Miért vannak így öltözve ezek a pasik?

Hát mert hódoknak adják ki magukat, de megpróbáltak rovarok és madarak is lenni. Vajon miért teszik?

Kapcsolódó cikkek

Milyen érzés vadon élő állatnak lenni? Nélkülözni a 21. század emberének összes kényelmét, gallyakból építeni saját otthont és az egész napot a táplálék keresésével tölteni?

Ezt akarta megtudni Matt Thompson természetfilmes, James Cooper hajómérnök és Lloyd Buck állatidomár. Úgyhogy tavaly nyáron emberi méretű kolibri- és darázsfészket konstruáltak, meg egy hódvárat is, és 24 órán keresztül ezek lakóit utánozták.

Rendhagyó projektjüket a National Geographic Wild televíziós csatorna Állatbőrbe bújva című háromrészes, májusban bemutatott természetfilmes sorozata dokumentálta – emellett kizárólagos bepillantást engedtek a Reader’s Digestnek mindabba, ami történt.

Vizes lakóhely
A három férfi tényleg próbára akarta magát tenni a kísérlettel, lévén hogy a hódok a természet egyik leglátványosabb otthontípusának építői.

James vezetésével (és háttércsapat segítségével) tavaly májusban kezdték építeni a „hódvárukat”, az Alexandra Park nem teljesen autentikus, de könnyen megközelíthető csónakázótaván, Észak-Londonban. A hódoknak közel egy hónapig tart otthonuk megépítése, míg az emberi „változat” nem egészen egy hét alatt felépült – igaz, némi csalással.

– A természetben a hódok a víz medrébe süllyesztenek pár faágat, és onnan folytatják az építkezést, fatörzseket, ágakat egymás tetejére halmozva – magyarázza a 37 éves, Gloucestershire-ből származó James. –

Nekünk ehhez egy búvárokból és biztonsági szakemberekből álló csapatra és speciális, víz alatti munkára tervezett berendezésekre lett volna szükségünk, ezért a hódvárunkat faemelvényre építettük, közel a víz felszínéhez. A hódok mindezen munkálatokat csupán a fogaikat használva végzik el, ez is mutatja, milyen remek mérnökök.

Négy tonna faanyagot használtak fel az emberek építette hódvárhoz

A kétszemélyes sátor nagyságú hódvár belsejét gallyakkal és levelekkel borították. A hódok megszállott építők, ennek megfelelően Matt, James és Lloyd idejük nagy részében fát gyűjtöttek, és javítgatták, bővítgették otthonukat.

– Sokat ettünk is – mondja a Bristolból érkezett 44 éves Matt. – A hódok fő tápláléka a fakéreg, amelyet az emberek nem tudnak megemészteni, úgyhogy elindultam ehető dolgokat keresni a parkban. Kipróbáltuk a hársfaleveleket és a bojtorjángyökeret, de az utóbbitól szörnyen felpuffadtunk.

– Be kell vallanom, nem élveztem a hódlétet – folytatja. – Rém rossz úszó vagyok, és utáltam, hogy folyton a vízben kellett lennem. Egy ízben iskolás gyerekek jöttek megnézni bennünket, és kialakult bennem egyfajta, a hódokéhoz hasonló félénkség. Akkor már a saját kis világunkban voltunk, és nagyon sérülékenynek és területvédőnek éreztem magam, amikor bennünket bámultak. Úgyhogy elrejtőztem a hódvár mögé.

Az ugyancsak Bristolból származó, szintén 44 éves, a madarak idomítására szakosodott, korábban számos televíziós természetfilmben közreműködő Lloyd sokkal nyugodtabban viselte a kísérlet körülményeit. – A hódok barkácsolással, a családjukkal való együttléttel és evéssel múlatják az időt. Ezt az életstílust nagyjából meg tudom érteni.

De ahogy leszállt az est, és a trió visszavonult a hódvárba, még ő is nyugtalan lett. – A hódvárakban rendszerint vannak kölykök, úgyhogy kísérletképpen elhatároztam, hogy szülök – meséli Matt. – Váratlanul előhúztam egy játék hódbébit – és nyomban minden nagyon furcsa lett. Korábban James volt a domináns „állat” közöttünk, mert ő irányította a hódvár építését, de hirtelen én lettem az alfanőstény. Bizarr vita alakult ki James és Lloyd között arról, hogy most melyikük került a rangsor aljára.

– Koromsötét volt a nedves hódvárban, és az „ifjú jövevény” hirtelen felbukkanása olyan viselkedésbe billentett át bennünket, mintha mindez valóságos lett volna – vallja be Lloyd. – Nem használtunk drogokat – mindezt a hódpszichológia ereje eredményezte.

A zümmögésért élni
Júliusra a kísérlet a New York-i Természettudományi Múzeum területére költözött, hogy eleget tegyen egy közös brit–amerikai televíziós forgatócsoport igényeinek. James, Lloyd és Matt itt próbált meg darázsfészket építeni.

A darazsak a – padlásoktól faágakig bárhol fellelhető – otthonaikat úgy építik, hogy a faanyagot fákról, kerítésekről, akár kerti padokról lerágják, azt sűrű péppé formálják, amelyből hatszögletű, egymásra helyezett szinteket alkotó csöveket készítenek.

– Számunkra a papírmasé tűnt a legalkalmasabb anyagnak a darazsak eljárásának lemásolására – mondja James. – De gyorsan rájöttünk, hogy hetekig tartana az általunk tervezett, szilárd, körülbelül 5 x 3 méteres darázsfészek felépítése az ő módszerükkel. Ezért végül egy állványzatot borítottunk be tetőcserepekhez hasonló módon elrendezett kartonpapírdarabokkal. Munkánk eredménye a valódi darázsfészek meglehetősen otromba utánzata lett.

Még nehezebbnek bizonyult a darázséletforma utánzása. – Az ő világuk teljesen idegen számunkra – mondja Lloyd. – Egész álló nap csak élelmet gyűjtenek a lárvák számára. Ezt szimulálandó körülbelül 50 facsövet helyeztünk el a fészekben, mindegyikbe egyetlen lárva került, és mindegyik egy konyhai főzőidőmérőhöz kapcsolódott. Ötpercenként változó időpontokban csörögtek a lejárt időmérők, jelezvén, a lárvák megéheztek.

A nap java részében az egyik időmérőtől a másikig rohangáltunk. – Elhatároztam, hogy megkóstolok néhányat a lárvák által fogyasztott rovarok közül – meséli vigyorogva Matt. – Volt néhány előfőzött szöcskénk – azok borzalmasak voltak, a lábaik rendre megakadtak a torkomon. De találtam friss, élő bogarakat a parkban, és nem volt túl rossz ízük. Kerültem a túlságosan színeseket, mert azok általában mérgezők.
 

– Bár csak rövid ideig voltunk darazsak, de így is gyorsan lélekölő élménnyé vált – mondja Lloyd. A darázsfészek, ahogy fogalmaz, „csaknem zen-szerű a maga minimalizmusában, és minden kényelem hiányzik belőle”.

– Ráadásul a darazsak élete számunkra túlságosan funkcionális – teszi hozzá. – Dolgozol a kolóniának, és halálodig robotolsz. Folyamatosan eteted mások gyerekeit, s még akkor sincs időd a pihenésre, ha királynő vagy – megállás nélkül pumpálod magadból a lárvákat, mint egy bébigép. Alig pár óra elteltével azt éreztem, hogy oda a személyiségem. Kicsiny eleme vagyok a nagy egésznek.

A trió kolibriként

Röptönözve
A darázslak komor sivársága után a csapat utolsóként a kolibri viszonylag csíndús otthonát alkothatta meg. – Pókfonalat lopnak – mondja Lloyd –, és azt faág köré szőve ragadós felületet hoznak létre, aztán arra puha pelyhekből, levelekből és apró gallyakból labda formájúra kötött fészket tapasztanak. Úgy szövik meg a fészket, hogy az rugalmasan tágulni tud, helyet adva 1–3 madárnak.

A kolibrifészek ember alkotta változata a a chicagói Lincoln Park állatkertben épült fel, acélállványzatra. Körülbelül 300 méternyi gumikötelet „horgoltak” egy nagyjából 120 centi átmérőjű, körkörös csészealakzatba, így biztosítva, hogy a „fészek” kellően rugalmas legyen a három középkorú férfi elszállásolásához. Pelyhek és tollak helyett dunnákkal bélelték ki.

A nagyobb kényelem mellett Matt a darazsakénál jobb ízű táplálékra is számított. Hiába. – A darazsakéhoz hasonlóan a kolibri életvezetése is meglehetősen egyhangú: kirepülés a fészekből, visszarepülés, élelemgyűjtés. De a kolibrik másodpercenként 80 szárnycsapást végeznek, és csaknem 50 km/órás sebességgel repülnek, ezért testsúlyuknál több táplálékot, rovarokat és nektárt kell fogyasztaniuk naponta. Így 24 órán keresztül másfél liter 1 : 4 arányú cukor-víz keveréken éltem, a nektár házi készítésű verzióján. Iszonyú volt. A rosszullét kerülgetett, és folyamatosan olajban sütött ételekről ábrándoztam.

Noha a férfiak az idejük zömét a fészküket tartó, mintegy két és fél méter magas állványzatról való lemászással, a hűtődobozban tartott nektár megszerzésével, aztán a fészekbe való visszakapaszkodással töltötték, ezúttal is volt érdekes szórakozásuk.

– Megpróbáltam rekonstruálni a hím kolibri udvarlási rituáléját – meséli nevetve Lloyd. – Amikor lecsap, hogy felhívja magára a párja figyelmét, 9 G erejű gravitáció hat rá. Kipróbáltam ezt egy légi mutatványokhoz használt repülőgépen, utána három napig nem tudtam gondolkodni, és folyamatosan szédültem. A szex volt az utolsó dolog, amely eszembe jutott!

Az általuk épített fészek és az ámuló bámészkodók

Mindent egybevetve a vállalkozás újszerű élményekkel is szolgált. – A természet világa gyermekkorom óta az életem része – mondja Lloyd. – Mégis sokat tanultam. Az állatok a legnagyobb építészeket is felülmúló mérnöki teljesítményekre képesek.

– Annyira hozzászoktunk a természetfilmekhez, hogy adottnak vesszük, milyen elképesztők az állatok – teszi hozzá Matt. – Egy mérnök, egy állatidomár és egy természettudós közös erőfeszítése sem volt elég a darázsfészek tisztességes megépítéséhez. Mindig tiszteltem az állatokat, de átélve mindazt, amiből az ő napi életük összeáll, csak álmélkodni tudok.

Vote it up
192
Tetszett?Szavazzon rá!