Miként küzdöttem meg az örökös időzavarral?

Túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy észrevegyük, mi számít igazán. És ez stresszhez vezet

Legtöbbünk számára az egyik szülő betegsége vagy elvesztése jelenti az első közeli találkozást a halállal. Édesanyámnak gyógyíthatatlan tüdőrákja van, jóllehet sosem dohányzott. Egy este, amikor mellette feküdtem az ágyon, miközben a légzését és az ágy melletti óra ketyegését hallgattam, először tudatosult bennem, hogy az idő mindannyiunk számára véges.

Eltökélt szándékom, hogy annyi időt töltsek édesanyámmal, amennyit csak lehetséges. Nem kötelességtudatból, hanem azért, hogy mellette lehessek, hallhassam a nevetését, és hogy a jelenlétünkkel kölcsönösen megnyugtassuk egymást. A legnagyobb gondot az együttléthez szükséges idő előteremtése jelenti. Mint szinte minden ismerősöm, én is nagyon elfoglalt vagyok. Van egy férjem, egy négyéves, rakoncátlan kisfiam, és egy háztartásom. Ezen kívül társműsorvezetőként dolgozom a Radio 4 „Te és a tiéd” című műsoránál, ami szintén embert próbáló feladat.

Önkéntelenül is fanyarul elmosolyodtam, amikor egy reggel azzal fogadtak a munkahelyemen, hogy az időhiány témakörével foglalkozó műsorsorozatot fogunk indítani. Az elmélet, miszerint időhiányos korban élünk, eredetileg az Egyesült Államokból származik. Én valahogy sosem értettem egyet az elképzeléssel. Hogyan lehet nekem – megannyi háztartási géppel, és csak egy gyerekkel – kevesebb szabadidőm, mint édesanyámnak, akinek hat gyermeke volt, de még mosógépe sem?

Megkérdeztem erről azt az amerikai professzort, aki munkásságát az időhiány tanulmányozásának szentelte. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ugyan valóban több háztartási eszközzel rendelkezem, de emellett sokkal nagyobb tisztaság elérésére is törekszem, mint annak idején az édesanyám.

A mi nemzedékünk, mondta, magának állít fel akadályokat az élet szinte minden területén. Erőnket megfeszítve próbálunk túljutni rajtuk, miközben az időbeosztásunk olyan zsúfolt, hogy állandó szorongásban éljük a napjainkat.

Ezzel az észrevételével a lényegre tapintott. Valóban arra törekszem, hogy tisztább és rendezettebb legyen az otthonom, mint édesanyámé volt. Megengedhetem magamnak, hogy képekre, szobanövényekre és bútorokra költsek. A tökéletességre vágyom, és elégedetlen vagyok, ha por vagy rendetlenség vesz körül. És, őszintén szólva, igazából szeretek felvágni a barátaink előtt. A férjem mindig azon viccelődik, hogy mire megérkeznek a vendégek, az összes emberi életre utaló nyomot eltüntetem az otthonunkból.

A professzor elmélete a munka életünkre gyakorolt hatásáról szintén nagyon meggyőző volt. A munka lett az új vallás, a módszer, amellyel megtalálni véljük az élet értelmét. Munkánktól várjuk el önazonosságunk megteremtését, és jövőnk biztosítását. És mivel annyi időt szentelünk a munkának, cserébe szeretjük magunkat anyagi javakkal megjutalmazni.

Gyakran már azelőtt elköltjük a fizetésünket, mielőtt még megkeresnénk azt. Az adósság gondolata befészkeli magát a tudatalattinkba, és odaláncol minket a munkahelyi taposómalomhoz, miközben egyre jobban vágyunk arra, hogy lélegzetvételnyi szünethez jussunk.

A professzor azt javasolta, hogy próbáljuk meg alkalmazni az „éljünk a pillanatnak“ gondolkodásmódot, ami jó ellenszere lehet az időhiányból adódó, önmagunknak okozott stressznek. E buddhista gondolat szerint élvezzünk minden pillanatot és elfoglaltságot önmagáért, ahelyett hogy egyszerre sok mindent akarnánk csinálni, és így akaratlanul is mindig a soron következő teendőre gondolnánk.
 

A professzorral készített interjú után rohannom kellett haza, hogy elvigyem a fiamat egy különórára. A férjem – látva, hogy milyen fáradt vagyok –, felajánlotta, hogy elviszi, így én egy órányi szabadidőhöz jutottam. Nekiláttam elkészíteni a vacsorát, és mivel maradt még fél órám, úgy döntöttem, hogy gyorsan rendbehozok valamit. Aztán leálltam. Arra gondoltam, hogy inkább megpróbálok a pillanatnak élni, és leültem a kanapéra.

Kellemes délután volt, és bár két éve költöztünk ebbe a házba, először volt lehetőségem rá, hogy nyugodtan élvezzem a kilátást. A délnyugat-angliai Cotswolds közelében fekvő kis faluban levő házunk homokszínű kövei napfényben fürödtek. Ez a húsz perc nagyon hosszú időnek tűnt, és mire a fiam hazajött, teljesen nyugodt voltam.

Winifred és az édesanyja, Mary

Azóta aktívan gyakorlom a pillanatnak élés filozófiáját, amikor csak alkalmam adódik rá. Az időbeosztásomból száműztem a kevésbé fontos feladatokat, elhalasztottam a házzal és a kerttel kapcsolatos terveim megvalósítását, és visszautasítottam néhány nagy elismeréssel kecsegtető különmunkát.

Most édesanyám betegsége a legfontosabb, és erre kell összpontosítanom. Nem egyszer éreztem úgy, hogy nincs elég időm magamra, de édesanyám az, akit valóban megfosztanak az időtől, és ez felnyitotta a szemem sok dologgal kapcsolatban, amelyet eddig – tévesen – fontosnak hittem.

Tegnap leültem, és megnéztem egy filmet a fiammal. És valóban a filmet néztem, nem próbáltam közben újságot olvasni, mint máskor.

Aztán néztem őt, ahogy elalszik, és hallgattam az óra ketyegését, ahogy teltek a másodpercek, amiket már sosem kapunk vissza.

Egyszerű dolgokkal is javíthatunk az életünk minőségén. A legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy miközben el vagyunk foglalva az önmagunk által felállított akadályok leküzdésével, elfelejtjük, hogy az időből rendelkezésre álló készleteink végesek.