Michael J. Fox

A súlyos betegséggel küszködő, mégis gyógyíthatatlanul optimista filmsztár elárulja, számára miben áll a boldogság

Megjelent: 2010. augusztus

Kapcsolódó cikkek

Kérdezzék meg Michael J. Foxtól, mi késztette harmadik könyvének (A Funny Thing Happened on the Way to the Future: Twists and Turns and Lessons Learned – Vicces dolog történt a jövőbe vezető úton: cikcakkok és tanulságok) megírására, és pontosan azt a választ fogják kapni, amire számítottak: egy aranyköpést.

A 48 éves szerző, az orvosi kutatások támogatója (akinél 1991-ben Parkinson-kórt diagnosztizáltak) azt mondja, végül eljutott arra a pontra, amikor már képes „fapofával tanácsokat osztogatni”. Bár egy pillanat múlva hozzáteszi, a könyvre utalva: – Nincs benne szakértelem. Csak a saját tapasztalataim. Szerencsére a szakértelem terhe nem nehezedik rám.

Két évtizeddel azután, hogy a Vissza a jövőbe című trilógia befejező részében megformálta Marty McFly figuráját, Fox lényegében fölhagyott a színjátszással. Tudja, hogy arca és hangja sok rajongó számára mindig Alex P. Keaton, a konzervatív tinédzser emlékét fogja felidézni, akinek szerepét a Családi kötelékek című nyolcvanas évekbeli vígjátéksorozatban alakította. De ha kíváncsi, hogy a művész szerint mi a boldogság receptje, hát nagyon egyszerű: hagyjuk magunk mögött a múltat (igen, a nyolcvanas éveket is), és éljünk a pillanatnak.
 

Reader’s Digest: Új könyvében azon viccelődik, hogy szerencsés, amiért olyan nőt vett feleségül – Tracy Pollan színésznőt –, aki okosabb és szebb önnél. Ezek szerint a boldog házasság végső soron egyetlen döntésen múlik: hogy a megfelelő társat választottuk-e?
Michael J. Fox: Ez természetesen alapvetően fontos. De a mi esetünkben a házasság kulcsa az, hogy képesek legyünk szabadságot adni a másiknak. És hogy megértsük, nem azokban a dolgokban kell összeillenünk, amelyekben hasonlítunk egymásra, hanem azokban, amelyekben a különbözünk egymástól.

RD: Vagyis ön szerint hagyni kell, hogy maguktól menjenek a dolgok? Nem érdemes görcsölni minden apróság miatt?
MJF: Pontosan. Hogy megéri-e valamin felkapni a vizet. Az ember persze azt kívánja, bárcsak a másik tudná. De hát hogyan tudhatná? Ő nem te vagy. Fel kell fogni, hogy hiába vagy fontos valakinek, attól még nem érti minden rezdülésedet, érzésedet, vágyadat, kívánságodat.

RD: Önnek négy gyereke van, a középső a két ikerlány.
MJF: Csak négy? Nekem néha ötnek tűnnek.

RD: Osszon meg velünk pár „mindig”-gel kezdődő szülői tanácsot…
MJF: Mindig légy elérhető a gyermekeid számára. Ha azt mondod: „Öt perc, és jövök, tíz perc, és jövök”, abból tuti, hogy tizenöt vagy húsz lesz, és addigra elvész az öröm abból, amit meg akartak veled osztani. Ha nem ugrottam, hogy megnézzem, mit akar valamelyikük mutatni, nem is kaptam meg a jutalmamat.

RD: Legutóbbi könyve, az Always Looking Up (Mindig felnézni) az optimizmusról szól. Ritka az olyan pozitív személyiség, mint ön. Mit javasol, hogyan bánjunk az igazán negatív, nehéz emberekkel?
MJF: Szerintem azok az emberek a legfélelmetesebbek, akiknek nincs humorérzékük. Ha felmerül benned a kétely valakivel kapcsolatban, mondj el neki néhány viccet. Ha az illető el se mosolyodik, kezdjen a vészjelző szirénázni benned. De azért azt mondom, mindig legyünk türelmesek a negatív emberekkel, mert nagyon nehéz nekik.

RD: Néhányszor vendégszerepelt Denis Leary Ments meg! című sorozatában. Tartogat valami újabb meglepetést a számunkra?
MJF: Nem. Az utóbbi időben egyáltalán nem forgattam. A Ments meg! egyedülálló lehetőség volt, hogy eljátszhassak egy olyan – embergyűlölő és dühös – figurát, aki szinte mindenben az ellentéte a rólam alkotott képnek. Ha lesz még ilyen különleges alkalom, biztos meg fogom ragadni. De addig inkább hagyom, hogy Tracy dolgozzon.

RD: Ön meglepően nyíltan beszélt arról, hogy miután Parkinson-kórral diagnosztizálták, „közönyösre itta magát”. Első józan éveit pedig később így jellemezte: „késsel vívott közelharc a gardróbszekrényben”. Még mindig küzdelemmel jár, hogy józan tudjon maradni?
MJF: Semmilyen körülmények között nem szeretném áthágni azokat az alapelveket, amelyek révén józan lettem. Nem nevezném küzdelemnek. Inkább innék akkumulátorfolyadékot, mint egy korsó sört. Az viszont igaz, hogy rábukkantam olyan eszközökre, amelyek segítségemre voltak a Parkinson-kórban. És ebben a könyvben azt mondom: a Parkinson megtanítja az embernek, mit jelent elveszíteni a kontrollt. Mert nagyon gyorsan rájössz, hogy mi fölött van uralmad, mi fölött pedig nincs. És az egyetlen megoldás, hogy elfogadod. Ezeket az alapelveket gyakorlom mindennap: elfogadás és háládatosság.

RD: Az egyik legbátrabb dolog, amit önmagáért tett, az volt, hogy feltárta a saját tüneteit, sőt egyszer még a gyógykezelésről is lemondott, csak hogy megjelenhessen a szenátusi albizottság előtt. Egyesek bírálták emiatt.
MJF: Nem tudtam megérteni, mi okozott ekkora felzúdulást. Várjunk csak, gondoltam, talán valamiféle társadalmi kötelezettségem volna, hogy elrejtsem a valódi lényemet? Az azóta eltelt években ráébredtem, hogy amikor tünetmentes vagyok a gyógyszerektől, az nem a természetes állapotom. Az én természetes állapotom az, hogy reszketek, tántorgok, akadozva beszélek. Élvezem az átmeneti megkönnyebbülést, de nem áltatom vele magam. És amikor közszemlére teszem a tüneteimet, az nincs befolyással arra, hogy ki vagyok és mire törekszem. Nem akarok nagyon belemerülni a buddhizmusba, de ha kicsit távolabbról szemlélem a helyzetet, azt kell mondanom: „ebben a pillanatban is küszködöm, és nem tehetem azt, amit akarok”, és nemcsak, hogy nincs egy jó pillanatom, hanem teljességgel elvesztegettem ezt a pillanatot, mert kívül helyezkedtem rajta, és úgy próbáltam megítélni.

RD: Úgy tűnik, mintha ez volna az ön központi vezérlő elve.
MJF: Térjünk vissza a házasságra. Szerintem az ítélkezésen múlik minden. Minél kevesebbet ítélkezünk, annál boldogabb lesz az életünk.

Vote it up
90
Tetszett?Szavazzon rá!