Mindentől távol, a halálhoz közel

A túlélőtanfolyamok anyaga lehetne, amit súlyos balesete után a magányos túrázó tett a hegyekben

Kapcsolódó cikkek

Fenséges látvány nyílt a Sierra Nevadában lévő Goddard-hegy 4136 méter magas csúcsáról – csipkés hegygerincek, gránitsziklák, kobaltkék tengerszemek húzódtak a felhőtlen ég pereméig. Bár a tájat hófoltok pettyezték, Gregg Hein bőrét szinte perzselte a nap. A hórihorgas 34 éves férfi mély lélegzetet vett, hogy a kristálytiszta levegő kimossa fejéből a civilizáció mocskát.

Július 5-e volt, és odalent az emberek barbecue-sütők meg vízi kalandparkok medencéi körül csoportosultak. Gregg sajátos módon tisztelgett a függetlenség napjának szelleme előtt: egyedül indult hegyet mászni.

Magányosan túrázott, amióta csak az eszét tudta. Kisfiúként is mindig előreszaladt a családi kirándulásokon, hogy a szüleit meg a húgát hátrahagyva felmászhasson minden magaslatra. A Kalifornia közepén fekvő Clovis városában lakó tinédzser a közeli Sierra Nevada hegységben barangolt. Mivel gyorsabb és kitartóbb volt legtöbb társánál, általában egyedül járt kirándulni. Főiskolásként akár egy hétre is bevette magát a rengetegbe. Amikor csak rátört a bánat, tehetetlennek vagy bizonytalannak érezte magát, a barangolás a magas hegyekben gyógyírnak tűnt.

Elsőéves tanulmányai közepén járt, amikor kimaradt a főiskoláról, hogy természetjáró szenvedélyének hódolhasson. Dolgozott erdei tűzoltóként, vadvízi evezős túrákat vezetett, barlangok feltárásában vett részt, miközben bejárta Alaszka, Vermont és Oregon államokat. Egy lányt követve eljutott Új-Zélandra is. Ám rájött, hogy szüksége van diplomára, ezért 2014 elején visszatért a Humboldt Állami Egyetemre, hogy befejezze a tanulmányait. Ezen a július 5-én a függetlenség mellett volt még mit ünnepelnie: frissen megszerzett környezettudományi diplomáját.

Csütörtök reggel indult szülei házából, és három órát autózott egy ösvényhez a védett Sierra Nemzeti Erdőben. Ötnapos kirándulást tervezett a Florence-tótól a Goddard-hegyig, majd vissza – ami naponta nagyjából 30 kilométeres gyaloglást jelentett. Szombaton dél körül aláírta a csúcsnaplót, és örömmel állapította meg, hogy abban az évben csak ketten jártak előtte odafent. Készített néhány fotót, majd elindult lefelé a hegy északi oldalán. A meredek ösvényt kavics borította; Gregg lassan haladt, nehogy kicsússzon a lába alól a talaj. A biztonság kedvéért jobb kézzel a hegyoldalba kapaszkodott, amikor egyszer csak egy ököl nagyságú kő maradt a kezében.

Nyomában hirtelen egy méter átmérőjű szikladarab zuhant a férfira. Mielőtt Gregg félreugorhatott volna, a szikladarab a jobb lábszárának csapódott, s elroppantotta a szárkapocs- és sípcsontját. A férfi hanyatt vágódott, és egy hómezőre csúszott, amelyen úgy siklott lefelé a hátizsákján, mintha szánkózna. Ahogy kezdett gyorsulni, a jobb sarka nekiütődött egy buckának. Lenézett, és azt látta, hogy a térde alatt a csontja kidudorodik a bőrén keresztül. Nagy sebességgel közeledett néhány csupasz szikla felé, vércsíkot húzva maga mögött. Bal kezét és bal lábát beledöfte a hóba, így sikerült centiméterekkel a sziklák előtt lefékeznie.

Felmászott egy sziklára. Igyekezett nem tudomást venni a lábában lüktető fájdalomról – és hevesen kalapáló szívéről –, s felmérte a helyzetét. A sérülései túl súlyosak ahhoz, hogy lejusson a hegyről. Ezen az elhagyatott helyen nincs térerő. A szüleinek azt mondta, hogy hétfőn ér haza; legkorábban kedden jelenthetik az eltűnését. Az előtt nemigen találhat rá senki. Egyedül kell hát életben maradnia.

Először is meleg holmira volt szüksége, hogy elkerülje a kihűlést, amikor majd leesik a hőmérséklet vagy sokkos állapotba kerül. Kibújt a rövidnadrágjából, és hosszú polipropilén alsót meg gyapjúnadrágot vett fel. Három hosszú ujjú pólót húzott magára, és végiggombolós túrainget. Roncsolt jobb lábát szabadon hagyta, tudván, hogy hamarosan nagyon be fog dagadni.

Erősen vérzett, de tudta: ha szorítókötést alkalmaz, elveszítheti a lábát. Úgy határozott, hogy kivár, amíg lehet; ugyanakkor rögzíti a törött végtagot. A zsebkésével felhasította hosszú alsóját, majd a túramatracából kivágott széles csíkkal körbetekerte a lábszárát. Szétszedte teleszkópos túrabotját, és a bőrövével meg nejlonhálóval merevítőként a rögtönzött kötéshez erősítette.

Lejjebb a hegyoldalban egy másik hófolt aljában széles, lapos sziklapárkányt vett észre, amely kényelmes fekhelynek tűnt. Vállára vette a cókmókját, és megcélozta a hófoltot, ám fenéken képtelen volt odacsúszni, mert a méretes, súlyos hátizsák miatt nem tudott kormányozni.

Két napra elegendő élelem és víz volt nála, de úgy gondolta, elboldogul nélküle. Fontosabbnak vélte, hogy olyasmit vigyen magával, ami a biztonságát szolgálja, szárazon tartja, szerszámként is használható, vagy amivel jelezhet az őt keresőknek.

Begyűrt a nadrágjába egy pár kesztyűt, két gyapjúsapkát, és a nyakába akasztotta a fejlámpáját. A hátizsák mellszíján lógó sípot levágta, és az inge alján lévő hurokhoz erősítette. A zsebébe dugott egy kést meg némi kötelet, az esőkabátját begyömöszölte vízhatlan hálózsákhuzatába, végül a batyut átvetette a vállán. A többi holmiját hátrahagyva rákmászásban indult el.

Beleszédült az erőfeszítésbe, de ezúttal elérte a hófoltot. Ráereszkedett, csúszott vagy 30 métert, majd megállt a sziklapárkány szélénél. Tíz keserves percig tartott, míg felmászott a tetejére, ahol egy nagy szikladarab mentén sík felületet talált. Miután megtisztított a kisebb kövektől egy részt a lábának, letelepedett.

Végigpásztázta a kopár tájat maga alatt, és bár nem látta nyomát embernek, belefújt a sípjába, és elüvöltötte magát: – Segítség!

A környező hegyoldalak úgy visszhangozták kiáltását, mint egy gúnyolódó kórus.
 

A nap hátralevő részében Gregg rendszeresen kiabált és fújta a sípját, majd amikor megnyúltak az árnyékok, befészkelte magát a hálózsákhuzatba. Gondosan felügyelte fizikai állapotát: nyújtogatta a lábát, hogy fokozza vérkeringését, és figyelte, mennyire tisztán tudja a környezetét érzékelni, érez-e zavartságot, ami jelentős vérveszteségre utalhat.

Miután besötétedett, felidézte maga előtt szerettei alakját – az apját, Dougot, az anyját, Randyt, húgát, Kristent és új barátnőjét, Katrinát –, s azon töprengett, látja-e még őket valaha. Kristennek szerdán fogják ünnepelni a születésnapját, és Gregg csak remélni tudta, hogy nem az ő halála miatt lesz emlékezetes a nap. Elöntötte a tehetetlenség érzése, amely ellen ingerülten tiltakozott, és megfogadta, hogy a túlélési képességeire fog inkább összpontosítani.

Éjszaka 4-5 fokra csökkent a hőmérséklet. A férfi nyugtalanul aludt, hol arra ébredt fel, hogy rázza a hideg, hol pedig arra, hogy egy kő nyomja a lábát.

Vasárnap reggel megkönnyebbülten látta, hogy szinte teljesen elállt a vérzés. Folytatta a kiabálást és sípolást, a szünetekben pedig odút épített magának, amelyet kövekből emelt fallal védett a széltől.

Dél körül csípős, rothadó szagot érzett, amely a kötés alól szivárgott. A seb széle elszíntelenedett, és gennyet eresztett. Ha a fertőzés üszkösödést okoz, az nemcsak a végtagot fenyegeti, hanem az életét is.

Gregg rákmászással elevickélt egy hófolthoz – minden méterért kínzó fájdalommal fizetett. Hóval ledörzsölte a koszt és az elhalt szöveteket a lábáról, majd rakott még egy kis havat a sebre, hogy az olvadás közben kimossa a szennyet.

Míg visszamászott a kuckójához, keletről nyugatra viharfelhők suhantak át az égen, amelyekből virga hullott alá a völgybe – eső, amely még a földet érés előtt elpárolgott. Hirtelen mintha vidám kurjantást hallott volna a völgy felől. Izgatottan kiabálni kezdett – Segítség! Segítség! – és belefújt a sípjába.

Ám 20 perc múlva rá kellett döbbennie, hogy a túrázó alighanem kilométerekre jár tőle, és bár a hangja különös módon eljutott Greggig, nem hallja a bajba jutott férfi kiáltásait. Greggre rátört a szomjúság.

Elkúszott a hófolthoz, a szájába tömött néhány marékkal, majd visszamászott, és befészkelte magát a hálózsákhuzatba. A felhők rózsaszínben izzottak, majd elkékültek, s mire eltűntek az égboltról, a férfi újabb nyugtalan álomba zuhant.
 

Hétfő reggel arra ébredt, hogy alig tud nyelni, úgy kiszáradt a szája. Kisvártatva újabb hangot hallott a távolból. Próbálta kivenni a szavakat, és mintha ezt hallotta volna: – Hol van?

Felült a zsákban, belefújt a sípjába, majd kiáltozni kezdett: – Segítség! Többszörös csonttörés. Északi Goddard-kanyon.

A hang ugyanazt ismételte, Gregg pedig felelt neki. Ez így ment egy darabig, mire rájött, hogy egy énekes madár csipogását hallja.

Leküzdötte a csalódást, és megvizsgálta a sebét. Gyakrabban kellett volna tisztítania, de elrémisztette a gondolat, hogy ide-oda mászkáljon. A hófoltnál megtöltötte az esőkabát kapucniját, amelyet az árnyékban helyezett el a kuckója mellett. Így bármikor ledörzsölhette a lábát hóval, és a szomját is olthatta.

Hétfő este, amikor sötét fellegek gyülekeztek a feje fölött, Gregg rájött, hogyan hasznosíthatja még az esőkabátot: kifeszítette a kuckója fölé, és kövekkel rögzítette a széleit. Aztán bebújt a hálózsákhuzatba, ami megvédte a hegyre zúduló esőtől.
 

Doug Hein ekkor már neheztelt a fiára. Greggnek már órákkal korábban haza kellett volna érnie, mégse hívta fel őket, hogy késik. Amikor kedd délután Doug a munkából hazatérve még mindig üresen találta a házat, aggódni kezdett. De még most is azt hitte, a fia hamarosan előkerül. – Tudtam, hogy Gregg szereti meghosszabbítani a túráit – magyarázza a 64 éves agrártermék-kereskedő. Ezenkívül sokakhoz hasonlóan benne is az a tévhit élt, hogy a keresést csak akkor kezdik el, ha az eltűnt személy már két napja nem jelentkezik. Ezért egyelőre nem hívott fel senkit, még a feleségét, Randyt sem. A középiskolai igazgatónő Las Vegasba utazott egy konferenciára, és a férje nem akarta feleslegesen felizgatni.

Kedd éjszaka erősen lehűlt a levegő a hegyoldalban. Gregg alig tudott aludni a vacogástól. Nemcsak ez tartotta ébren: amiatt is aggódott, hogy nem tudja mozgatni a jobb lábfejét. Szerda reggelre kissé javult ugyan a helyzet, de egyértelmű volt, hogy komoly a baj a lábával. Gregg azt is érezte, hogy kezd kiszáradni, pedig rendszeresen kortyolt a kapucnijában olvadó hóból. Úgy döntött, el kell indulnia.

A lejtő alján, úgy két és fél kilométerre, kis tavat látott. Úgy gondolta, abban a magasságban enyhébb lehet az éjszaka, és ivóvízben sem szenvedne hiányt. Hogy a sérült lába ne akadályozza a haladásban, a hálózsákhuzattal rögzítette a térdénél. Ezután jobb lábát kímélve rákmászásban indult el lefelé a szikláról.

Nagyjából ekkor hívta fel az apja a Fresno megyei seriffhivatalt. Délután már a mentőcsapat több tucat önkéntese fésülte át a vadont a Florence-tó és a Goddard-hegy között. A keresésben részt vettek a Nemzeti Park Szolgálat munkatársai is, valamint hét légi jármű. Csakhogy a terület több ezer négyzetkilométerre terjedt ki, ahol nem lehet egykönnyen megtalálni egy magányos turistát.

Gregg is lassan haladt a tó felé. Útközben megevett egy tucatnyi molylepkét, három poloskát, két tücsköt és számos hangyát – öt napja ez volt az első tápláléka. Négy óra alatt ért el a sáros parthoz. Nagyot kortyolt a tóba futó forrásból, azt remélve, abban talán nincsenek bélférgek. Miután fűből és növényekből új kuckót készített, bemászott a zsákhuzatba.

Doug végül szerda este hívta fel Randyt, aki hiába próbált repülőre szállni Las Vegasban, aztán hajnali kettőkor autót bérelt, és hat órával később hazaért.

Ezalatt Gregg először engedte meg magának, hogy elkalandozzanak a gondolatai, amióta bajba került. Fektében azon rágódott, hogy semmire sem vitte az életben – se felesége, se gyereke, se karrierje –, majd elaludt, és ijesztő álom jött a szemére, amelyben egy férfi és egy nő barlangszerű otthonban élt. Csütörtök reggel arra ébredt, hogy a lába a hidegtől merevebb lett, mint valaha.

Nem sokkal az után, hogy kiállt a görcs a lábából, Gregg különös búgó hangot hallott. Felnézett, és egy helikoptert látott meg a távolban. Újraéledt benne a remény. Fájós lábával felmászott egy sziklára, és lóbálni kezdte sárga hálózsákhuzatát.

Ám a helikopter eltűnt. Órák teltek el, és a helikopter négyszer is felbukkant, de egyszer sem állt meg, és Gregg beletörődött, hogy újabb éjszakát kell odakint töltenie.

Aznap délután fél öt körül Doug és Randy elautózott a seriffhivatal ideiglenes irányítóközpontjához, amelyet a Florence-tó mellett állítottak fel egy lakókocsiban. Egy őrmester térképen megmutatta a házaspárnak, másnap merre folytatják a keresést.

Néhány perccel később egy másik helikopter – amely a Yosemite parkból szállt fel – lassan elrepült Gregg táborhelye fölött. A férfi lóbálta a zsákhuzatot, és még néhány követ is eldobott. Ezúttal a pilóta észrevette, és bólintott.

A helikopter végre leszállt a tóparton. Greggnek uralkodnia kellett magán, nehogy sírva fakadjon, amikor a mentőszemélyzet három jól megtermett tagja beemelte a pilótafülkébe. A harminc kilométerre fekvő irányítóközpontban telefonon hívták az őrmestert, aki kisvártatva mosolyogva fordult a házaspárhoz.

Alkonyatkor Gregg már egy fresnói kórházban feküdt, ahol a családja vette körbe az ágyát.

A következő hónapokban több műtéten is átesett, s végül sikerült megmenteni a lábát. Ezalatt rég elfelejtett ismerősök és ismeretlenek üzentek neki, illetve keresték meg személyesen. A hálás férfi kezdte átértékelni korábbi nézeteit a függetlenségről.

– Sok ember vett részt a keresésemben – mondja Gregg, aki jelenleg környezetvédelmi szakjogásznak tanul posztgraduális képzés keretében. – Soha nem tapasztaltam korábban ilyen mértékű segítő szándékot. Ennek köszönhetem, hogy végre itthon érzem magam.

Vote it up
126
Tetszett?Szavazzon rá!