Mi ketten

Jeff Bridges elmeséli, hogyan ismerte meg párját, Susant, akivel Hollywoodban egyedülálló módon azóta is együtt vannak

Megjelent: 2006. június

Kapcsolódó cikkek

 

I don’t know how it is for women or for other guys, but when I was young and in my 20s, I had a fear of marriage. I thought it was a giant step toward death. So I did everything in my power to resist it—the idea was frightening to me, man. Then I met Susan Geston in 1974 while I was shooting the film Rancho Deluxe in Montana, up in Paradise Valley at Chico Hot Springs, and I thought, Now, this is interesting.

Susan, who was from Fargo, North Dakota, the daughter of a professional couple (an architect and a university professor), was waitressing at the time. She was doing whatever needed to be done at the ranch, and I noticed her right away. Not only was she beautiful, she had a broken nose and two black eyes. I had this fantasy that she’d been beaten up by a boyfriend and that I was going to save her. Actually she had been in a car accident a few days earlier. I did what lots of guys do when they see a girl but don’t want her to see them: I held up a magazine, looked over the edge, and then ducked back behind it when she walked by. It took me all day to finally get up the nerve to ask her out. And she said no.

Just then the makeup man on the film snapped a photo of the two of us. About 15 years ago the guy sent it to me, saying, “Here you are asking a local girl for a date.” He didn’t know that that “local girl” became my wife. I still carry that photo around today. It’s one of my most prized possessions.

After she turned me down, I ran into Sue again at the film’s wrap party, and I asked her to dance. We danced together, and then I asked her to go look at some property with me. We drove to Yellowstone Ranch, and as I was looking at the land and looking back at Sue, I started thinking that I was looking at my wife-to-be. She was so relaxed and easy to be with. She had a fun attitude, and I had a feeling of being at home—a soothing feeling of being where I belonged.

When I got back to Los Angeles, I realized I had fallen in love with her in that week. It was shocking.

I hatched a plan that involved renting a motor home and enlisting the help of my best friend, David Greenwalt, who became the producer of the TV series Buffy the Vampire Slayer. The two of us drove from Los Angeles to Montana so I could “kidnap” the girl I was in love with. Sue agreed to leave the ranch to be with me, and eventually she came to live with me in L.A.

After a few years, she was ready to get married. When I mentioned my “marital death” theory, she laughed at me at first. Then she realized I wasn’t kidding. Sue wanted to move along in her life, make a commitment, have children. I wasn’t ready. So we ended up living apart for six months, though we still saw each other. Then, when Sue got a job offer in Montana, it struck me that she was really leaving.

She actually talked to my mother about what she should do; they’d become the best of friends. And my mom, Dorothy—my own, wonderful, loving mother—counseled Sue to leave, forcing me to make a decision. My mother said, “Don’t stay with him.”

The pressure was on! Finally I came to my senses. I thought, If I let this girl go, I will always know she was the one. So I got down on my knees and asked Sue to marry me. She said, “Yes. When do you want to do it?”

And I said, “This week.” Five days after I proposed, we tied the knot, on June 5, 1977.

Sue’s always given me room to be myself. Still, the first few years of our marriage were a challenge for me. There were some bumps, which we got through together. Then we had our first beautiful surprise when our oldest daughter, Isabelle, was born in 1981. You always hear people say that having kids changes everything, but you can’t fully realize it until you have children yourself.

This is when Sue showed how truly incredible she is. Isabelle became sick with a swelling of her brain when she was four years old. I was off doing 8 Million Ways to Die at the time, while my family was in Montana. Sue handled everything herself up to this critical point. When Isabelle was diagnosed with encephalitis, a viral brain infection, we didn’t know whether she was going to live or die. By then we also had our two-year-old toddler, Jessie, and Sue was seven months pregnant with our third daughter, Haley.

Even when Haley was born and Sue had an infant to care for on top of everything else, she pulled us all through the crisis. She drove back and forth to the hospital, and then to rehab with Isabelle, to take care of everyone and everything. She had enormous strength and focus, and was such a natural caregiver. I just looked at her in awe.

It took Isabelle a year and a half to recover. She had to learn to sit up, crawl and walk all over again, and Sue helped her, without complaint, every day. When times are tough like this, that’s when you gain strength and wisdom for life.

In the 28 years we’ve been married, we’ve done 50 movies together. I say “we” because Sue deserves a credit too. I’m the guy who makes the buck, but she’s the one who takes care of everything else. I really am more in love with her than ever. 

Nem tudom, hogy van ez a nőknél vagy a többi pasinál, de fiatalkoromban és a húszas éveimben rettegtem a házasságtól. Úgy képzeltem, hogy ezzel nagy lépést tennék a halál felé. Így aztán mindent elkövettem, csak hogy ellenálljak – annyira megrémített az ötlet, világos? Aztán 1974-ben, miközben a Rancho Deluxe című filmet forgattam a Chico Hot Springsnél a montanai Paradise Valley-ben, megismertem Susan Gestont.

Ebben az az érdekes, hogy Susan, aki az észak-dakotai Fargóból származik, és értelmiségi család sarja (egyik szülője építész, a másik egyetemi tanár), akkoriban éppen pincérkedett. Ott a ranchon tette, amit kellett, én meg rögtön kiszúrtam magamnak. Nemcsak azért, mert gyönyörű volt, de el volt törve az orra, és mindkét szeme alatt monoklit viselt. Azt képzeltem, hogy biztos megverte a fiúja, és én majd meg fogom menteni. Igazándiból pár nappal korábban autóbalesetet szenvedett. Úgy tettem, mint a legtöbb pasi, aki stíröl egy nőt, de nem akarja, hogy az észrevegye: magam elé tartottam egy képesújságot, és amögül figyeltem, ha meg felém jött, gyorsan belemerültem az olvasásba. Ráment egy teljes nap, amíg összekaptam magam és randira hívtam. Ám ő nemet mondott.

Abban a szent pillanatban kapott le minket a sminkmester. Úgy 15 év múlva a srác elküldte nekem a fotót ezzel a szöveggel: „Ezen a képen épp egy helybeli csajt próbálsz fölcsípni.” Nem tudta, hogy az a „helybeli csaj” lett a feleségem. A fotót azóta is magamnál hordom. Az egyik legféltettebb kincsem.

A visszautasítás után megint összefutottam Sue-val a forgatás záróbuliján, és fölkértem táncolni. Tánc után elhívtam, hogy nézzem meg velem egy birtokot. Yellowstone Ranchbe autóztunk, és miközben a telket nézegettem, hátrapillantottam Sue-ra, és hirtelen bevillant, hogy a leendő feleségemet látom. Olyan laza volt, egyáltalán nem kellett görcsölnöm mellette. Úgy éreztem, mintha otthon lennék – mintha mindig is ide tartoztam volna.

Amikor visszamentem Los Angelesbe, rájöttem, hogy azon a héten beleszerettem Sue-ba. Megrázkódtatásként ért a dolog.

Elterveztem, hogy bérelek egy lakókocsit, majd pedig segítséget kérek a legjobb barátomtól, David Greenwalttól, aki a Buffy, a vámpírok réme című tévésorozat producere lett. Ketten autóztunk fel Montanába, hogy „elraboljuk” a lányt, akibe szerelmes voltam. Sue hajlandó volt otthagyni a ranchot a kedvemért, és végül összeköltözött velem Los Angelesben.

Pár év múlva már feleségül is jött volna hozzám. Amikor megemlítettem neki a „házas halál” teóriámat, először csak kinevetett. Aztán ráébredt, hogy nem tréfálok. Sue szeretett volna terveket készíteni az életre, párt találni magának, gyerekeket szülni. De én még nem készültem fel. Így végül hat hónapra különköltöztünk, bár ezalatt is találkozgattunk. Majd amikor Sue állásajánlatot kapott Montanából, rádöbbentem, hogy tényleg elmegy.

Kiderült, hogy megbeszélte anyámmal, mit tegyen: a legjobb barátnők lettek. És a mamám, Dorothy, az én csodálatos, szerető anyukám, azt tanácsolta Sue-nak, menjen el, hogy így kényszerítsen döntésre. – Ne maradj vele! – mondta neki az anyám.

Beindult a présgép! Végül észre tértem. Arra gondoltam, ha most elengedem ezt a lányt, mindig arra fogok gondolni, hogy ő lett volna az igazi. Így hát letérdeltem, és megkértem Sue-t, hogy jöjjön hozzám feleségül. – Jó – felelte. – Mikor akarod?

– Ezen a héten – mondtam. Öt nappal a leánykérés után, 1977. június 5-én megesküdtünk.

Sue mindig hagyta, hogy önmagam maradjak. Mégis, a házasságunk első évei kemény feladatot jelentettek számomra. Akadtak nehézségek, amelyeket közösen vészeltünk át. Aztán 1981-ben, a legidősebb lányunk, Isabelle születésekor, megkaptuk az első gyönyörű meglepetést. Másoktól mindig azt halljuk, hogy a gyerekek mindent megváltoztatnak, de hogy mit jelent ez valójában, csak akkor értjük meg, ha már nekünk is van gyerekünk.

Ekkor derült ki igazán, milyen fantasztikus is Sue. Isabella négyéves korában megbetegedett, egy duzzanat keletkezett az agyában. Én éppen az Egy lépés a halált forgattam, közben a család Montanában maradt. Sue mindent egyedül intézett. Amikor Isabellánál vírusos fertőzés okozta agyvelőgyulladást diagnosztizáltak, nem tudhattuk, hogy túléli-e. Addigra már a kétéves Jessie is ott totyogott körülöttünk, Sue pedig hét hónapos terhes volt: harmadik lányunkat, Haley-t várta.

Miután Haley megszületett, Sue-nak mindezek tetejében még egy csecsemőt is gondoznia kellett, mégis ő segített át minket az egész válságon. Ingajáratban közlekedett a kórházba, majd a rehabilitációs kezelésekre Isabelle-lel, miközben mindenről és mindenkiről gondoskodott. Óriási erővel és koncentrálóképességgel rendelkezik, alkatilag gondoskodó típus. Csak ámultam és bámulva figyeltem.

Másfél évig tartott, amíg Isabelle felépült. Újra meg kellett tanulnia felülni, mászni, járni, és Sue mindennap zokszó nélkül segítette. Az ilyen nehéz korszakok feltöltik az embert életerővel és bölcsességgel.

Házasságunk 28 éve alatt ötven közös filmet forgattunk le. Azt mondom, hogy „forgattunk”, mert ez legalább annyira Sue érdeme, mint az enyém. Én keresem a pénzt, de ő gondoskodik minden másról. És az a helyzet, hogy szerelmesebb vagyok belé, mint valaha.

Vote it up
228
Tetszett?Szavazzon rá!