Mindenki másképp alszik

Másutt a világban a mienktől nagyon eltérő módon szundikálnak. Van-e valami, amit e téren tanulhatunk tőlük?

Ha ön álmos egy munkanap délutánján, nagy valószínűséggel kényszerítenie kell magát az ébren maradásra. Ha viszont Spanyolországban tör rá önre a szundikálhatnék, ott bátran elvonulhat sziesztázni, mivel ott annak hagyománya van.

Az adott kultúra legalább annyira befolyásolja, hogy mikor alszunk, mint a biológia – és a Föld különböző pontjain rendkívül eltérők a szokások. Ha például valakinek Kenya egyes északi vidékein készül lecsukódni a szeme egy megbeszélés közben, senkinek szeme se rebben, ha az illető be is hunyja. Dr. Carol Worthman antropológiaprofesszor és az atlantai Emory Egyetem Összehasonlító Humánbiológiai Laboratóriumának igazgatója arról mesél, amikor látta a gabra pásztortörzs vezetőit fontos ügyeket megbeszélni. – Egyszer csak egyikük a fejére húz valami textíliát, és elalszik – mondja. – Nálunk ez elbocsátást vonna maga után, de ott nem olyan szigorúak a határok a mikor lehet elaludni, és a mikor nem között.

Sok országban ez a rugalmasság gyermekkorban kezdődik, mert a gyermekek állandóan a szüleikkel vannak. Például sok Bali szigeti spirituális rítus éjszaka zajlik és hajnalig tart: a gyerekek és a felnőttek akkor alszanak el, amikor szükségét érzik, a kisbabák pedig megtanulnak lárma és zene közepette elszundítani, mely képességüket felnőttkorukig megőrzik.

A Nyugat és a világ más részei közötti egyik legfőbb különbséget az jelenti, hogy együtt alszunk-e, vagy külön. Új-Guinea és Indonézia egyes közösségeiben például a lélek megóvása érdekében alszanak együtt az emberek. – Úgy tartják, hogy amikor alszunk, átlépünk a szellemvilágba, de visszahúznak azok, akikkel vagyunk – magyarázza Worthman. – Aki egyedül alszik, esetleg fel sem ébred.
 

A portugálok fekszenek le legkésőbben – 75 százalékuk éjfél előtt nem bújik ágyba. Az indonéziaiak kelnek fel a legkorábban, 91 százalékuk reggel 7 előtt már talpon van. Az ausztrálok töltik a legtöbb időt csukott szemmel: 31 százalékuk napi 9 óránál is többet alszik. A japánok alszanak a legrövidebb ideig: 41 százalékuk 6 órát vagy annál is kevesebbet.
A. C. Nielsen alvásfelmérés, 2005

Gilda Morelli, a Boston College antropológusa összehasonlította az Egyesült Államok nyugati részén élő és a guatemalai maja indián szülők altatási szokásait. A maja babák éjjel-nappal együtt vannak az édesanyjukkal, az ő hátukon vagy ölükben alszanak el, miközben az amerikai szülők hálóruhával, altatódalokkal, fürdéssel és elalvás előtti mesékkel rítussá formálták az elalvást – és gyakorta szembesülnek az ágyba bújás elleni hangos tiltakozással.

Jodi Mindell, a philadelphiai St. Joseph Egyetem pszichológiatanára, a Johnson’s támogatásával vezetett egy felmérést, amelyben csaknem harmincezer három év alatti gyermek alvási szokásait elemezték. A korai eredmények szerint az ázsiai országokban élő gyermekek 86 százaléka alszik a szülei hálószobájában, míg a főleg az europid rasszhoz tartozók lakta országokban csupán 22 százalék.

Ennek egyik hatása, hogy mivel a döntően europidok lakta országokban esténként hamarabb fektetik le a gyerekeket, hosszabb ideig alszanak, mint az ázsiai országokban élő gyerekek. – Az okok egy része nyilvánvalóan kulturális – mondja Mindell. – Egy ausztrál orvos mondta, hogy „Itt nincs mit csinálni fél nyolc után”, és az emberek ezért fektetik le a gyermekeiket korábban.

Ugyanakkor Japánban és Koreában a csemeték addig nem bújnak ágyba, míg a papa haza nem ér. Arrafelé állítólag számottevő az alkoholfogyasztás – a férfiak gyakran isznak munka után –, így általában este 10.30–11 előtt ritkán érnek haza, és a gyerekeik addig nem fekszenek le.

Morelli megállapításai egybevágnak ezzel. – Azokban a közösségekben, ahol én dolgozom, a gyerekek szerves részei a felnőtt világnak. Csak a nyugati országokban érzik úgy, hogy a kicsiknek a szüleiktől külön kell aludniuk, és hétkor már ágyban kell lenniük, mert „igénylem, hogy a férjemmel/feleségemmel tölthessek időt”.

Az angol és amerikai családok tagjai valójában csak az ipari forradalom idején kezdtek el külön aludni, és 1920 körül vált igazán kívánatossá, hogy a kicsik egyedül aludjanak. E változásnak több lehetséges magyarázata van. A többszobás lakások csak az elmúlt kétszáz évben váltak megszokottá az átlagemberek számára. Vannak olyan elméletek is, amelyek az egyházi nyilatkozatokkal hozzák ezt kapcsolatba a bujaság és olyan esetek tárgyában, amikor az anyák gyónás közben azt állították, hogy alvás közben véletlenül fulladt meg a gyermekük, holott a nyomor miatt szándékosan fojtották meg. Mások egyszerűen azzal hozzák összefüggésbe, hogy az angol és amerikai társadalom nagyra értékeli a függetlenséget.

Az együtt alvás azonban valószínűleg egészségesebb. A közelmúltban végzett vizsgálatok arra utalnak, hogy a szülő és a gyermek közelsége elősegíti a babák légzésének és testhőmérsékletének szabályozását, és talán némi védelmet kínál a hirtelen csecsemőhalál szindróma ellen. (Angliában ez idő szerint azt ajánlják, hogy a babák hat hónapos korig a hátukon aludjanak a szüleik szobájában lévő kiságyban. A csecsemő szülői ágyban való altatása viszont egyes felmérések szerint fokozza a kockázatot.)

Az éghajlat is befolyásolja alváskultúránkat. John Whiting antropológus kimutatta, hogy a fejlődő világban a férfiak és nők azokon a helyeken szoktak együtt aludni, ahol a hőmérséklet rendszeresen 10 Celsius-fok alá esik. A hőmérsékleten kívül azonban a fény is szerepet játszik.
 

Az angolok szeretnek lustálkodni – szabadnapokon 74 százalékuk alszik sokáig, miközben a más országokban élőknek csak 56 százaléka. Az angolok feleannyira hajlamosak altatót szedni, mint más nemzetiségűek, továbbá 51 százalékuk alszik meztelenül, miközben másutt élő embertársaiknak csak 30 százaléka.
Sleep Council felmérés, 2001

Biológiai óránk adott időszakot ír elő az alvásra: a besötétedés serkenti a melatonin nevű hormon termelését, amely álmosságot vált ki. A hajnalban erősödő fény hatására csökken a melatonin előállítása, és növekszik a kortizontermelés, ami növeli a vérnyomást és a vércukorszintet, tehát éberebbek leszünk. Ez remekül működik az Egyenlítő menti vidékeken, ahol az éjszaka gyorsan köszönt be és múlik el, továbbá az éjszakák egész éven át ugyanolyan hosszúak. A sarkvidékekhez közelebb azonban ez másképp van.

Az edinburgh-i Alvásközpont igazgatója, dr. Chris Idzikowski eltöltött némi időt Lappföld fagyos tájain, ahol évszakonként nagyok a különbségek a fény mennyiségében. – A tél, azaz a hosszabb éjszakák beköszöntével az emberek hajlamosak az alvást két részre osztani. Alvászavarnak is nevezhetnénk, de valójában alkalmazkodás ez ahhoz, hogy több időt töltsenek az ágyban. – Mostanában a finnek egy része fénydobozokat használ a fénymennyiség kiegyenlítésére és az alvásidő állandósítására.

A mesterséges fény hiánya azt jelentette, hogy a nyugat-európaiak többsége még kétszáz évvel ezelőtt is valószínűleg hasonló módon töltötte az éjszakát. Roger Ekirch történész szerint az iparosodás előtti időkben az emberek néhány órán át „első álmot” aludtak, amelyet ébrenléti, „figyelő” periódus követett, amikor egy-két órán át imádkoztak vagy beszélgettek, aztán egy „második” vagy „reggeli” alvásidőszak következett. A világ egyes részein, ahol nincs mesterséges fény, az emberek a sötétség idején általában többször elalszanak és fölébrednek, nincs állandó alvásidő.
 

Az elektromos világítás azt jelenti ugyan, hogy a nyugatiak akkor dolgozhatnak és játszhatnak, amikor akarnak, de ennek a nappali alvás, a szieszta hagyományára semmilyen hatása nem volt. Némely kultúrákban mindmáig ragaszkodnak ehhez a tradícióhoz, mely eredetileg az éghajlathoz való alkalmazkodás volt, vagyis a legmelegebb időszakban alszanak, és a hűvösebb órákban, a nap elején és végén dolgoznak. Ez gondot okozhat azoknak, akiknek az életritmusába nem illik bele a délutáni pihenő.

– Egy Barcelonában rendezett konferencián a férjem azt tapasztalta – meséli Morelli –, hogy spanyol kollégái sziesztáztak, és késő este vacsoráztak, az amerikaiak viszont egész nap dolgoztak, és reggel 6-kor kezdtek értekezleteket. A férjem nagyon kimerült.

Bizonyított tény, hogy a szieszta-kultúra jót tesz az egészségnek. Dr. Dimitrios Trichopoulos, a bostoni Harvard Közegészségügyi Iskola munkatársa 24 ezer egészséges görög felnőtt bevonásával végzett felmérést annak megállapítására, hogy a térségben csak a híres mediterrán étrendnek tulajdonítható-e a szívkoszorúér-megbetegedések kis gyakorisága, vagy más életmódbeli tényezők is befolyásolják. Azt találták, hogy akik egy héten legalább háromszor harminc percig vagy tovább sziesztáznak, azoknál 37 százalékkal alacsonyabb annak kockázata, hogy szívbetegségben halnak meg, mint azoknál, akik ezt nem teszik. – A szieszta feltehetően stresszoldó – jegyzi meg –, és a stresszt persze a szívbetegség egyik rizikófaktoraként tartjuk számon.

Trichopoulos hangsúlyozza, hogy a szieszta szívbetegség-megelőző hatása nem kellően bizonyított, de melegen ajánlja mint kellemes időtöltést. – A szieszta bizonyos értelemben olyan, mintha az ember meghosszabbítaná az életét, mert délután négykor vagy ötkor frissen és üdén kezdhet aktívan tevékenykedni.  

Dr. Carol Worthman azt mondja, a vadászó-gyűjtögető és nomád társadalmak tagjai többnyire gyékényen, falapokon vagy a földön alszanak. A párna és a fejtámla nem közkeletű, mert ezek mágnesként vonzzák a tetveket és atkákat. Vizsgálatok összefüggésbe hozzák az asztma gyakoribbá válását a takaróhasználat elterjedésével Új-Guineában.

Angliában nehéz megvalósítani a hagyományos kétórás vagy hosszabb sziesztát. A munkanapot másképp szervezik, és sokan dolgoznak az otthonuktól távol. Egyes szakértők azonban a nap közbeni rövid, húsz percnél nem hosszabb szundikálás mellett érvelnek. – Amerikában és Angliában a szundítást lustaságnak tekintik, ami csak gyerekeknek és öregeknek való – mondja dr. Sarah Mednick, a Kalifornia Egyetem pszichiátriai tanszékének adjunktusa, aki könyvet írt a szundításról. – A japánok azonban messzemenően támogatják a szundikálást, Kínában pedig a szundikálás a megbecsülés jele, mivel azt jelenti, hogy az illető keményen dolgozik.

Mednick szerint a hagyományos sziesztát nehéz volna ugyan meghonosítani, de a cégek már kezdik elfogadni, hogy pénzt takaríthatnak meg a „frissítő szundítás” támogatásával, mert a dolgozók éberebbek lesznek tőle, és kevesebbet hibáznak. – Könnyen belefér az ebédidőbe, így az ember ugyanannyi ideig dolgozik, de hatékonyabban végzi a munkáját.

Marcus de Guingand, a dolgozóknak rövidebb szundikálást lehetővé tevő EnergyPodokat gyártó MetroNaps nevű cég ügyvezető igazgatója úgy véli, a kimerültség ragályos a fejlett világban. – Egyre több dolog tart bennünket ébren: a folyamatosan sugárzó tévé, az internet-hozzáférés, a mobiltelefonok. Az emberek azt hiszik, többet érnek el, ha feláldoznak az alvásidejükből, de egy nemrég elvégzett amerikai vizsgálat azt mutatta ki, hogy aki rendszeresen napi öt óránál kevesebbet alszik, az olyan rosszul teljesít, mint aki alaposan berúgott. Ha valaki reggel úgy megy be a munkahelyére, hogy előzőleg felhajtott néhány pohár italt, azonnal elbocsátják, ha viszont hajnali háromig dolgozik, még vállon is veregetik.
 

Neil Harrison, a Milton Keynes-i Maintenance Management Limited üzemeltetési igazgatója vásárolt egy EnergyPodot, amelyben a munkatársak nyugodtan szundikálhatnak, mert elege lett abból, hogy a délutáni megbeszélések fabatkát sem érnek. Meggyőződése, hogy az emberek frissebbek lettek, és a kreativitásuk mértéke is javult. – Öt évig éltem Franciaországban, és azt a francia szokást, hogy két óra hosszat ebédelnek, a hatékonyság és a munkakedv hiányának tekintettem. Most már tudom, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Ez az egész szundikálás-ügy háromnegyed részben a megváltozott kultúráról szól.

Vote it up
268
Tetszett?Szavazzon rá!