Mi a baj a hazugsággal?

Szinte mindenki füllent néha, ártalmatlan dolog. Vagy mégsem?

A charlottesville-i Virginia Egyetem pszichológiaprofesszora, Bella DePaulo különös vizsgálatra kért fel 77 egyetemi hallgatót és a városban élő 70 embert. Mindannyian egy héten át naplót vezettek arról, hogy hányszor és mit hazudtak. Egyetlen egyetemista és hat charlottesville-i lakos azt állította, hogy mindig csak igazat mondott. A többi 140 résztvevő 1535-ször hazudott.

E hazugságok döntő többsége aligha nevezhető falrengetőnek. Például az illető a ténylegesnél készségesebbnek, odaadóbbnak akarta magát feltüntetni házastársa vagy egy barátja előtt, esetleg úgy tett, mintha egyetértene családtagja véleményével. DePaulo szerint a nők leginkább azért lódítottak egymásnak, nehogy megbántsák a másikat. A férfiak főleg önös érdekből hazudtak egymásnak.

Meglepő módon a gyakran hazudozók úgy nyilatkoztak, hogy „szinte semmi lelkiismeret-furdalást” nem éreznek lódításaik miatt. Lehet, hogy ez is hazugság? Talán. Mindenesetre tény, hogy az emberek általában így viszonyulnak a füllentéshez.

Ezt bizonyítja egy 1998-as vizsgálat is. Egy kaliforniai nonprofit szervezet, a személyiségfejlesztéssel foglalkozó Josephson Etikai Intézet 20 ezer felső tagozatost és középiskolást kérdezett meg, és a tizenévesek 92 százaléka ismerte el, hogy hazudott a szüleinek az előző év folyamán, 73 százalékuk pedig „rendszeres hazudozónak” nevezte önmagát, azaz hetenként hazudott. E beismerések dacára az összes válaszadók 91 százaléka „becsületes és jellemes” embernek tartotta magát.

Gondoljunk bele, milyen gyakran halljuk, hogy „Majd felhívlak!” vagy „Sajnálom, de épp most ment el.” Bizonyos munkakörökben dolgozók – ügyvédek, szakértők, PR-tanácsadók – pedig mintha feladatuknak tekintenék, hogy az ügyfelek igényeinek megfelelően tálalják az igazságot.

Az ártalmatlan kis hazugságok általánossá váltak, és füllentéseinket többé-kevésbé hasonlóképp indokoljuk egymásnak. Vegyük példának a dél-kaliforniai vállalatvezetőt, akit most Tomnak nevezek. Feleségével és kisfiával minden évben elmegy az anyósához hálaadásnapi vacsorára. Tom kifejezetten utálja anyósa „különleges” tökös pitéjét. Mégis minden alkalommal megdicséri, mert nem szeretné megbántani az anyósát. – Mi rossz van ebben? – kérdezte Tom a Josephson Intézet elnökétől, Michael Josephsontól. Ezt a kérdést bármelyikünk feltehetné.

Válaszképpen Josephson arra kérte Tomot, mérlegelje hazugságát az anyósa szemszögéből. Képzelje el, hogy a kisfia egy napon kikotyogja az igazságot, s az anyósa rájön a turpisságra. Vajon megköszöni a vejének, hogy „nem akarta megbántani”, vagy ami ennél valószínűbb, megsértődik és így fakad ki: – Hogy tudtál ennyi éven át félrevezetni? Ezen kívül még hányszor hazudtál nekem?

Mit gondol ezek után Tom anyósa a saját lányáról? Nem érzi-e majd úgy Tom kisfia, hogy hazudhat a szüleinek, ám ettől még jellemes marad?

Ugye, gyakran megesik, hogy azt mondjuk valakinek, remekül néz ki, vagy úgy teszünk, mintha örülnénk az ajándéknak, miközben egészen mást gondolunk? Ezek a kis füllentések persze ártalmatlanok és jó szándékúak, mondhatni, az együttélés szükségszerű velejárói.

Azonban a látszólag ártalmatlan lódításoknak is lehetnek váratlan következményeik. Sissela Bok filozófus arra figyelmeztet, hogy a lejtőn néha nincs megállás. „Az első hazugságok után már könnyebben jön a többi – írja e témáról szóló könyvében. – A lélektani akadályok semmivé foszlanak, az illető egyre kevésbé tud különbséget tenni, idővel már attól sem tart, hogy rajtakapják a hazugságon.”

Vegyük példának Tom hazugságát a tökös pitéről. Először is valójában nem örömet akart szerezni az anyósának. Akár beismeri, akár nem, tulajdonképpen az anyósa nagyrabecsülését akarta kivívni. Az első füllentést pedig tovább kellett folytatni, nehogy lelepleződjön.

Ugyan ki hiszi el, amikor azt hallja a telefonban, hogy akivel beszélni szeretne, értekezleten van? Egy ilyen kis csalásnak még nincs komoly következménye, de az már igenis számít, ha lépten-nyomon belé ütközünk.

Még az ártalmatlannak tetsző, jó szándékú kis hazugságok is bizonyos fokú cinizmushoz és bizalomvesztéshez vezethetnek, ha túlságosan elszaporodnak. „Ha megsérül a bizalom légköre, annak az egész közösség látja kárát, ha pedig megszűnik, akkor eltorzul és összeomlik az adott közeg” – figyelmeztet Bok.

Akkor soha, semmiképp ne füllentsünk? Vannak kivételek. Az etikával foglalkozók szerint azok a hazugságok a legérthetőbbek és legkönnyebben megbocsáthatók, amelyekben a bizalom elvét a szeretet és törődés elve váltja fel. – Ilyen az, amikor azt mondjuk a gyereknek, hogy a kihullott tejfogat a tündér viszi el a párnáról, vagy ha a születésnapi meglepetés érdekében csapunk be valakit – mondja Josephson. – De még ilyen esetekben is célszerű mérlegelni, fel akarjuk-e hatalmazni rokonainkat, barátainkat arra, hogy hazudjanak nekünk, amikor úgy vélik, azzal a javunkat szolgálják.

Josephson egyszerű próbát javasol. Gondoljunk bele, hogyan reagálna az, akinek hazudtunk, ha megtudná az igazságot: hálás lesz-e, vagy úgy fogja érezni, visszaéltünk a bizalmával. Aki pedig ezt nem tudja eldönteni, vegye fontolóra Mark Twain tanácsát: „Ha az embert kétségek gyötrik, mondjon igazat! Ezzel meghökkenti ellenségeit és ámulatba ejti barátait.”

Vote it up
2
Tetszett?Szavazzon rá!