Miért nem tudjuk önmagunkat csiklandozni?

Nem is hinné, milyen messzire vezet, ha megpróbálunk választ találni a fenti kérdésre

Ki akarja próbálni az emberi agy egyik nagy rejtélyét? Ehhez csak egy tollseprűre és a lábára van szüksége. Dőljön hátra, vegye le a cipőjét meg a zokniját, és cirógassa meg a talpát a tollakkal. Utána kérje meg egy barátját, hogy tegye ugyanezt. Az első esetben feltehetően rezzenéstelen marad az arca, a másodikban visítani fog a csiklandozás hatására. Miért?

 Ez a kérdés a neurológusokat is foglalkoztatja. Hogy megértse az érdeklődésüket, gondoljon bele a következőbe: valahányszor a testünk megmozdul, olyan érzeteket kelt, amelyek mindenféle módon megzavarhatnak bennünket. Képzelje el, micsoda zűrzavar keletkezne, ha mindig, amikor a keze hozzáér a lábához, azt feltételezné, hogy valaki megsimogatta vagy megütötte önt.

A saját mozgásunk és a mások mozdulatai közti különbségtétel tehát az önérzékelés fontos része, a pszichikum olyan tényezője, amelyet a legokosabb robotok sem tudnak reprodukálni – egyelőre.

A University College London munkatársa, Sarah-Jayne Blakemore az elsők között kezdte vizsgálni, hogyan hozza az agy ezeket az ént másoktól megkülönböztető gyors döntéseket. A kísérleti alanyok agyműködését figyelte, miközben azok tenyerét mások, illetve saját maguk csiklandozták.

Arra a következtetésre jutott, hogy amikor megmozdítjuk valamelyik végtagunkat, a kisagy pontos előrejelzéseket készít a test mozgásáról, aztán egy második árnyékjelzést küld, amely lecsillapítja a szomatoszenzoros kéreg aktivitását (a tapintási érzetek itt keletkeznek). Így ha önmagát csiklandozza, nem érzékeli olyan intenzíven, mint ha más csinálja, és nyugodt marad.

Blakemore feltételezte, hogy vannak módszerek a folyamat kicselezésére, ezért tervezett egy gépet, melynek segítségével a résztvevők egy pálcát mozgatva szivacsdarabbal cirógathatták a saját tenyerüket közvetlenül vagy akár 200 ezredmásodperc késleltetéssel. Kiderült, hogy minél nagyobb a késleltetés, annál csiklandozóbbnak bizonyult a szivacs, talán azért, mert a kisagy előrejelzései akkor már nem egyeztek az illető tényleges érzeteivel.

Azóta sokan keresték már az agy félrevezetése és az öncsiklandozás módjait. Mágneses agystimulációval tudják úgy irányítani a lábmozgást, hogy a kéz az illető szándéka ellenére csiklandozza a lábat.

Más kísérletek eredményei viszont nem egyértelműek. Egy vizsgálatban csiklandozás előtt igyekeztek testen kívüli élményhez juttatni az alanyokat úgy, hogy videoszemüvegen át a kísérletvezető szemével láttak, és összehangolták a mozdulataikat. Az alanyokat megzavarták ugyan, hogy melyik testben is lakoznak, többnyire mégis mozdulatlanok maradtak, miután megnyomtak egy gombot, amely mindkét testet egyszerre csiklandozta. Kudarcot vallott az a kísérlet is, amelyben gyakorlott tudatos álmodók próbálták álmukban csiklandozni magukat.

Merésznek tűnhet, de az öncsiklandozás korlátainak megértése olyan gyakorlatiasabb kérdésekre is választ adhat, mint hogy sok skizofrén miért tudja csiklandozni magát, meg hogy vajon a robotok képesek lesznek-e erre.

„Az önmagunk csiklandozására való képtelenség az én és a másik személy neurobiológiai alapú megkülönböztetésére utal”, írja Robert Provine, a baltimore-i Maryland Egyetem munkatársa. „Egy hasonló gépi algoritmus kifejlesztése elvezethet a »csiklandós« robotok létrehozásához, amelyek különbséget tudnak tenni aközött, hogy ők érintenek vagy őket érintik meg.”

Ha ez igaz, a tollseprű hamarosan a mesterséges intelligencia új próbája lehet: csak csiklandozzuk meg a robot lábát, és figyeljük, hogy nevet-e.

Vote it up
99
Tetszett?Szavazzon rá!