Mikor érnek révbe?

Mahmúd Mohamedi és szerettei egy új élet reményében menekültek Európába. Azonban csak ekkor kezdődtek megpróbáltatásaik

Megjelent: 2011. július

Kapcsolódó cikkek

Az órásmester azzal töltötte utolsó otthoni éjszakáját, hogy ötszáz eurós bankjegyeket göngyölt műanyagfólia-darabokba, azután bevarrta a saját nadrágkorcába, a felesége blúzgallérjába és a kislányai bugyijának szegélyébe. A harmincéves Mahmúd Mohamedi jóval az előtt rázta föl a családját, hogy a hajnal megvilágította volna az afganisztáni Herát kopár hegyvidékét. – Ideje indulni! – suttogta.

Fekete burkát viselő felesége, Sarifa szomorúan körbenézett a virágokkal teleültetett kertben, majd kézen fogta lányaikat – a nyolcéves Roját és a háromesztendős Nazaniát. Mahmúd lecsitította dobermannjukat, Maxit, aki megérezte, hogy valami készül.

A férfinak kicsordultak a könnyei, ahogy vállára vette egyetlen poggyászukat, a tejjel és keksszel megrakott kis műanyag hátizsákot és becsukta maga mögött az ajtót.

Arcán a tálib fegyveresektől elszenvedett brutális bántalmazás nyomait viselte. Nyolc napon át tartották fogságban megkötözve, kipeckelt szájjal, amíg a családja százezer dollárnak megfelelő pénzt nem fizetett. Mahmúd most mindent kockára tett, hogy új, biztonságosabb életet próbáljon teremteni a családjának.

Otthagyta a házát, a műhelyét, két autóját, kutyáját, csak a mobiltelefonját vitte a családi képekkel, és tízezer dollárt fizetett egy embercsempésznek, hogy juttassa őket Európába. – Ott majd szabadon és biztonságban élhetünk – kecsegtette Sarifát.

Hosszú és viszontagságos út várt rájuk. Nyolc órát zötykölődtek egy piszkos busszal az iráni határfolyóig. Három órán keresztül térdig vízben gázoltak, az altatótól kába kisebbik lányt az apjának kellett cipelnie. Órákig kuporogtak egy autóbusz padló alatti poggyásztartójában.

Teheránból autóról autóra szállva értek egy hegyi ösvény kiindulópontjához. Sarifa és Nazania nyolc órát lovagoltak a hóban, míg Mahmúd mellettük caplatott Rojával. Sok időt fecséreltek a török határőrök megvesztegetésére. Huszonnyolc órát buszoztak Isztambulig, majd kalauzuk éjjel egykor kirakta ki őket a kocsijából. – Arra van Görögország! – intett a férfi a csillagfényben a fákkal körülvett tanyák felé. – Eredjenek!

Hat nappal elindulásuk után, virradatkor kimerülten vánszorogtak be egy kisvárosba, ahol Mahmúd a görög nyelvű cégtáblák láttán örömében táncra perdült. – Megtaláltuk a paradicsomunkat! – ujjongott.

Mahmúdék nem egymaguk keltek útra. 2010 őszén naponta több mint hetvenöt afgán érkezett Görögországba. A „szabálytalan migránsok” zöme egyedülálló állásvadász, ám az afgánok feleségestül-gyermekestül vágtak neki, tehát valóban az önkény és a terror elől menekültek.

Az afgánok feleségestül-gyermekestül vágtak neki, tehát valóban az önkény és a terror elől menekültek

Habíb Razi (43) teherautó-szerelő Herátból indult el a hosszú útra a feleségével, Lajlával és három gyermekével. A Karzai elnök nyugati támogatású kormányával szembeszegülő tálibok bezárták az iskolát, ahol Razi felesége dolgozott, és nem engedték tanulni a lányokat, így az ő tízéves Szuharjukat sem. – Európában véleményt nyilváníthatunk, és lehet tanítani – mondta a férfi. – De dolgozni akarunk, nem koldulni.

Száliha Dzsabari (38) férjének váratlan halála után lányával és négy fiával a gyerekek nagybátyjához költözött. A férfi egy este pókeren eljátszotta az unokahúgát. Száliha nem adta oda a lányát, inkább családjával Európában keresett menedéket.
 

Mahmúd, akárcsak Habíb, Száliha és a hazájukat elhagyó többiek számára a „paradicsom” első helyszíne egy zsúfolt rendőrségi fogda lett: eldugult vécék, ágy sehol, minimális élelem. Három nap elteltével Mahmúd és családja egyhavi tartózkodási engedélyt kapott, s busszal Athén központjába szállították őket. Ott kezdődtek igazán a bajok.

Tizenhárom idegennel osztoztak egy lakáson, egyetlen szobájuk havi 450 euróba került. Se fűtés, se meleg víz, se iskola, se orvosi ellátás, se munka, semmi jog – kész rémálom. Menedékjogért hiába folyamodtak volna, mert már ötvenezren vártak a sorukra, és a hatóságok hetenként mindössze húsz ügyet dolgoztak föl. A kérelmek nem egészen egy százalékát hagyták jóvá, miközben ez az arány Hollandiában vagy Svédországban ötven százalék.

Mahmúd végső elkeseredésében még egyszer mindent egy lapra tett föl. A család tizenegy órányi rázódás után sajgó tagokkal kászálódott ki a tartálykocsiból, amelynek egy-egy szintjén negyvenen zsúfolódtak össze.

Január 15-én reggel hatkor érkeztek egy eldugott öbölbe. A part közelében kék-zöld török halászhajó ringatózott lehorgonyozva. Mahmúd egy pénzváltó iroda révén került kapcsolatba az újabb embercsempészekkel. Kisimította a ruhájába rejtett utolsó göngyöleg bankjegyet, és 10 500 eurót fizetett, hogy családjával Olaszországba csempésszék ezen a bárkán.

A deszka- és vasdarabokkal foltozott, viharvert alkotmány úgy festett, mint ami bármelyik pillanatban elsüllyedhet. Mahmúd ijedtében nem akart vízre szállni, amíg a négyfős legénység egyik tagja pisztolyt nem szegezett rá, mondván: – Jó hajó, nagy biztonság.

Vote it up
423
Tetszett?Szavazzon rá!