Mikor a zene szólt hozzám

Egész életemben arra vágytam, hogy én is átéljem a muzsika örömét. Aztán Velencében...

Kapcsolódó cikkek

 

Music has long been torment to me. I have such a bad ear that I can barely recognise, let alone hold, a tune. Although I can distinguish God Save the Queen from the opening chords of Beethoven’s Fifth Symphony, I can’t sing or hum either. 

The Drabble family was not musical: my mother actively disliked most music and while my father enjoyed classical music and played the piano a little, his humming to himself was as tuneless as it was despondent. The only music I ever heard in the home was imprisoned in the Gilbert and Sullivan gramophone records that my aunt occasionally used to play. 

Yet my father wanted to introduce his children to music, so I was obliged to learn the flute. I hated it. I could never produce a satisfactory sound and the teacher disliked me and found me a waste of her time. 

Music lessons at school were not helpful. By sheer repetition, Eine Kleine Nachtmusik was drummed into my head, but it gave me no pleasure.

I was dragooned into going to concerts, but found them a form of torture. I was terrified of coughing, of clapping between movements, of wasting the privilege bestowed upon me. 

But unlike my mother, I was not proud of my lack of enjoyment. I wished I knew what it was that some of my friends enjoyed so intensely. I believed in their pleasure, but some of them seemed unable to believe in my failure to respond. 

Both my first and second husbands have been music lovers and my three children have inherited musical interest and talent. This is a great relief to me. Hearing my grandson play his grandfather’s trombone was a highlight at Christmas. And over the years, I have found musical works that have brought me happiness. 

I have noticed that the music I tend to prefer is vocal or choral—in other words, it has words. And I like words. But would I ever graduate to a purer form? Have I the capacity to learn? 

Then a small and incomprehensible miracle occurred. When I was in Venice for a month a year or two ago, working alone in a small, quiet, borrowed flat, it became clear that I needed some music to play on my friend Toni’s CD player, to keep me company. The flat and the canal and the little campo called out for music. Venice is a musical city. It has music in its air and in its light and in its bridges and its palaces. 

At first I played Toni’s small selection of CDs. Then I thought I’d venture upon buying one of my own—my first ever. As it happened, there was a little classical music shop two doors along from the flat, a magical old-fashioned, low-ceilinged shop like one in a fairy tale.

So when my husband visited for a weekend, I asked him to choose something he thought I’d like. 

He selected Brahms’s Serenade No 1 in D-major, Op 11, performed by the BRT Philharmonic Orchestra, Brussels—or so it says. I do not know why he chose this piece, or why he thought I’d like it. I did not know who Brahms was or what his music was.

I still don’t. But now I know that piece of music. I played it again and again and again, and it filled me with an inexplicable delight. I still play it, though less incessantly, and find it performs the same miracle. Why? Is this what people mean when they say they love a piece of music? And why do I respond to it so much? 

It is beautiful and it haunts me. I feel I am unworthy of it. Each time I play it, I cannot quite credit my good fortune. Can there be another piece of music as magical as this? And if there were, how would I ever find it?

A zene nekem régóta csak kínszenvedést okoz. Olyan botfülem van, hogy alig tudok felismerni egy dallamot, nemhogy megszólaltatni. Bár nem keverem össze az „Isten óvja a királynő”-t Beethoven Ötödik szimfóniájának nyitó akkordjaival, sem énekelni, sem dúdolni nem tudok. 

A Drabble család nem volt kimondottan muzikális: anyám a szó szoros értelmében viszolygott a legtöbb zenétől, s bár apám szerette a klasszikus muzsikát, és zongorázni is tudott egy kicsit, ha dudorászott magában, az éppoly hamis volt, amilyen csüggesztó. Ami zenét otthon hallhattam, az Gilbert és Sullivan gramofonlemezeibe volt zárva, amelyeket a nagynéném hébe-hóba hallgatott.

Apám mindezek ellenére fontosnak tartotta, hogy gyermekeit bevezesse a zene világába, ezért engem fuvolázni taníttatott. Nagyon utáltam. Egyetlen egészséges hangot se bírtam kicsiholni a hangszerből. A tanárnőm ki nem állhatott, úgy érezte, csak az idejét rablom. 

Az iskolai zeneórák sem váltak a javamra. A sok ismétlésnek hála, a Kis éji zenét sikerült belém verni, de nem sok örömömet leltem benne. 

A koncerteken, amelyekre elcipeltek, szintén nagyon szenvedtem. Állandóan rettegtem, hogy rám jön a köhögés, hogy véletlenül a tételek között tapsolok, és végképp elszalasztom a nagy áhítat lehetőségét. 

Anyámmal ellentétben nem voltam büszke arra, hogy a zene hidegen hagy. Szerettem volna tudni, mi az, ami úgy elbűvöli a barátaim egy részét. Míg én hitelt adtam az ő örömüknek, némelyikük nem volt hajlandó elhinni, hogy a zene rám egyáltalán nem hat. 

Az első férjem és a második egyaránt zeneszerető ember, s nagy megkönnyebbülésemre mindhárom gyerekem örökölte muzikalitásukat. Az volt a karácsony fénypontja, hogy az unokám a nagyapja harsonáján játszott. Azután az évek során akadtak olyan zenemûvek, amelyek boldogsággal töltöttek el.   

Megfigyeltem, hogy az énekhangra vagy a kórusra írott művek általában jobban tetszenek, tehát azok, amelyeknek van szövegük. Szeretem a szavakat. De vajon felemelkedhetek-e valaha egy tisztább formához? Képes vagyok-e még tanulni?  

Aztán apró és megmagyarázhatatlan csoda történt. Néhány esztendeje Velencében dolgoztam egy hónapig, egy kölcsönkapott, csendes kis lakásban. Hirtelen az az érzésem támadt, jólesne valami zenét hallgatni Toni barátom CD-lejátszóján, hogy ne érezzem magam olyan egyedül. A lakás, a lagúna, a tér szinte kiáltott a zenéért. Velence a zene városa. Zene lüktet a levegőben, a fényekben, a hidakban és a palotákban is. 

Először Toni szerény CD-gyûjteményébôl szemezgettem. Majd úgy döntöttem, összeszedem a bátorságomat és életemben elôször veszek magamnak egy CD-t. A lakástól kétháznyira volt egy aprócska klasszikuszene-bolt, bájosan ódivatú, alacsony mennyezetű helyiség, akár egy tündérmesében.

Így aztán, amikor a férjem eljött meglátogatni egy hétvégére, megkértem, válasszon valamit, ami szerinte tetszene nekem. 

Brahms első, D-dúr szerenádját (op. 11) választotta, a brüsszeli BRT Filharmonikus Zenekar elôadásában, legalábbis ez áll a CD-n. Nem tudom, hogy miért éppen erre a műre esett a választása, vagy miért gondolta, hogy tetszeni fog nekem. Azt sem tudtam, mi fán terem Brahms, vagy milyen zenét írt. 

Ma sem tudom. De ezt a művét ismerem. Újra és újra meghallgattam, és megmagyarázhatatlan boldogsággal töltött el. Még manapság is fel szoktam tenni, bár már nem olyan gyakran, és ugyanazt a varázslatot élem át. Vajon miért? Lehet, hogy ez az, amikor az emberek azt mondják, hogy szeretnek egy zenemûvet? És vajon miért reagálok rá olyan erőteljesen?

Gyönyörű darab, és szüntelenül kísért. Úgy érzem, méltatlan vagyok rá. Valahányszor meghallgatom, alig hiszem el, hogy ekkora szerencsém adatott. Létezhet-e még egy ehhez foghatóan varázslatos zenemű a földkerekségen? S ha igen, vajon miként találhatok rá?

Vote it up
187
Tetszett?Szavazzon rá!