Mindenki a fedélzetre!

Ahogy keresztülhajózunk Európa szívén, csupán egy hajóhíd választ el minket a történelemtől. Tartson velünk!

Kapcsolódó cikkek

Csak úgy suhan a Viking Idi a derengő hajnalban, hosszú nyomvonalat húzva maga után. A felkelő nap egy pillanat alatt lángvörösre festi a Dunát, s a táj megtelik színekkel és formákkal. A jobb parton kőteraszos szőlőültetvények a 9. századból. Baloldalt suhogás és zümmögés: a Bécsbe vezető autópálya hangjai.

Attól való félelmemben, hogy lemaradok valamiről, már jóval pirkadat előtt felkelek, rendelek egy gőzölgő kávét az étteremben, majd távcsővel a kezemben keresek egy nyugágyat a hajóorrban. Az óceánjárókon tett utazásokkal ellentétben egy folyami hajó fedélzetén mindig akad látnivaló, és eljutni az úti célig legalább annyi izgalmat ígér, ha nem többet, mint megérkezni. A látvány folyton változik: kastélyok, várak, kolostorok mellett haladunk el, látjuk a környék lakóit, a folyó forgalmát. Négy utastársam már megelőzött; röviden üdvözöljük egymást; hangunk még rekedtes az álmosságtól.

Bármit mondott is Johann Strauss, a Duna nem kék, hanem inkább zöldesszürke. Ám a keringőkirály időtálló tévedése semmit sem vesz el abból a romantikából és fenségességből, amit a folyó utasa a környék történelmi emlékei láttán érez.

Nagyjából 350 kilométerre lehetünk Budapesttől, ahol három nappal ezelőtt kezdetét vette utazásunk. Magyarországról Szlovákián át Ausztriába tartottunk, és nemrég jöttünk át a Wachau völgyén, a Duna 30 kilométeres szakaszán, amely olyan komoly történelmi múltra tekint vissza és oly kitűnő állapotban maradt fenn, hogy 2000-ben az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította.

Izgatottan álldogálok a korlátnál, tegnap ugyanis a programvezetőtől megtudtuk, hogy reggel elhaladunk a Kuenringer család várának romjai alatt. A harmadik keresztes háború idején, 1192–1193-ban három hónapig raboskodott itt Anglia királya, Oroszlánszívű Richárd.

– Végül az édesanyja, Aquitániai Eleonóra királyné kifizette a váltságdíjat, és az uralkodó visszatérhetett Angliába – meséli Jochgum Schuijt, a fedélzeti program holland vezetője, akit mindenki csak Joey-nak szólít.

Ahogy elérjük a kis osztrák városkát, Dürnsteint, látom is a várromot, amely úgy fest ott fenn a sziklaszirten, mint egy hegymászó, akinek hirtelen inába szállt a bátorsága. A reggeli fényben a várfal szinte egybeolvad a sziklákkal, de a torony kontúrja jól látszik az ég kékje előtt.

Leeresztem a távcsövet, s észreveszem, hogy Dürnstein 950 polgára közül páran tőlünk 30 méterre, szabadtéri asztaloknál reggeliznek, és mosolyogva integetnek. Erről eszembe jut, hogy nekem is ideje megreggeliznem, és lemegyek az étterembe.

A Viking Idi nem valami szépséges hajó, inkább olyan, mint egy modern és elegáns uszály, amelyet kifejezetten folyami hajózásra építettek: alacsony, hogy átférjen a hidak alatt; keskeny, hogy átjusson a zsilipeken, és elég hosszú (135 méter), hogy elegendő helyet biztosítson a 200 utas és az 50 fős személyzet számára. Három szintjén kabinok – legtöbbjük padlótól plafonig érő ablakokkal –, étterem, kis könyvtár és fedett társalgó. A nyitott, árnyékolókkal ellátott tetőn sétálgatni lehet.

A kedvenc reggelimet választom: füstölt lazacos bagettet friss gyümölccsel. Ez az ötödik folyami hajóút, melyen részt veszek, korábban már utaztam a Jangcén, a Níluson, az Amazonason és Mianmar folyóján, az Irrawaddyn.

A tengeri és a folyami hajóutazás között az a különbség, hogy míg az előbbi egy országból a másikba juttat el, az utóbbi országokon visz keresztül – így jóval meghittebb, elevenebb élményt nyújt.

Folyó és történelem mindig szorosan összefonódik egymással. Európában, ahol a civilizációk folyóvölgyekben jöttek létre, a folyók egészen az 1800-as évek végéig főszerepet töltöttek be a közlekedésben és a kereskedelemben. A mai utazó számára ez azt jelenti, a történelem karnyújtásnyira van – ott, a hajóhíd túloldalán.

Reggeli után kikötünk Melkben, ahol – mint minden állomáson – vár ránk a helyi idegenvezető. Húszperces séta után a város fölé magasodó bencés apátság sárga-fehér falai alatt állunk, megcsodáljuk a folyóra nyíló kilátást.

A jelenlegi épület 1736-ból származik, de a helyén már 1089-től bencés apátság állt. Felmászunk a tiszteletet parancsoló lépcsősoron, amelyeken 1743-ban Mária Terézia is felsétált, amikor Prágából Bécsbe tartó útja közben megállt Melkben.

Összefutunk három szerzetessel, akik tíz év körüli fiúcskákat terelgetnek. – A rendház ma is aktív – mondja helybéli kalauzunk, Anna. – Az itt élő harminc szerzetes mintegy kilencszáz gyermeket tanít.

Anna a Viking többi idegenvezetőjéhez hasonlóan vezeték nélküli fülhallgatókon keresztül beszél a nagyjából húszfős társasághoz, aminek nagy előnye, hogy minden szavát tisztán érteni, és az ember akkor sem marad le egyetlen információról sem, ha elkószál kissé a csoporttól. A technika a történelem szolgálatában.

Ausztriából Németországba érve egy sas repül át a hajóorr felett, s feltűnik égre mutató tornyaival a festői bajor város, Passau. Épp hogy lehorgonyzunk, megszólalnak a harangok, s még akkor is zúgnak, amikor már a macskaköves utcákat rójuk.

Passau három folyó: a Duna, az Inn és az Ilz találkozásánál jött létre. A ma 50 ezer lakosú város egykor a sókereskedelem központja volt, gyökerei a keltákig és a rómaiakig nyúlnak vissza. Ma főként székesegyházáról híres: orgonája a legnagyobb Európában. Megállunk az oltárnál, amely aranylón izzik a sok gyertyalángtól, és nyújtogatjuk a nyakunkat, hogy láthassunk néhányat a 17 974 orgonasíp közül.

Mint más Duna menti településeken, Passauban is gyakoriak az áradások, ezért sokszor csak úgy emlegetik a várost: a „bajor Velence”. – Árvíz ellen itt nincs biztosítás – mondja az idegenvezetőnk, Daniel –, mert az errefelé nem kockázatnak, hanem bizonyosan bekövetkező eseménynek számít.

A partközeli házak oldalán táblácskák, Hochwassermarkék jelzik a korábbi áradások mértékét. A jelölések szerint a víz szintje 1501-ben és 2013-ban volt a legmagasabb.

A város fölé magasodó Veste Oberhaus erődjét 1219-ben alapították, jelenleg étterem és múzeum található benne. Nekivágok a felfelé vezető kövezett gyalogútnak. Fél óra múlva, amikor felérek a bejárathoz, verejtéktől gyöngyözik az arcom. Rendelek egy korsó erős ízű és frissítő világos sört, majd madártávlatból is megszemlélem a várost. Nem csodálom, hogy Napóleon, amikor 1809-ben elfoglalta Passaut, kijelentette: ez Németország legszebb városa.

Igaz, az utcák ma teli vannak kocsikkal, teherautókkal, buszokkal és taxikkal… Ismét rá kell jönnöm, milyen nagyszerű módja is az európai utazgatásnak a sétahajózás. Az ember megúszhatja az autóval való bolyongást az idegen városok forgalmában, nem is beszélve az örökös parkolóhely-mizériáról.

Passauból keresztülhajózunk a Bajor-erdőn, a római kori Hercyniai-erdő maradványán. A lemenő nap sugarai próbálnak áthatolni a fák között, az egybefüggő zöld falon, amelyen csak a valamikori gleccser nyomában idegörgött sziklák voltak képesek áttörni. A hatalmas köveket ma zuzmó borítja. A sötétség lassan elnyeli a napsugarakat.

Vacsoránál Joey elmondja: a Duna az előttünk álló szakaszon annyira alacsony, hogy nem tudunk keresztülhajózni rajta. A folyón azonban tucatnyi egyforma Viking-hajó közlekedik, egyikük a sekély szakasz túloldalán vár ránk. Így hát másnap reggel összecsomagolunk, buszra szállunk, megkerüljük a hajózhatatlan részt, és helyet cserélünk a Viking Kvasir utasaival. Ez a hajó a legapróbb részletekig megegyezik az Idivel, még a kabinunk száma is azonos. Cserébe a kényelmetlenségért festői német tájon buszozunk keresztül.

Ebéd után visszatérek a hajó orrába. A Kvasir épp most lép be a 67 zsilip egyikébe, amelyen utunk során átkelünk. A hátsó kapu bezárul mögöttünk, a beszivattyúzott víz hat méterrel megemeli a hajót. Jó tíz perc múlva kinyílik az első kapu, és folytatjuk az utunkat. Száz évvel ezelőtt még zuhatagokon meg örvényeken kellett volna keresztülhajóznunk, de a zsiliprendszernek hála, a Duna ma már szelíd az utasaihoz.

Egy óra múlva már egy 12. századi kőhídon sétálok át, amelyet 900 évvel előttem a keresztesek használtak útban Jeruzsálem felé, majd nekivágok felfedezni Regensburgot.

Az óvárosban, amely ugyancsak az UNESCO világörökség része, megcsodálom a római, román kori és gótikus épületeket: polgári házakat díszes falakkal és ablakokkal, középkori tornyokat és kolostorokat, meg a kéttornyú, gótikus katedrálist.

A régi épületek közt egy modern kis piacon a kofák rikoltozva dicsérik gondosan halomba rakott portékáikat. A város népessége közel 150 ezer fő, és a lakosság jó része a közeli BMW-gyárban dolgozik. A másik fő bevételi forrás a turizmus.

Megbámuljuk az épségben maradt római kori falat, amely egy 2000 éve épített erődítmény része volt. – Regensburg a legjobb állapotban fennmaradt középkori város egész Németországban, mert csupán apróbb károkat szenvedett a második világháborúban – magyarázza Josef, a helyi idegenvezető. – Itt található a legtöbb középkori épület: a kis óvárosban nem kevesebb, mint ezer ház maradt fenn.

Késő délután van, mire visszatérek a fedélzetre. Hamarosan elhagyjuk a Dunát, és Münchentől száz kilométerre északra belépünk a Rajna–Majna–Duna-csatornába. Noha Nagy Károly már 793-ban megálmodta és megpróbálta kivitelezni a nevezett folyókat összekötő csatornát, hogy flottáit eljuttathassa Európa szívébe, az csupán 1992-re vált hajózhatóvá.

Nagyot ugrunk a történelemben, és másnap reggel, amikor megérkezünk Bajorország második, Németország tizenharmadik legnagyobb városába, Nürnbergbe, egy sokkal közelebbi múlttal találkozunk.

A Zeppelin-mezőn, ahol a Hitler vezette nemzetiszocialisták az 1930-as években a gyűléseiket tartották, szinte halljuk a nehéz bakancsok dübörgését. Ma a hatalmas téren párok sétálgatnak kéz a kézben, és miként az a plakátokról kiderül, a Nürnbergi Szimfonikusok adnak koncertet.

Az óváros nagy része elpusztult a szövetségesek légitámadása során, de lakói később lelkiismeretesen felújították, s ma nagyszerű múzeumok, piacok, templomok, szökőkutak és galériák gyűjtőhelye.

Mi mégis azt a nyomasztó hangulatot visszük el magunkkal emlékbe, amely a kongresszusi központ gigantikus vörös téglateknőjéből árad felénk. A tető nélküli, befejezetlen épület annak idején 50 ezer embert volt képes befogadni a náci gyűlések alkalmával, ma a Dokumentációs Központnak ad otthont. Múzeumában nyomon követhetjük a nemzetiszocialisták felemelkedését és bukását.

A kiállítást farmeres-hátizsákos német iskolásokkal körülvéve járjuk be. A gyerekek itt első kézből kapnak leckét nemzetük történelmének legsötétebb fejezetéről. Eleinte gondtalanul pusmognak, kacarásznak, de aztán mind jobban elcsendesülnek a nácizmust, a háborút, az emberiség ellen elkövetett bűntetteket megörökítő archív filmek, fényképek, valamint a számítógépes szimulációk láttán. A diákok elgyötörten, hangtalanul lépnek ki a múzeumból. Egy fiú a könnyeivel küszködik, egy másik az edzőcipője orrára szegezi kitartóan a tekintetét. Két lány egymás kezét szorongatva, összeszorított szájjal, riadt tekintettel bámul egymásra.

– Érettségi előtt legalább egyszer minden német iskolás megfordul ebben a múzeumban – mondja Sabine, a vezetőnk. – A leggyakoribb reakció a döbbenet. Felismerik, hogy Németországban kevés kivételtől eltekintve mindenki hagyta, hogy ez megtörténhessen. És a gyerekek tudják, hogy azok az emberek az ő nagyszüleik voltak: normális, átlagos emberek.

Mintha a beszélgetések csendesebben zajlanának a vacsoraasztalnál, és a pincérek valamivel több bort töltenének a poharainkba a szokásosnál. Az esti eligazításon azonban a figyelmünk már a következő állomásra irányul: Würzburgot készülünk meglátogatni, a régi püspöki és egyetemi várost, amelynek története egészen a Krisztus születése előtti ezredik évig nyúlik vissza.

– Itt található Európa legszebb barokk palotája – mondja Joey –, amely ma szintén a világörökség része.

Hat nap maradt hátra Amszterdamig, az 1400 kilométeres vízi út végállomásáig. Most is, mint mindig, szólítanak a múlt hangjai, kitartóan és ellenállhatatlanul.

Vote it up
141
Tetszett?Szavazzon rá!