Milyen is lehet igazából

Repülni? Egy vagon pénzt találni, aztán visszaadni? A konyhában világra segíteni a gyerekedet?

Kapcsolódó cikkek

... repülni?
Szívesen megyek fel egyedül egy szirtre a Svájci-Alpok legmagasabb hegye, a Jungfrau hátsó oldalán. Nem kell segítő, hogy az ember leugorjon egy szikláról, csak szárnyas repülőruha meg ejtőernyő. Rendszerint üldögélek egy kicsit a peremnél, élvezem a kevesek által látható panorámát. Kék gleccserek, zöld fák, fehér sziklák. Ha hegyezem a fülemet, hallhatom, ahogy a víz folyik a gleccserekben.

Ellenőrzöm a felszerelésemet, és lelépek a párkányról. Az első másodpercekben megdermed az idő, amíg az ember várja, hogy történjen valami. Úgy három másodpercig örömmámorban úszom, elszakadva az életem többi részétől. Azután bekattan a figyelem, mert négy másodpercem van, hogy mentsem az életemet.

50 km/órával zuhanok. Igyekszem a lehető legtávolabbra kerülni a hegyoldaltól. Olyan ez, mint az úszómedencénél – az ember fecskeugrást akar bemutatni, nem hasast.

Négy másodperc alatt fölfúvódik a szárnyas repülőruha. Egyszerre vége a zuhanásnak, már repülök. Növelem a magasságot, átszállok a szikla fölött, már-már súrolom a fák koronáját. Tíz másodpercnél majdnem elérem a 200 km/órát. A messziről havasnak tűnő sziklák közelről csupaszok és csipkés szélűek. A gleccser tele vészjósló sötétkék hasadékokkal. Csaknem két percig repülhetek a sziklafal mentén vagy fölötte. Érzelmeim az örömujjongás és a szorongás között váltakoznak. Ha a sziklák közelében repülök, tudatosan ügyelek a testtartásomra. Elkerülhető-e a sziklához csapódás? Marad-e annyi időm, hogy kinyissam az ernyőt? De amikor a szirt fölött, a semmiben szállok, átjár a teljes szabadság érzése.

Amikor meghúzom az ejtőernyő zsinórját, hevesen dobog a szívem – mintha ismét a szirt peremén állnék, és most tenném meg azt az első lépést a semmibe. Amint az ernyő kifeszül, oda a görcsös összpontosítás.

... egy vagon pénzt találni, aztán visszaadni?
Aznap délután bonyolítottuk le az új házunk adásvételét, és épp a garázsbeli műhelyben nézelődtem. Egy padlószőnyeg-darabka áll ki a mennyezetből; ezt furcsállottam. Megrángattam, erre lenyílt egy panel, és azon át a padlásra láttam. Fogtam egy létrát, és fölmásztam.

A műhely fölötti zugba jutottam, amelyet fal választott el a padlás többi részétől. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, megláttam egy fémkazettát, egy második világháborús lőszeres rakaszt. Nagyapám hajdan ilyenekben tárolta a tanyáján a kéziszerszámait. Fölnyitottam a rakasz tetejét, és elképedtem attól, amit láttam: narancssárga zsineggel átkötött, összetekert bankjegykötegeket. Na, te jószagú – gondoltam – ez van vagy nyolcszáz dollár. Király!

De nem csak egy doboz pénz volt ott, hanem még hét, továbbá két nagy, fekete szemeteszsák, szintén tele pénzzel. Összesen körülbelül 45 ezer dollár. A padlásomon! Először komolyan arra gondoltam, hogy ez égi áldás – ki tudjuk pofozni ezt a lerobbant házat; örökbe fogadunk egy gyereket, ahogy már régóta terveztük; vagy csak megkönnyítjük két – hét-, illetve négyéves – kisfiunk életét. De amint nekilódult a fantáziám, rögtön tudtam, hogy az a helyes, ha visszaadom a pénzt az előző tulajdonosoknak. Hát fölhívtam őket, és kértem, hogy ugorjanak be hozzánk.

Teljesen megdöbbentek, nemcsak a pénztől, hanem attól is, hogy visszaadom nekik. A házat nemrég örökölték, és szerintük az édesapjuk rejtette el a pénzt. De vajon miért? Elképzeltem, hogy több százszor kiballagott a műhelyébe, levágott egy darab narancssárga zsineget, és összekötött egy bankjegytekercset. Jó volna azt hinni, hogy a gyermekeiért tette.

Amikor beköltöztünk, a műhely falán még több gombolyag lógott abból a narancssárga zsinegből. Tavaly azzal kötöttem át a csemetéim karácsonyi ajándékait. Remélem, arra emlékeztette őket, hogy van egy pénznél értékesebb adomány, amelyet mi, a szülei juttattunk nekik azáltal, hogy visszaszolgáltattuk a 45 ezer dollárt. Ez a tántoríthatatlan becsület adománya. Tettünket a gyerekeink soha nem fogják elfelejteni.

... a konyhában világra segíteni a gyerekedet?
Melanie, a feleségem körülbelül három héttel a kiírt dátum előtt hirtelen kétrét görnyedt kínjában, és heves fájásai kezdődtek. Az egyik pillanatban még nem volt semmi baja, a következőben már hangosan jajgatott. Egy csapásra tört rá a vajúdás minden gyötrelme. Egyetlen mondatot bírt csak kinyögni: – Hívd a mentőket!

Tudtam, hogy valami nincs rendjén, de az eszembe sem jutott, hogy úristen, mindjárt szülést vezetek le!

Csak akkor eszméltem rá, hogy ez a helyzet, amikor a segélyhívó központos nő lendületesen magyarázni kezdte, miként fogjam meg a baba fejét.

Hatalmas adrenalinfröccsöt éreztem, és hihetetlenül összpontosítottam. Nem maradt időm tanakodni, lehetőségeket fontolgatni. Minden érzelmet – idegességet, zavarodottságot, félelmet – maga alá gyűrt a parancsoló szükség, hogy helyesen cselekedjem ebben a szituációban, ahol a saját gyerekünk élete a tét.

Ennek tudata nyilván fejbe kólintott, de tudtam, hogy akár tetszik, akár nem, felelősséggel tartozom, és minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy világra jöjjön a baba, hogy segítsek a feleségemnek, és közben figyeltem nagyobbik gyermekünkre, az akkor hároméves Ryanre is, aki a helyiség másik felében állt. (Az orvosok később azt mondták, helyesen jártam el, amikor hagytam, hogy a konyhában, de azért távol maradjon.)

Szóval miközben telefonkapcsolatot tartottam a segélyhívóval, és a szülésre koncentráltam, egyfolytában beszéltem a kisfiamhoz: – Nyugi, pajti, minden rendben lesz! Ez megy magától.

A nehéz munkát a feleségem végezte, de közben látszott rajta, hogy jól van. Beszélni nem tudott ugyan, de lélegzett, követte az utasításaimat, fájdalmai voltak, de nem volt veszélyben. Azután kibukkant a baba feje búbja – ez megdöbbentett, pedig előre tudtam, hogy jön –, azután egy pinduri, gyűrött arc következett, majd a köldökzsinór, amely a nyaka köré tekeredett. Teljesen, akár egy garbónyak.

A baba csukva tartotta a szemét, és nem mozgott. Az adrenalin az egekbe szökött bennem.

Miután teljesen kibújt a baba, a központos azt mondta, vágjam el a köldökzsinórt. De eszembe jutott az ismerőseink esete, akiknek a kisbabája szederjesen jött világra, és mintha nem lett volna benne élet. Kiderült, hogy az a fiúcska továbbra is a köldökzsinóron át kapott oxigént. Körülbelül két percig nem lélegzett, mégis jól volt.

Úgy döntöttem, amíg nem látom a gyermekemet lélegezni, addig nem kötöm el cipőfűzővel a köldökzsinórt, ahogy a központos instruált.

Picurka volt a baba, a kis teste lilásvörös, csupa véres kulimász. Nemcsak a babát tartottam a kezemben, hanem részben azt is, ami addig életet adott neki. Elkezdtem lefejteni róla a köldökzsinórt. Egy, kettő, három, négy, öt hurkot szedtem le a nyakáról.

Azután a központos útmutatásai szerint a padlóra fektettem a kisbabát. Azzal nem is foglalkoztam, hogy megnézzem a nemét. A szeme csukva volt, életjelet egyáltalán nem adott. Nem tudtam, hogy életet látok, vagy halált.

Néhányszor finoman megcirógattam a kicsit, és közben hallottam, hogy a központos épp azt mondja, mindjárt kioktat az újraélesztésre.

Ám ekkor – csodák csodája! – a baba szeme fölpattant. Úgy tűnt, lélegzik. Az a pillanat – a szemkinyílás – nem az ujjongásé volt, nem szólalt meg váratlanul a mennyei kórus. Csak a remény munkált bennem. Reménykedtem, hogy a kisbabánk megmarad.

Ekkor érkeztek meg a mentők.

Lerohantunk a földszintre a kisfiammal, hogy beengedjük őket, s mire ismét fölrobogtunk az emeletre, már meg is nézték a feleségemet és a kisbabát.

– Könyörgök, mondják, hogy a baba lélegzik, és mindketten jól vannak! – kértem őket.

– Ügyesen csinálta, apuka – felelte az egyik mentő.

Mély lélegzetet vettem.

– Kisfiú – mondta a feleségem.

Lenyűgözve és csodálattal eltelve gondolok mindig a feleségemre, ahogy minden asszonyra, aki gyermeket szül.

Azon a napon, amikor világra segítettem a kisfiamat, olyan kötődést éreztem a családomhoz, amely soha nem fog elhalványulni.

Csak mi négyen voltunk abban a helyiségben, akik valóban minden tőlünk telhetőt megtettünk egymásért. Bár senkinek sem kívánom ezt az élményt, és sohasem szeretném megismételni, örülök, hogy megtörtént velem.

A munkámban könnyen elragad a becsvágy, de akkor, a fiam világra jöttének pillanatában nem létezett az az élethelyzet, amit általában „siker”-nek szokás nevezni. A gyermekszületésnek ugyanis semmi köze ahhoz a bizonyos sikerhez. Ez valós, azonnali és egészen elemi érzés, az, ami az életben igazán számít: a szeretet. Ez is olyasmi, amit sohasem fogok elfelejteni.

Vote it up
36
Tetszett?Szavazzon rá!