Mindenki lehet boldog

De aki ölbe tett kézzel várja a boldogságot, elszalasztja

Kapcsolódó cikkek

A boldogságról tartott előadásom után szólásra jelentkezett egy hölgy: – Bárcsak a férjem is eljött volna! – Elmondta, hogy bármennyire szereti is a férjét, bizony nem könnyű együtt élni egy olyan emberrel, aki sohasem boldog.

Ez az asszony segített nekem szavakba önteni, amit hosszú ideje meg akartam fogalmazni: a boldogságot már csak azért is komolyan kell venni, mert nem csupán bennünket érint. Mindannyian tartozunk azzal házastársunknak, gyermekeinknek, barátainknak, tettem hozzá, hogy a lehető legboldogabbak legyünk. Aki nem hisz nekem, kérdezzen meg egy gyereket, milyen nehéz boldogtalan szülők mellett felnőni, vagy kérdezzen meg szülőket, milyen keserves dolog boldogtalan gyermeket nevelni.

Én is meglehetősen elégedetlen gyermek voltam, s mint a tizenévesek zöme, sokat dúltam-fúltam. Egyszer aztán felötlött bennem, hogy így a könnyebbik utat választom. Bárki lehet boldogtalan, ahhoz nem kell sem bátorság, sem lelkierő. Az igazi teljesítmény az, ha megküzdünk a boldogságért.

Sokakra talán az újdonság erejével hat a gondolat, hogy a boldogságért meg kell dolgozni. Hajlamosak vagyunk ezt az érzést szerencsés véletlenek eredményének tekinteni, melyeket alig vagy egyáltalán nem befolyásolhatunk.

Ám ennek épp az ellenkezője igaz: a boldogság alapvetően tőlünk függ. Meg kell érte harcolni, nem várhatjuk ölbe tett kézzel.

Életünk boldogabbá tétele érdekében le kell győznünk néhány akadályt, köztük az alábbi hármat:

A másokkal való összehasonlítás
Sokan olyanokhoz hasonlítjuk önmagunkat, akiket boldogabbnak vélünk – rokonhoz, ismerőshöz, sőt gyakran olyasvalakihez, akiről alig tudunk valamit. Beszélgettem egyszer egy fiatalemberrel, akiről határozottan az volt a benyomásom, hogy igen sikeres és boldog. Arról mesélt, mennyire szereti gyönyörű feleségét és leányait, s hogy milyen örömöt jelent számára egy rádióműsor vezetőjének lenni szeretett városában. Máig emlékszem, hogy azt gondoltam: íme a szerencsés kevesek egyike, akinek minden könnyedén sikerül.

Aztán szóba hozta az Internetet. Áldotta azt, aki kitalálta, mert mint mondotta, rengeteg információhoz jut általa a feleségét sújtó szörnyű betegséggel, a szklerózis multiplexszel kapcsolatban. Utólag röstelltem, hogy azt hittem, az ő életében minden tökéletes.

A tökéletesség bűvölete
Szinte mindenkinek megvan az eszményképe arról, milyennek kellene lennie az életének. A gond csak az, hogy ezeknek az ideáloknak szinte soha nem felel meg az ember munkaköre, házastársa, gyermeke.

Itt van a magam példája: a mi családunkban soha senki nem vált el. Én a házasságot életre szóló köteléknek tekintettem. Amikor aztán ötévi házasság és a fiunk születése után három évvel elváltunk, egy világ omlott össze bennem. Ezt én kudarcként éltem meg.

Később újranősültem, és bevallottam új feleségemnek, Frannek, hogy nem tudom levetkőzni a félelmet, miszerint alkalmatlan vagyok a családi életre. Ekkor ő azt kérdezte, hogy szerintem mi nincs rendben a családunkban (beleértve az ő előző házasságából származó kislányát és az én fiamat is). Kénytelen voltam elismerni: eltekintve attól, hogy a fiam nagyon hiányzik, amikor nem velem van (az édesanyjánál ugyanannyi időt tölt a gyerek, mint nálam), csodálatos a családi életünk.

– Akkor miért nem örülsz neki? – kérdezte.

El is határoztam, hogy így teszek. Csak előbb meg kellett szabadulnom a „tökéletes” család képzetétől.

A „hiányzó kocka” szindróma
A boldogság elhárításának egyik hatékony módja, ha mindenben észrevesszük akár a legjelentéktelenebb hibát is, és arra összpontosítunk. Olyan ez, mintha a kazettás mennyezeten mindig csak azt a részt néznénk, ahonnan hiányzik egy kocka. Ahogy egy kopasz férfi fogalmazott: – Akárhová megyek, mindenütt csak hajat látok.

Miután az ember tisztázza önmagával, mi az ő hiányzó kockája, gondolja végig, hogy annak birtoklása valóban boldoggá tenné-e. Ezek után három dolgot tehet: megszerezi, mással pótolja, vagy nem törődik vele, hanem a meglévőkre figyel.

Évek óta tanulmányozom a boldogság természetét, s az az egyik legfontosabb következtetésem, hogy csekély összefüggés van az emberek életfeltételei és az elégedettségük között. Ha kicsit is belegondolunk, máris rájövünk, hogy ez így igaz. Mindannyian ismerünk olyanokat, akiknek viszonylag könnyű az életük, mégis alapvetően elégedetlenek; és tudunk olyanokról is, akik sokat szenvedtek, mégis boldogok maradtak.

Az első titok a hála. Minden boldog ember hálás. A hálátlanok nem tudnak boldogok lenni. Vélhetnénk: az elégedetlenség viszi rá az embereket a panaszkodásra, de igazság szerint a panaszkodás vezet el az elégedetlenséghez.

A második titok abban áll, hogy fel kell ismernünk: a boldogság valami másnak az eredménye. A legkézenfekvőbbek azok a tevékenységek, melyek célt adnak az életünknek – lehet az a rovarok tanulmányozásától a kosárlabdáig bármi. Minél több a szenvedélyünk, annál nagyobb az esélyünk a boldogság átélésére.

Végül az a hit is hozzásegíthet bennünket a boldogsághoz, hogy egyfajta állandóság hatja át az életünket, s hogy létezésünk valami mélyebb értelemmel bír. Szükségünk van valamilyen vallásra, hitre, életfilozófiára.

Bármilyen elveket vallunk, azok mélyén annak az igazságnak kell meghúzódnia, hogy ha minden helyzet jó oldalát keressük, meg is találjuk, ám ha mindenben csak a rosszat látjuk, az sújtani fog bennünket. És mint maga a boldogság, ez is elsősorban kinek-kinek a saját döntésén múlik.