszútávfutók, a műugrók, a műkorcsolyázók és a tornászok egyre alacsonyabbak. A tornásznők átlagmagassága 160 centiméterről 144,5-re csökkent 1980 óta. Ezzel egy időben a röplabdázók, az evezősök és a labdarúgók „nőttek”. A profi sport az önosztályozás, vagyis a mesterséges kiválasztás kísérleti terepe lett. Sokkal kisebb lett annak a valószínűsége, hogy ha valakit találomra kiválasztanak a közönség soraiból, az megállja a helyét egy adott sportág élvonalában. A magasság és a testsúly alapján a férfiak közel 28 százaléka lenne alkalmas profi labdarúgónak, 23 százalékuk rövidtávfutónak és 9,5 százalékuk rögbijátékosnak.

A profi amerikaifutball-ligában, az NFL-ben egy pluszcenti vagy 3 pluszkiló 45 ezer dollár extrajövedelemre váltható át egy játékos pályafutása során. (Más szakmákba még nehezebb betörni. Kevesebb mint 8 százalék annak a valószínűsége, hogy valakinek profi modellkedésre alkalmas teste van, annak pedig, hogy valakiből szupermodell legyen, mindössze 0,5 százalék az esélye.)

A hosszútávfutók számára az alacsony testalkat rendszerint áldás. Az alacsonyabb embereknek ugyanis a tömegükhöz képest nagyobb a bőrfelületük, így gyorsabban adják le a hőt. (Ezért fázósabbak az alacsony, vékony emberek magasabb, testesebb társaiknál.) A hosszútávfutásnál pedig alapvetően fontos a hőleadás.

A női maratonfutás brit világcsúcstartója, az idén visszavonult Paula Radcliffe a maga 173 centiméterével másfél fejjel volt magasabb a legtöbb versenytársánál. Magasságából adódóan azonban csak a hűvösebb tavaszi és őszi napokon ért el győzelmeket. A 2004-es athéni olimpián a brit futónő összecsuklott a 35 fokos hőségben. A verseny győztese 150 cm magas volt. A 2008-as pekingi olimpián Radcliffe 23. lett a 27 fokos melegben, az az előtti hat évben viszont hét maratont is megnyert, mindet hűvös vagy langyos időben.

Az ősrobbanás a testrészek szintjén is megtörtént. A vízilabdázóknak szokatlanul hosszú alkarjuk van, hogy jobban tudjanak kapura dobni. Ezzel szemben a súlyemelőknek a magasságukhoz képest rövidebb az alkarjuk, mint egy átlagembernek, hogy könnyebben a fejük fölé emelhessék a súlyokat.

A kosár- és a röplabdában a legjobbaknak különösen hosszú lábuk van, így az alsó lábszáruk jobb gyorsulást biztosít, és lendületesebben emelkedhetnek el a talajról. A profi ökölvívók zömének hosszú a karja és rövid a lába, ami miatt a karhosszuk átlagon felüli, és az alacsonyabb súlypont miatt biztosabban állnak a lábukon is.

A női úszóknak keskeny a medencecsontjuk, a női rövidtávfutóknak még keskenyebb – a vékony csípő eredményesebb futást tesz lehetővé –, a legkeskenyebb medencecsontjuk pedig a női tornászoknak van.

A férfi úszók felsőteste elnyújtott, a lábuk rövid, emiatt a víz nagyobb felületen találkozik a testükkel. A hírek szerint a 193 cm magas amerikai Michael Phelps nadrágjának belhossza 81 cm – rövidebb, mint az egy mérföldes táv világcsúcstartójáé, a 175 cm magas, már visszavonult marokkói Hisám el-Gerúzsé.

Más úszókhoz hasonlóan Michael Phelpsnek is hosszú karja, nagy keze és lába van. Ám ez a nyúlánk testalkat akár veszélyes genetikai betegséget, Marfan-szindrómát is jelezhet. Phelps az önéletrajzi könyvében elárulja, hogy a szokatlan testméretek miatt orvoshoz fordult, hogy kiderüljön, szenved-e ettől a betegségtől.

Kemény edzésre és az adott sportághoz ideális testalkatra van szükség tehát ahhoz, hogy valakiből világklasszis váljon. Ám manapság már lassul a sportolói testalkatok világegyetemének tágulása, és az önosztályozás is nagyrészt befejeződött.

A magas sportolók már nem lesznek sokkal magasabbak, az alacsonyabbak pedig kisebbek, és a világcsúcsdöntések sem olyan gyakoriak már.

A 20. század nagy részében a csúcsok azért születtek, hogy megdöntsék őket. 1950 és 2000 között például minden évtizedben átlagosan nyolcszor dőlt meg az egy mérföldes és az 1500 méteres síkfutás világcsúcsa, de azóta egyszer sem.

Ahogy a Föld felfedezése valaha végtelen kalandnak tűnhetett az utazók számára, úgy vész lassan a múlt homályába az örökös csúcsdöntések korszaka, miután világméreteket öltött a rendkívül ritka testalkatokért folytatott kutatás, illetve egyre kevesebb az új forrás, amelyből őstehetséget lehet meríteni.

Mindez talán elkeserítőnek hangzik. Most, hogy már minden sportnak megvan a maga testalkata, a fizikai adottságok miatt egyre több embernek lesz elérhetetlen az adott sportág legmagasabb szintje. De ne felejtsük el: egyetlen testalkat sem „jobb” a másiknál. A rövid láb és a hosszabb felsőtest az úszáshoz ideális, míg ennek az ellentéte – a hosszú láb és a rövid felsőtest – a futáshoz kiváló.

Érdemes tehát mindenkinek megkeresnie a maga sportágát, a tudomány ugyanis bebizonyította, hogy lehet az ember kicsi, nagy vagy éppen átlagos, számtalan sportolási lehetőség várja.

Vote it up
104
Tetszett?Szavazzon rá!