Mrs. Clarence, a megmentő

Amikor a családomnak igazán szüksége volt a segítségre, ötödikes tanárnőm tudta, mi a teendő

A szó szoros értelmében nem vagyok vallásos, viszont nagyon spirituális típusnak tartom magamat. Ha mindenképpen címkéznem kellene a hitemet, akkor azt mondanám, hogy a kedvességben hiszek. Életem során a kedvesség sokféle megnyilvánulását éltem át. Ezek közül számos alkalom olyan mélyen megérintett, hogy hatással volt arra is, milyenné lettem. Ez az egyik ilyen eset.

Három hét választott el a tizenegyedik születésnapomtól. Az iskolai padban ültem, és az óra elakadt mutatóját bámultam, amely ugyanazt a másodpercet mérte újra meg újra. Azt éreztem, amit az óra mutatott: az idő helyben jár. Normális esetben a padon fekvő könyvet olvasom és válaszolok a tanárnő kérdéseire, de az a nap kivételes volt. Az ötödikesek angolóráján a tanárnőm, Mrs. Clarence és én csak arra vártunk, hogy az iskolatitkár belépjen az osztályterem szárnyas ajtaján és szólítson bennünket. A tekintetem a könyv, az ajtó, az elakadt óra és a tanárnő között vándorolt. Ahogy az órán nem múltak a másodpercek, úgy éreztem magam egyre rosszabbul.

Majdnem kiugrottam a bőrömből és a padomból, amikor végre kinyílt az ajtó. Mrs. Clarence megkérte az iskolatitkárt, hogy vigyázzon az osztályra, és az asztala alól előhúzott egy kisebb dobozt. Az én személyes tárgyaim voltak benne – egy káposztaföldi baba, egy plüss Alf, pár Dokken és Queensrÿche magnókazetta, valamint a bátyám Metallica- és Iron Maiden-bakelitlemezei. Ha magunk mögött akarjuk hagyni Texas államot és a mamám erőszakos élettársát, kizárólag ezeket vihetjük magunkkal. Azért volt nehéz dolgunk, mert a mamám még a házunkat sem hagyhatta el anélkül, hogy a barátja árnyékként követte volna. Sohasem értettem, miért nem hívta ki senki a rendőröket, még az után sem, hogy bizalmasan beszámoltam Mrs. Clarence-nek az otthoni szexuális és fizikai bántalmazásról, a kábítószerről és az alkoholról. Talán a tanárnő azt gondolta, a mamám is rács mögé kerülhet, és akkor mi lesz a bátyámmal és velem. Ehelyett összejátszottak a mamámmal, és megtervezték a szökésünket.

Mrs. Clarence megengedte, hogy elhozzak pár dolgot otthonról, csak a legszükségesebbeket, amelyek nélkül nem tudunk élni. Mamám erőszakos élettársának azt kellett mondanom, hogy kiselőadáshoz kellenek, noha ilyesmit ötödikben még nem tartottunk. Ő viszont erről vajmi keveset tudott. Az egyedüli nehézséget az okozta, miként lehetne úgy az iskolába csalni a mamámat, hogy egyedül legyen. Mrs. Clarence az iskola igazgatójának adva ki magát felhívta az otthoni telefonszámunkat, hogy a bátyám összeverekedett valakivel, és azonnal találkozni szeretne a mamámmal, de négyszemközt. A telefonhívás után már csak meg kellett várnunk, hogy a mamám megérkezzen. Azok voltak életem leghosszabb másodpercei.

Egész testemben remegtem a félelemtől, a szomorúságtól és a reménytől, miközben Mrs. Clarence az autóhoz kísért – a világoskék Oldsmobile mamám élettársának anyjáé volt. Mrs. Clarence azért akart velem jönni, hogy személyesen is találkozhasson a mamámmal és megfoghassa a kezét.

A zsebéből előhúzott egy 20 dollárost – ennyi pénzt volt nála –, és a mamámnak nyújtotta. – Bárcsak többet adhatnék – szabadkozott, majd megölelt bennünket, és elbúcsúzott.

A kocsiból figyeltem távolodó alakját, míg el nem tűnt a messzeségben, aztán már csak előre néztem.

Mrs. Clarence könnyek közt suttogta:
– Persze hogy emlékszem rád

Négy évvel később, immár 14 évesen, a mamámmal közösen használt gardróbot takarítottam ki épp nagyapám házában, amikor a felső polc végében, a ruhák közé rejtve találtam egy cipősdobozt. Nyomban felkeltette az érdeklődésemet, és kinyitottam. Régi iskolai fényképek voltak benne a texasi barátaimról, továbbá kislányok kézírásával készült pár soros üzenetek és levelek. Volt ott egy összehajtott papírdarab is, a szélei gyűröttek, szakadozottak, rajta női kézírással egy név – Mrs. Clarence – és egy telefonszám.

Nem haboztam, nem kértem engedélyt a távolsági telefonbeszélgetésre, azonnal tárcsáztam a számot. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, és a torkom elszorult, miközben kicsöngött a telefon. Amikor felvették, vékony hang szólt bele. Szerencsére a torkom helyrejött annyira, hogy beszélhessek. Mrs. Clarence-t kértem. A kislány meg sem kérdezte, ki vagyok, csak félretette a telefonkagylót, és az édesanyját hívta.

– Halló!

Egy pillanatra a torkomra fagyott a szó, aztán az egész kiszakadt belőlem. – Mrs. Clarence, nem biztos, hogy emlékszik rám, Heather White vagyok.

Csönd, leszámítva a háttérben kiabáló gyerekeket. – Halló! – szóltam bele a telefonba.

Mrs. Clarence könnyek közt suttogta: – Persze hogy emlékszem rád.

Nagyot nyeltem, hogy újra megszólalhassak. – Csak szerettem volna, ha tudja, hogy jól vagyok.

Azt mondta, azért imádkozott, hogy egyszer felhívjuk őt. Miután megköszöntem neki mindazt, amit értem, a bátyámért és a mamámért tett, a mindennapokról kérdezett. Beszélgettünk, együtt sírtunk, felidéztük a közös emlékeket, majd elbúcsúztunk egymástól.

A cipősdobozt visszaraktam oda, ahol találtam, benne Mrs. Clarence telefonszámával. Nem emlékszem, hogy pár nappal, héttel vagy hónappal később, de amikor újra felnyitottam a cipősdobozt, hogy elővegyem a telefonszámot és ismét felhívjam a tanárnőt, már nem volt ott a papírdarab. Kétségbeesetten kerestem mindenütt, de annak a kis gyűrött, szakadozott cédulának nyoma veszett – mintha csak egyszer kellett volna felhívnom Mrs. Clarence-t, hogy az imája meghallgatásra találjon.

Mrs. Clarence kedvessége megmentette az életemet, és hiszek abban, hogy a kedvességnek ilyen ereje lehet. Mindegy, hogy ez kis tettekben nyilvánul meg (rámosolygunk egy idegenre, kinyitjuk valaki előtt az ajtót, felveszünk valamit, amit más elejtett) vagy nagy cselekedetekben (összejátszunk valakivel, hogy gyermekek életét mentsük meg), a kedvesség ereje igenis befolyásolhat és megváltoztathat életeket. Igazából a kedvesség egyszerű megnyilvánulásai vannak olyan erősek, hogy megváltoztassák az egész világot.

Vote it up
130
Tetszett?Szavazzon rá!