Mi kell a sétához? Egy jó könyv

Aki séta közben olvas, meglepő helyekre juthat el ... Persze olykor akadnak veszélyei is a dolognak

Itt mifelénk elviselik, sőt néha bátorítják az olyan viselkedést, amelyet máshol megmagyarázhatatlannak, kirívónak vagy tarthatatlannak minősítenek. Ám amióta tízéves lányom, Hannah azon kezdett rágódni, mi tekinthető normálisnak, és egyre inkább aggódik amiatt, hogy a mi családunk esetleg nem felel meg ennek a minősítésnek, megválaszolhatatlan kérdésekkel bombáz.

Miért vitatkozom a sportriporterrel, amikor az nem is hall engem? Miért mesélek favicceket a tyúkoknak? Miért röptetek papírsárkányt horgászbottal? Miért neveztem el a láncfűrészt Tőzsdecápának és a fűkaszát Cujónak? És, mindenekelőtt: miért nem veszek gyakran alsónadrágot? Néha arra vágyom, bárcsak olyan átlagos dolgokról kérdezősködne, mint a halandóság, Isten vagy hogy honnan jönnek a babák.

Legutóbb azt kérdezte: – Apu, miért olvasol sétálás közben?

Évente mintegy 2000 kilométert gyalogolok a pusztaságban Reno környékén, ebből nagyjából 1200-at végigolvasok. Olyan régen rászoktam a sétálva olvasásra, hogy már nem is emlékszem az okára. De mivel becsületes választ akartam adni Hannah-nak, elkezdtem gondolkodni a kérdésen.

Először is a sétálás és az olvasás hasonló tevékenység. Mindkettő edz: az egyik a testet, a másik a lelket. Mindkettőt egyedül a legjobb űzni. Mindkettő elvisz egy pontról egy másikba, de a lényeg az utazás, és nem a célba érés. Mindkettő új területekre vezet, tágítja a világunkat, és segít elhelyezni benne magunkat. Egy jó könyv, akár egy jó gyalogtúra, eltávolít minket az otthontól, és új helyekkel lep meg, amelyek végül gazdagítják az otthon jelentését.

Hasonlóság még köztük, hogy bár a legtöbb ember tudja, hogyan kell sétálni meg olvasni, sokan egyiket sem művelik. Ahogy Mark Twain megjegyezte: „Aki nem szokott olvasni, semmivel sincs előrébb, mint az, aki nem tud.” Elmondhatjuk-e ugyanezt arról, akinek két egészséges lába van, mégse hajlandó gyalogolni?

Bár Karl Marx tett néhány figyelemre méltó megjegyzést a könyvek jelentőségéről, egy másik Marxnak, Grouchónak köszönhetjük az alábbi mondást: „A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül ugyanis túl sötét van az olvasáshoz.” A könyv, akárcsak a kutya, remek társaság, legszívesebben mindkettőt magammal viszem sétálni.

Persze nem mindegy, melyik könyvet választom útitársnak, mivel érdekes kölcsönhatás alakulhat ki a táj és az olvasmány között. Folyó mellé Mark Twain, tengerhez Melville dukál, tóparton pedig Thoreau a legjobb társ, szegélyezze a tavat akár zsálya, akár szikes homok. Ha kitör a hőség, Barry Lopez Álom az Antarktiszról című műve a favorit. Ha pedig lehűl, és fú a szél, W. S. Merwin verseskötetét lapozva a Hawaii-szigeteken járok.

Még John Muir, a világ egyik legünnepeltebb gyaloglója is bepakolt néhány könyvet, ha útra kelt. Muir egyébként tisztában volt a „természet könyve” fogalmával, azzal a szóképpel, amely számos ősi és mai kultúrában egyaránt ismert. A Liber naturae, a természet könyve azt az elképzelést takarja, hogy a természeti környezet valójában szent szöveg, amelynek tartalmát csak az tudja felfejteni, aki figyelmesen olvas. Ebben a tekintetben értelmet nyer a könyv világa és a világ könyve közötti összefüggés.

Persze én nem vagyok Muir, és közelebb állok Grouchóhoz, mint Karlhoz. Meg az is igaz, hogy ebben a hatalmas pusztaságban sok veszély leselkedik az emberre. Nemegyszer kerültem bajba, amikor a betűket néztem az út helyett: vörösaratóhangya-bolyba és mormoták alagútjaiba léptem, vagy behatoltam a csörgőkígyók felségterületére. De olvasó-gyalogtúráim során általában kellemes meglepetésben volt részem, mint egy kukucsot játszó kisgyereknek, aki mindig örül a váratlanul elé táruló látványnak. Egy délután könyvemből felnézve hosszú szarvú antilopot pillantottam meg a sziklás hegygerinc előtt. Aznap este, amikor már túl sötét volt az olvasáshoz, felnéztem az égre, ahol a létező legkeskenyebb holdsarló világított a Vénusz társaságában egy ismerős gerinc fölött.

Ha egy idegen városban bolyongva útikönyvet böngészünk, vagy ha az erdőben növényhatározóval a kezünkben mászkálunk, senki sem csodálkozik. Természetesnek veszik, hogy a könyv segít eligazodni a világ dolgai között, és megóv minket attól, hogy eltévedjünk. Egy jó könyv, magyaráztam Hannah-nak, hasonló módon tájékoztat: segít felfedezni a környezetünket, és megmutatja, milyen értékesek a kapcsolataink egymással és a világgal, amelyben nap mint nap útra kelünk.

Bár továbbra is biztos benne, hogy én nem vagyok „teljesen olyan, mint a többi papa”, úgy láttam, sikerült meggyőznöm Hannah-t: – Oké, ezt már értem – mondta. – Most azt magyarázd el, miért nem veszel alsónadrágot!

Vote it up
78
Tetszett?Szavazzon rá!