Mindenkinek akad mesélnivalója

Ha odafigyelünk másokra, érdekes élményekben lehet részünk

Kapcsolódó cikkek

Craig, aki jó barátom volt az egyetemen, energiát és életet hozott magával, ha bármelyik szobába belépett. Odaadóan figyelt arra, aki beszélt, és ettől mindenki fontosabbnak érezte magát, mint mielőtt Craig figyelni kezdett volna rá. Az emberek imádták.

Egy napsütötte őszi napon Craig és én a megszokott helyünkön tanultunk. Kibámultam az ablakon, és észrevettem, hogy az egyik professzorom átmegy a parkolón.

– Nem akarok összefutni vele – mondtam.

– Miért nem? – kérdezte Craig.

Elmagyaráztam, hogy a tavaszi félév végén rossz viszonyban váltam el a professzortól – megsértődtem valamin, amit mondott, és viszonzásképpen megsértettem a válaszommal. – Mellesleg – tettem hozzá – a pasas nem szeret engem.

Craig lenézett a távozó alakra.

– Talán tévedsz – mondta. – Talán éppen te vagy az, aki elfordul tőle, és csak azért, mert félsz. Valószínűleg azt hiszi, nem kedveled, ezért nem barátságos hozzád. Az emberek azokat szeretik, akik kedvelik őket. Ha érdeklődést mutatsz iránta, ő is kíváncsi lesz rád. Menj, és beszélj vele!

Craig szavai telibe találtak. Bizonytalan érzésekkel baktattam le a lépcsőn, és kimentem a parkolóba. Barátságosan köszöntöttem professzoromat, és megkérdeztem, hogyan töltötte a nyarat. Ő szinte meglepetéssel nézett rám. Együtt folytattuk az utat, és beszélgettünk. Elképzeltem, hogy Craig széles mosollyal az arcán figyel minket az ablakból.

Craig egyszerű dolgot magyarázott el nekem, olyan egyszerűt, hogy szinte el sem hittem: addig nem tudtam. A legtöbb fiatalhoz hasonlóan bizonytalan voltam önmagamat illetően, és valahányszor emberekkel találkoztam, féltem az ítéletüktől, holott valójában ők nyugtalankodtak: milyen véleményt alkotok én róluk. Attól a naptól fogva ahelyett, hogy ítélkezést kerestem volna mások tekintetében, felismertem: az embereknek nagy szükségük van a kapcsolatteremtésre és arra, hogy másokkal megosszanak magukból valamit. Tengernyi embert fedeztem fel, akiket másként sohasem ismertem volna meg.

Egyszer például egy Kanadát átszelő vonaton beszélgetni kezdtem egy férfival, akit mindenki elkerült. Olyan akadozva és érthetetlenül beszélt, akár a részegek. Kiderült, hogy szélütésből lábadozik. Azon a vasútvonalon volt mozdonyvezető, ahol éppen utaztunk, és éjszakába nyúlóan mesélt nekem, az alattunk húzódó pályatest minden egyes kilométeréhez fűzött egy-egy történetet. Beszélt a Csonthalom-szurdokról, melyet az indián vadászok által hátrahagyott bölénycsontok ezreiről neveztek el, felidézte egy svéd pályamunkás, Big Jack emlékét, aki fel tudott emelni egy 225 kilós síndarabot, szólt egy McDonald nevű kalauzról, aki útitársként egy nyulat tartott magánál.

Ahogy a hajnali napsugár felbukkant a látóhatár szélén, a férfi megragadta a kezemet, és a szemembe nézett. – Köszönöm, hogy meghallgatott. A legtöbben nem veszik a fáradságot.

Nem kellett megköszönnie. Nekem okozott gyönyörűséget.

A kaliforniai Oakland egyik zajos utcasarkán megállított egy család, hogy segítsek tájékozódni. Hamarosan kiderült, hogy Ausztrália északnyugati partvidékéről jöttek látogatóba. Kérdeztem, milyen arrafelé az élet. Beültünk meginni egy kávét, és történetekkel szórakoztattak az otthonuk közelében élő hatalmas sós vízi krokodilokról, melyeknek „olyan széles a háta, akár egy autó motorháza”.

Minden találkozás valóságos kaland lett, minden ember újabb élettapasztalat. A gazdagok, a szegények, a hatalmasok és a magányosok mind ugyanúgy tele voltak álmokkal és kételyekkel, mint jómagam. És mindegyiknek egyedülálló története volt, csak meg kellett hallgatni.

Egy öreg, borostás arcú hobó elmondta, hogyan táplálta családját a nagy gazdasági válság idején. Belelőtt egy halastóba, aztán összeszedte a felszínen lebegő kába halakat. Egy közlekedési rendőr bevallotta, hogy kézmozdulatait bikaviadoroktól és karmesterektől leste el. Egy fiatal fodrász boldogan tapasztalta, milyen örömet okozott az öregek házában, amikor a hölgyeknek új frizurát csinált.

Milyen gyakran szalasztunk el ilyen lehetőségeket! Mindenkinek van mesélnivalója: a lánynak, akit mindenki csúnyácskának tart, a fiúnak, aki fura öltözéket visel – bármelyikünknek. És mint bárki más, ők is arról álmodoznak, hogy valaki hallgassa meg a történetüket.

Ez az, amit Craig tudott. Először meg kell szeretni az embereket, és csak azután lehet kérdéseket feltenni. Csakhogy a másokra sugárzott fény százszorosan tükröződik vissza!

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!