Mosolyok albuma

Olvasóink rengeteg történetet küldenek nekünk. Ezúttal becses családi anekdotáikból adunk közre három igazán szórakoztatót

A spárgaleves
Szombathelyen születtem, ott nőttem fel. Ez a történet is ott esett meg, valamikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején.

Édesanyánk kórházban volt. Mivel apánk délutánonként vagy dolgozott, vagy bent volt nála a kórházban, a háztartás ránk maradt, három testvérre. A takarítás, mosás, vasalás nem okozott gondot, hisz addig is be-besegítettünk. No, de a főzés! A húgom próbálta kézben tartani a dolgokat, tizenkét évvel fiatalabb öcsém és én pedig lelkesen „segédkeztünk”. Egy alkalommal a rántott húst prézli helyett búzadarával paníroztuk be. Elég fura szaga volt sütés közben, és olyan kemény lett, mint a beton.

No, de nem erről akartam írni, hanem a spárgalevesről.

Ha visszagondolok, spárga nálunk tényleg ritkán került az asztalra. Lehet, hogy felénk nem termesztették? Vagy nagyon drága volt?

Délután kettőre rendszerint már mindhárman hazaértünk. Ilyenkor a húgom gyorsan főzött valamit, az öcsém – ha a kedve olyan volt – megterített. Az a délután is így kezdődött.

– Ebéd! – harsant a kiáltás. Asztalhoz ültünk, és a húgom merni kezdte a levest.

Az öcsém bizalmatlanul nézegette, szagolgatta a tányérjába kerülő sárga folyadékot.

Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy nem tudja, mi az a spárga.

Egyszer csak megkérdezte: – Mi ez?

– Spárgaleves – felelte a húgom, és telemerte a tányérját.

– Ez miért spárgaleves?

A húgom egy pillanatig felnézett a plafonra, majd felállt az asztaltól, odament a beépített szekrényhez, kivett belőle egy gombolyag spárgát, az ollóval levágott belőle egy húszcentis darabot, majd szépen, lassan beleengedte az öcsénk levesébe.

– Ez olyan, mint a kőleves a mesében. Emlékszel? Abban sem ették meg a követ – szólt, majd visszaült a helyére.

Némán kanalaztuk a levest. Nem mertem a húgomra nézni, nehogy elnevessem magam. Az öcsénk megérezte, hogy valami nincs rendben. Egyszer csak felkiáltott: – Becsaptatok!

Elrohant az asztaltól. Amikor végre sikerült megbékíteni, csak ennyit mondott: – Ezt még visszakapjátok!

Ebben pedig – a találékonyságát ismerve – mindketten biztosak is voltunk.
Bojtor Iván, Veszprém

Éjszakai kaland
Ez a történet édesapámmal esett meg Kaposváron, még 1964-ben.

Hétéves ősöm akkor kezdte meg a második félévet az első elemiben. Egy kis bérlakásban laktak az édesanyjával a belvárosban. A nagyanyám három műszakban dolgozott mint egyedüli családfenntartó.

A dédszüleim sokat vigyáztak apámra, de ők a város külterületén laktak. Ezért apámnak hamar önállóvá kellett válnia. Történt egyszer, hogy édesapám felébredt, és látta, hogy világosság árad be az ablakokon. Az anyja dolgozott, így magában volt a lakásban. Gyorsan felkelt, megmosakodott, felöltözött, összepakolta a táskáját, és elindult az iskolába. Egyedül. Az éjszaka kellős közepén!

Ugyanis előző nap szerelték fel a környéken az utcai lámpákat, addig tehát a nappalok világosak, az éjszakák sötétek voltak. Apám jobban bízott a saját tapasztalataiban, mint az órában (amit nem ismert még akkor), és nem gondolta, hogy éjszaka van.

Az iskola a Szabadság park túloldalán feküdt, nem messze tőlük. Szerencsére meglátta őt a közeli kapitányság előtt posztoló rendőr, aki nem tudta elképzelni, mit bóklászik az utcán egy kisgyerek iskolatáskával a hátán, hajnali kettő és négy között. Gyorsan bevitte a kapitányságra. De apám – anyja haragjától félve – nem merte megmondani a címüket, csak a már említett dédszüleimét.

A rendőrök vakarták a fejüket, és végül átvitték az apámat egy kisebb rendőrőrsre, és odaültették az asztalhoz, hogy játsszon az írógéppel. Apámnak persze elég hamar sikerült „túlhajtania” a szerkezetet, és a felső része nagy csendüléssel csattant a földön. A biztos urak gyorsan máshová ültették, hogy lehetőleg ne okozzon több kárt. Végül reggel hét körül elvitték a dédszüleimhez, akik persze megdöbbentek, ahogy később a nagymamám is, ennek ellenére az édesapám megúszta büntetés nélkül.

Gondolhatnánk, ez a vége a históriának, az „éjszakai kaland”-nak, amelynek során tönkrement egy hatósági írógép. De valójában a történet csak itt kezdődött el! Mert az apám még mindig iskolába jár: egy pécsi általános iskolában alsós tanító, idestova harminc éve. És sokszor napfelkelte előtt indul, hogy idejében ott legyen. Nem tud szabadulni gyerekkori rossz szokásától...
Hegedűs András, Pécs

A szökevény melltartó
85 éven felüli, tőlünk háromszáz kilométerre és egyedül élő édesanyámhoz évente többször ellátogatok besegíteni, de főleg társalkodónői minőségben. Úticsomagom a legszükségesebb darabból áll a többszöri átszállás miatt, ott meg naponta mosok, és a kertben szárítok.

Ezúttal is bevittem alkonyatkor a friss, illatos ruhadarabokat. Másnap a közeli városban élő húgomhoz készülődtem, de az egyetlen könnyű, sportos melltartómat sehol nem találtam, pedig szokás szerint kimostam. Gyors megoldásként a bikinifelsőt kaptam magamra, így rohantam a megállóba. Úgy 80 méterre a házunktól, egy forgalmas útkereszteződés kellős közepén az én kedvenc melltartóm tekergett szánalmas állapotban a betonba döngölve. Húgomnál elsősegélyben részesítettem: kimostam, a kapcsokat visszaigazítottam, de a rejtély nem hagyott nyugodni.

Előző nap délután nyitott ablaknál beszélgettünk az édesanyámmal, közben tettem-vettem. Anyám főként már egy fotel lakója, ezért különösen élvezte, hogy társaloghat. Közben a szomszédunk az elvadult bokrait metszette, és amint végzett, a kerékpárjára kötözött úgy kétméteres vesszőnyalábokkal eltűnt a látóterünkből. Délután négykor meg beindultak a babáikat a közeli bölcsődéből hazatoló anyukák. Hozzánk is behallatszott, hogy az útkereszteződésnél a mamák sikongva kacagnak valami mulatságos dolgon.

Villámcsapásszerűen állt össze a kép: a nagy vesszőnyalábokkal birkózó szomszéd leemelte a szárítóról a csipesz nélkül lógó melltartót, és az le is pottyant valahol az utcán, hogy egy babakocsi kerekére rátekeredjen. Így utazott csaknem 100 métert a melltartóm, és hevert egy forgalmas útkereszteződés autóinak kerekei alatt úgy 15 óra hosszat.

Ha azóta valaminek sehogy sem akadunk a nyomára a portánkon, mindig azt mondjuk: – No, szaladj már el a kereszteződésig, hátha ott van!
Egyedné Ricsei Anna, Bonyhád

Vote it up
312
Tetszett?Szavazzon rá!