Minden áldott este

A lefekvés előtti családi rítus sok mindenre alkalmat ad, nekem például arra, hogy igazán jó anyának érezzem magam

Kapcsolódó cikkek

 

I made several vows when I became a mother, most of which were broken with astonishing rapidity. I swore that my children would never watch videos (one of my son’s first words was rewind), and that I’d never succumb to movie-tie-in paraphernalia (“so what’ll it be today, Pocahontas or Cinderella underpants?”).

But there is one promise I’ve kept: for as long as my children have been verbal, they’ve said a nightly prayer, one I recited as a child, and still do:

In peace, O God, I shut my eyes
In peace again I hope to rise
Be with those I love the best
Guide me in thy holy way
Make me better every day
Shema Yisrael Adonai Elohainu
Adonai Echod
Hear, O Israel, the Lord our
God, the Lord is One.

My son and daughter are generally faithful to the script. But they have, on occasion, taken a few liturgical liberties. A few weeks after she’d graduated from the simpler “God bless Mommy, God bless Daddy, God bless Matthew” to “In peace, O God, …” Karen triumphantly navigated the tricky Hebrew pronunciation, then offered a spin on the translation: “Hell-o Israel!” she said. “The Lord our God, the Lord is Two.”

Matthew, meanwhile, has recently taken to singing his supplications to the tune of “Oh, What a Beautiful Mornin’,” thanks to his kindergarten music instructor, who has been teaching selections from Oklahoma!

Blasphemous? I don’t think so, though I might draw the line at “The Surrey With the Fringe on Top.”

Often my children wage an unholy war to see who gets to turn down the lights in preparation for the event, who gets to sit in my lap and who gets to pray first. Sometimes they recite in unison, sometimes in a round.

Yet they’ve never resisted the ritual. It may be because they enjoy this nightly spirituality or - far more likely - they see it as yet another handy-dandy way to stave off the inevitable: bed.

Certainly over the period that prayertime has been in play, it has become a progressively attenuated affair that includes a discussion of the kids’ favorite and least happy events of the day. Thus, I learned that the high point of Karen’s day was sitting next to Stephanie during snacktime. (I hadn’t been aware of Stephanie’s existence.) And that Matt’s most distressing moment was when his best friend wouldn’t share a toy.

Lately we’ve added another segment to the ritual. I began asking the kids if there was anything they wanted to ask of God. From Matt, who’s afraid of the dark: “I’d like to ask God to make the night a little shorter.” From Karen, who’s grown clingy: “I’d like to ask God to have Mommy not go out for dinner tonight because I miss her.”

The simplicity of their requests and their utter innocence compel me to issue my own silent prayer: “Please, God, let me freeze this moment forever.”

It is during prayertime that I feel unambivalently like “a good mother.” My hope is that through our shared prayer, my children are not only forming a connection with God, but by reciting my childhood prayer - taught to me by my mother, who learned it from hers - they are also forging a link to the grandmother who died before they were born.

It has also given me another opportunity to figure out just where I stand with my own beliefs about a higher power. The very existence of my precious children has reaffirmed them as nothing else could.

I believe.

Amikor anya lettem, jó néhány fogadalmat tettem, melyek többségét elképesztően hamar megszegtem. Elhatároztam például, hogy az én gyerekeim soha nem fognak videózni (a fiam egyik első szava az volt, hogy visszateker), és hogy soha nem kapnak a filmek mesefiguráival dekorált holmikat („ma melyik bugyit szeretnéd, a Pocahontas- vagy a Hamupipőke-mintásat?”).

Egy ígéretemet azonban betartottam: amióta a gyerekeim megtanultak beszélni, minden este imádkoznak, azt az imát mondják el, amit kicsi koromtól fogva mind a mai napig én is:

Békességben hunyom le szemem,
Kelts föl majd békében, Istenem,
Míg éjszakára lepihenek,
Óvd, kiket legjobban szeretek,
Vezess engem szent utadon,
Tegyél jobbá minden napon.
Semá Izráel Adonáj Elohajnu
Adonáj Ehod
Halljad, Izrael, az Örökkévaló
a mi Istenünk, az egyetlenegy.

A fiam és a lányom általában tartja magát az ima szövegéhez, de időnként előfordul, hogy kissé szabadon kezelik a liturgiát. Karen néhány héttel azután, hogy az „Isten, áldd meg a mamát, áldd meg a papát, áldd meg Matthew-t” egyszerűsített változatról áttért a „Békességben...” kezdetű imára, és könnyedén megbirkózott a cseppet sem könnyű héber kiejtéssel, a fordításnál a saját értelmezését adta elő: „Halló, Izrael!”, aztán: „az Örökkévaló a mi Istenünk, az egykettő.”

Ugyanakkor Matthew újabban az „Ó, mily csodálatos a reggel” dallamára mondja el az imát, ugyanis az óvodai zenepedagógus megtanította nekik az Oklahoma! című musical egyes részleteit.

Blaszfémia volna? Kötve hiszem, bár természetesen megvonom a határt, mert bizonyos dalokat nem tartok helyénvalónak.

A gyerekeim sokszor nagyon is profán módon harcolnak azért, hogy melyikük tiszte legyen az ima előtti lámpaoltás, melyikük üljön az ölembe, és ki mondja először az imát. Néha kórusban, néha külön-külön imádkoznak.

Maga az esti rítus ellen viszont sosem tiltakoztak. Talán mert ők is igénylik ezeket a meghitt perceket, de még valószínűbb, hogy azért, mert az elkerülhetetlen - a lefekvés - elodázásának lehetőségét látják benne.

Az ima bevezetése óta eltelt időszakban az estének ez a része fokozatosan kiegészült azzal, hogy ilyenkor beszéljük meg, melyikükkel milyen jó vagy rossz történt aznap. Így tudtam meg például, mennyire boldoggá tette Karent, hogy Stephanie mellett ült uzsonnaidőben. (Addig Stephanie létezéséről se volt tudomásom.) Így derült ki az is, hogy Matt egyik napjának legfájóbb pillanata az volt, hogy a barátja nem adta oda neki a játékát.

Mostanában újabb mozzanattal gazdagodott az esti rítus. Meg szoktam kérdezni tőlük, szeretnének-e kérni valamit Istentől. Matt, aki fél a sötétben: „Azt szeretném kérni Istentől, hogy egy kicsit rövidítse le az éjszakát.” Karen, aki mostanában nagyon anyás lett: „Azt szeretném kérni Istentől, hogy a mama ne menjen el ma este vacsorázni, mert nagyon hiányozna.”

Őszinte kéréseik és makulátlan ártatlanságuk hatására fogalmazódott meg bennem a magam néma fohásza: „Kérlek, Istenem, őrizd meg ezt a pillanatot mindörökre.”

Az ima ideje az, amikor minden kétely nélkül „jó anyának” érzem magam. Abban reménykedem, hogy a közös ima nemcsak Istenhez viszi közelebb a gyermekeimet, hanem amikor elmondják azt az imát, melyet nekem is az édesanyám tanított meg kicsi koromban - s ő szintén az édesanyjától tanulta -, lelki kapocs alakul ki köztük és nagymamájuk között, aki meghalt az ő születésük előtt.

Ugyancsak az ima adott nekem alkalmat arra, hogy kiderítsem, hányadán állok a magam felsőbb hatalomba vetett hitével. Drága gyermekeim puszta léte minden másnál jobban megerősített benne.

Hiszek.

Vote it up
29
Tetszett?Szavazzon rá!