Mit mond a baba?

Priscilla Dunstan szerint értelmezni lehet az újszülöttek sírását, ugyanis létezik egy egyetemes babanyelv, mindössze öt alaphanggal

Könnyű kiszúrni azokat az anyákat, akiknek bömbölő gyerek van a kocsijukban. Ők azok, akik profin szlalomozni kezdenek, miközben kitekeredett pózban hátrafelé nyúlva a helyére tesznek egy kiköpött cuclit. Vagy akik átrobognak a sárga jelzésen, mert jól tudják, ha megállnak, az csak ürügy arra, hogy újra felharsanjon a kiadós bőgés. Előfordul, hogy az ember egyikük mellett várakozik a dugóban, azon morfondírozva, vajon miért mozgatja a lábát előre-hátra eszelős tekintettel ez a nő a fékpedálon úgy, hogy ring az autó.

Pillantson csak át, miért is ne. Vissza fogok integetni.

Újszülött kislányom, Kate nem kifejezetten bőgős fajta. Első két gyermekemmel ellentétben valójában sokszor megnyugtatható egy cuclival vagy öleléssel, és alszik, mint a tej. De egyszerűen nincs annál nehezebb, mint megküzdeni egy bömbölő picivel, különösen, ha én vagyok az anyja. A semmihez sem fogható kudarcérzés. A tehetetlenség. Hogy sehogy nem tudok rájönni, mit akar.

Pontosabban egészen mostanáig nem tudtam.

Priscilla Dunstan egykori zenész, aki azt állítja magáról, hogy „fotografikus hangmemóriája” van, világszerte azzal hívta fel magára az anyák figyelmét, hogy állítólag értelmezni tudja az újszülött babák sírását. Figyelem! Nemcsak a saját gyerekéét, de bármelyik babáét. Szerinte ugyanis létezik egy egyetemes babanyelv.

Ennek a nyelvnek a megértéséhez, magyarázza Dunstan, mindössze öt alaphangot kell megtanulni. Amint az ember képes felismerni ezt az öt hangot a baba sírásában, tudni fogja, mit akar a csöppség, és képes lesz megoldani a problémát. A „Dunstan-módszer” követésével, állítja Priscilla Dunstan, a baba könnyebben megnyugszik, az anya nyugodtabb és magabiztosabb lesz, és a hajnali nyűgösködés már csak a múlté.

Én kapható vagyok a kísérletre: Kate négyhetes, és vannak tapasztalataim a problémás babákkal. Második gyermekem, James kitartó makacssággal tíz hónapig üvöltött. Most ötéves, és még mindig nyafogós, amiből arra következtetek, hogy ez alighanem része a személyiségének. Vajon a kisbaba megnyugtatásához valóban elegendő lenne csupán öt hangra figyelni?

Egyik este jó adag egészséges szkepticizmussal ülök le megnézni a Dunstan-módszerről szóló DVD-t. Priscilla feltűnik a képernyőn feltűnően csinosan és nyugodtabban, mint amiről bármely anya is álmodni merne, és elmondja, hogyan ismerhetők fel a hangok, és ötleteket ad arra, hogyan küzdjünk meg az öt alapvető problémával – az éhséggel, a fáradtsággal, a rossz közérzettel, a felső vagy alsó „szelekkel”. Előadását időről időre szülők tucatjainak vallomásai szakítják meg arról, milyen ragyogóan bevált nekik ez a módszer, továbbá felvételek más emberek újszülöttjeinek bömböléséről, bemutatandó, hogyan is hangzanak a különböző sírások.

Hümmögve morfondírozom, és az órára pillantok. Úgy határozok, hogy este kilenc órakor érdemes lefeküdnöm, noha valószínűleg csupán fél órám van Kate ébredéséig.
 

Még meg se mostam a fogam, Kate máris az ébredés mellett dönt. Kimerülten veszem az irányt a babaszoba felé, felkészülök arra, hogy megetetve visszaaltassam. Ebben az időpontban normális körülmények között mindig így teszek. De a sírás még nem követelőző, ezért ezt mondom magamnak: no lássuk, működik-e Priscilla módszere.

– É, é, é – bizonygatja Kate. Ez egyáltalán nem az a „né, né, né”, amit akkor kellene produkálnia, ha éhes volna. Nem, nyilvánvalóan azt kívánja közölni velem, hogy meg kellene őt büfiztetnem. Felemelem, néhányszor megmasszírozom a hátacskáját, és kíváncsian várom, mi fog történni. Szaggatott büfisorozat tör fel belőle, és másodperceken belül elnehezül a vállamon, szinte már alszik is. Tiltakozás nélkül hagyja, hogy visszategyem a bölcsőjébe, és három dicsteljes óra hosszat alszik még.

Másnap újra próbálkozom. Kate vadul ficánkol, ide-oda tekergőzik, és közben időnként olyan „hé”-féle hangokat hallat. Kényelmetlenül érzi magát! Egyike van a szörnyű, párás nyári napoknak Sydney-ben, ezért leveszem róla a ruhát, bekapcsolom a ventilátort, és láss csudát – íme egy sokkal boldogabb baba.

A következő hetekben megtanulom lefordítani, mit is „mond” Kate.
A baj csak az, hogy mindenki más ezt teszi

A következő hetekben megtanulom lefordítani, mit is „mond” Kate. A baj csak az, hogy mindenki más ezt teszi. A Dunstan-DVD-n szereplő apák az egekig magasztalták a módszer erényeit, mert ezáltal többet tudtak tenni a csecsemőjükért – de esetemben ez annyit jelent, hogy mindenki szakértővé válik.

– Mama, kérlek, etesd meg Katie-t, mert „éhes” hangokat ad ki – közli komolyan a hétéves lányom, miközben egyik csatornáról a másikra ugrik a távirányítóval.

– Katie-t meg kell büfiztetni – tájékoztat rendkívül segítőkészen a férjem, mielőtt a másik oldalára fordulva mélyen aludna tovább.

Ha ez a módszer elterjed, fut át az agyamon, már csak idő kérdése, hogy a járókelők feljogosítva érezzék magukat közölni velem, hogy a kisbabám felfúvódástól szenved.
 

Kate sírásainak jó részét nehéz megkülönböztetni egymástól. Ha a szülőknek nincs abszolút hallásuk, mint Dunstannek, számukra a hangok csupán egyetlen kitartó „Oááááá!”-ban egyesülhetnek.

Sokszor előfordul, mondja Priscilla, hogy a babák egyszerre több hangot adnak ki, és az embernek a leghangsúlyosabb alapján kell cselekednie. Az idő múlásával úgy találom, mintha a hangok sokkal tisztábban elkülönülnének a zajoktól. Kate többnyire fáradt. A hangok időnként büfiztetésre vagy felfúvódásra utalnak, és nagyon ügyesen tudja közölni velem azt is, ha valami miatt nyűgös. Az éhség csak elvétve probléma.

Ha mást nem is, de három hónap elteltével a Dunstan-módszerrel megtanultam, hogy a babák sírásának határozott célja van, és ezek teljesíthetők. Míg korábban a legapróbb nyikkanásra is megszoptattam Kate-et, amolyan fáradt és mogorva élő cucli szerepét öltve magamra, ma már úgy látom, sokszor már attól megnyugszik, ha egy kicsit hátba veregetem vagy kicserélem a pelenkáját. Kevesebbet aggódom, magabiztosabb lettem. Ó, és nyolchetes korától Kate már 12 órát alszik éjszaka!

Hogy ez mennyiben köszönhető a Dunstan-módszernek, és mennyiben Kate természetének? Soha nem fogom megtudni. És mi a helyzet a többi csecsemővel? Robin Barker, a Baby Love (Babaszeretet) című könyv szerzője, aki harminc éve védőnőként dolgozik, úgy véli, hogy a csecsemők mintegy 26 százaléka sokat sír, de minden kimutatható ok nélkül. Ezeknél a gyerekeknél a szülő nem sokat tehet azért, hogy ne sírjanak, türelmesen meg kell várnia, amíg kinőnek belőle. Tud-e nekik segíteni Dunstan módszere?

– Semmit sem ellenzek, amiről az anyák úgy vélik, segít – mondja Barker –, de jól tudom, nem létezik egyszerű hosszú távú megoldás, és ha az anyáknak ezt ígérik, bizonyos százalékuk óhatatlanul úgy fogja érezni, hogy becsapták.

Erre rákérdezek Dunstannél, aki hangsúlyozza, hogy amit mond, az csak a normális, egészséges babákra vonatkozik. Ha a makacs és rendszeres sírásnak nem leljük az okát, akkor Dunstan szerint orvoshoz kell fordulni.

A Dunstan-DVD megjelenése kapcsán ausztrál szülők bevonásával végzett felmérés kimutatta, hogy a módszert alkalmazó anyák 70 százaléka úgy találja, hogy a gyermeke hamarabb megnyugszik, 50 százalékuk szerint a babák jobban is alszanak. Tudományosan azonban máig semmi sem bizonyítja, hogy a kisbabák kifejezetten ilyen okokból adják ki ezeket a hangokat.

De én beszéltem olyan barátaimmal, akik esküsznek rá, és szülésznőkkel, akik alkalmazzák Dunstan módszerét a szülészeti osztályokon.

Éppen nekikészülődtem, hogy megírjam ezt a cikket, amikor Kate bömbölni kezdett. – Iőőő! – Vadonatúj hang volt, de nem sokkal korábban hallottam, amikor újra megnéztem a Dunstan-féle DVD-t. Alhasi fájdalom! Szélvészként robogtam a szobájába, de mire beléptem, már abbamaradt a sírás és boldog, széles-nyálas mosoly terült szét Kate pofiján. A nyomós bizonyíték a pelenkában honolt… Engem mindenesetre meggyőzött.

Vote it up
455
Tetszett?Szavazzon rá!