Munkára fogták a szemetet

A svédországi Linköping városában gyakorlatilag nem létezik többé szemét, csupán újrahasznosított hulladék

Kapcsolódó cikkek

A hétesztendős Malte Ankarberg óvatosan meghámozza és szeletekre vágja a kivit uzsonnára, majd a héját a kukába dobja. De nem ám akármilyen kukába! A kihúzható konyhai szemetes rekeszekre van osztva, gondosan, akár egy iratszekrény. Külön dobozba kerül a papír és az eltüzelhető anyag, külön az üveg, a műanyag, megint külön a villanykörte, a bal alsó sarokba pedig az ételmaradék.

– Egyesek szerint felesleges vesződni szokásaink megváltoztatásával, miközben Kína csak úgy okádja magából az üvegházhatású gázokat – mondja Malte édesanyja, Eva. – Csakhogy az ilyen gondolkodás nem vezet sehová. Igenis sokat számít, ha mindenki megteszi a magáét. Egyébként meg nem nagy ügy a szemetes bal sarkába dobni a kivi héját!

Az Ankarberg család háza békés, verőfényes, tipikus skandináv otthon a Svédország déli részén fekvő Linköping egyik peremkerületében. A város számítástechnikai üzeméről és repülőgépgyáráról híres.

Eva férje, Lars, éppen kosárlabdaedzésre viszi tizenegy éves lányukat, Sirit. A család kocsija – mint ebben a városban minden busz, a legtöbb taxi és egyre nagyobb számban a személyautók is – biogázzal működik, amelyet a város élelmiszer-hulladékából állítanak elő.

– Amikor a maradékot a zöld zacskókba gyűjtjük, úgy érezzük, mintha magunk gyártanánk az üzemanyagunkat – mondja Eva. A város körül vagy egy tucat biogáz-hasznosító állomás található, és az egyik közel van az élelmiszer-áruházhoz, ahová Eváék járnak, így a tankolás sem bonyolult dolog.

Eva többnyire kerékpáron megy öt kilométerre lévő munkahelyére, az ingatlanirodába. – Hogy zöldek vagyunk-e? – Eva megvonja a vállát. – Hát, talán kicsit zöldebbek az átlagnál, de azért a zöldségeinket nem magunk termesztjük, és nem járunk vadászni, ha húst akarunk tenni az asztalra. Nem vagyunk fanatikusak.

Linköping biohulladékának hasznosítását nem is fanatikusok számára tervezték. Az emberek egyszerűen megtöltik a zöld zacskókat, dupla csomót kötnek rájuk, aztán a többi szeméttel együtt bedobják a kinti kukába.

A kukák tartalmát biogázüzemű szemeteskocsik szállítják Gärstadba, a város három újrahasznosító központjának egyikébe, amelyet a Tekniska Verken nevű hulladékkezelő cég üzemeltet.

Klas Gustafsson, a cég vezérigazgatója kora reggel, az üzem parkolójában vár rám. – Szóval arra kíváncsi, hogyan szortírozunk? Az bizony érdekes folyamat – mondja, és szemüvege mögött felcsillan a szeme.

Ahogy közeledünk a bejárathoz, szúrós szag csapja meg az orromat. A fölöttünk köröző sirályok izgatottan rikoltoznak a rothadó szemét csábító halmai láttán.

Odabent, az üzem területén a háztartási hulladékokkal teli zsákok felutaznak egy meredek csúszdaféleségen, majd lepotyognak egy széles szállítószalagra. Itt is, ott is feltűnik egy-egy zöld zsák. A szállítószalag elhalad egy sor optikai érzékelő mellett, és a gép karjai lelökik a zöld zsákokat egy konténerbe. A többi hulladék továbbhalad a szemétégető felé. Jólesik nézni a folyamatot, akár egy focimeccset, ahol az egyik játékos folyamatosan gólt rúg. Egy óra alatt szalagonként 15 tonna szemetet választanak szét.

A szemét nagy részét sok helyütt még mindig földbe ásott gödrökbe hányják – nem így Svédországban. Az ország által termelt hulladék kevesebb mint egy százaléka végzi szeméttelepen, a többit égetés útján, energiaként vagy egyéb módon hasznosítják újra. Nem akármilyen eredmény ez. Viszonyításképp: az Egyesült Királyságban, azon európai államok egyikében, ahol a legkevésbé hatékony az újrahasznosítás, a biohulladék közel 40 százaléka kerül szeméttelepre.
 

A biogáz-előállítás húsz évvel ezelőtt indult meg Linköpingben, és az egyik első nyersanyagot a városi vágóhíd szolgáltatta. A világ első biogáz hajtotta személyvonatának üzemanyaga, amely Linköpingből a keleti parton fekvő Västervikbe tart, szarvasmarhabélből készült. Egyetlen tehén szerveiből és zsigereiből 4 km megtételére elegendő biogázt lehet előállítani. Biogáz készülhet továbbá az élelmiszergyártás melléktermékeiből, a vámhatóságok által lefoglalt csempészett alkoholból, a gazdaságokból származó trágyából és egyéb szerves anyagokból.

2011-ben Svédország azt a célt tűzte ki maga elé, hogy 2018-ra összes élelmiszer-hulladéka 50 százalékát biogázzá alakítja. Egy évvel később a Tekniska Verken elindította a zöld zsákos rendszert, amelyben ma a helyi háztartások 87 százaléka vesz részt. Kezdetben szórólapokon tájékoztatták a lakosságot, mit lehet a zsákokba tenni (ételmaradékot, tojáshéjat, zsírt, csontot, teafiltert), illetve, hogy mit nem (csikket, csomagolóanyagot, bármit, amit más szelektív hulladékgyűjtőbe kell dobni).

– Az a célunk, hogy ez a vidék világelső legyen erőforrás-hatékonyságban – mondja Klas Gustafsson. – Ehhez meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat. A szemét többé nem olyasvalami, amit mélyen eltemetünk és elfelejtünk, hanem értékes nyersanyag.
 

Követjük a büdös, de hasznos zöld zsákokat következő állomásukra, a biolebontó-tartályhoz. Itt egy gép híg masszává őrli a zsákok tartalmát, magukat a zsákokat pedig – amelyek újrahasznosítható műanyagból készültek – kiveti a tartály szélére, ahonnan azután kipotyognak. Úgy festenek, mint kipukkadt lufik buli után. A szag többé nem rothadásra, hanem a trágyalé és a sör keverékére emlékeztet.

A gyártást irányító Jenny Nordenberg felkísér minket 96 fém lépcsőfokon az egyik nagy szürke lebontótorony tetejéhez. Jól látszik innen a város középkori templomának tornya és a környező táj.

Bekukucskálunk egy apró ablakon, ám az üveg homályos, és csak barna ködöt látunk kavarogni a tartály belsejében. A baktériumok, magyarázza Jenny, anaerob bomlás folyamata során metángázzá alakítják a szerves hulladékot. Egy adag szemét három hetet tölt a tartályban, majd a keletkezett gázt tisztítják, hogy üzemanyag lehessen belőle.

Jenny szerint a kifinomult technológia ellenére a háztartási hulladék szortírozásának folyamata még korántsem üzembiztos. Olykor kiömlik a normál szemeteszsákok tartalma a szállítószalagon, és elkeveredik a szerves hulladékkal.

– Mindenféle holmik, súlyzók, gofrisütők, ruhák, bakancsok keverednek a zöld zsákok tartalmához – mondja –, amik tönkretehetik, koptathatják a tartályt és az őrlőszerkezetet. Márpedig ha cserélnünk kell az eszközöket, az jelentősen növeli a gyártási költségeket. Ezért nagyon fontos, hogy minél alaposabban tájékoztassuk az embereket az újrahasznosítás mikéntjéről.

És vajon ő maga használja otthon a zöld zsákokat? – Hát persze! – feleli Jenny nevetve. – A gyerekeim árgus szemmel lesik, nem dobok-e valamit rossz helyre. Folyton ellenőriznek!

Magánszemélyként lényegesen könnyebb átállni a szelektív hulladékgyűjtésre, mint egy intézménynek. Szeméttermelésben élen járnak az iskolák. Ám Svédországban még a tanintézményekben is történtek jelentős előrelépések.

Egy linköpingi középiskola, az Ekholmsskolan menzáján ínycsiklandó a menü, különösen a svéd húsgombócok vörösáfonya-szószos palacsintával. Figyelemre méltó módon a diákok nemigen hagynak maradékot a tányérokon, ehelyett az étkező végében található zöld zacskós kukába kotorják, amit mégsem esznek meg. A zöld zacskók tartalma az iskola saját lágyítójába, egy nagy fagyasztóra emlékeztető tartályba kerül, amelyet azután a kéthetente egy alkalommal érkező teherautóba ürítenek.

Morgan Almqvist konyhafőnök szerint az iskola menzája a zöld zacskók bevezetése előtt kétszer ennyi hulladékot termelt. – A gyerekek szeme sokszor nagyobb, mint a szája, ám ha maguknak kell kiüríteniük a tányérjukról a maradékot, akkor jobban tudatosul bennük a pazarlás.

A konyhafőnök irodája falán diagramok mutatják, mennyi étel maradt elfogyasztatlan. Az ábrák szerint májusban 10,3, de júniusban már csak 6,85 százalék volt a kárba menő ételek aránya. A cél, hogy csökkentsék a számot 5 százalékra. Ugyancsak figyelemmel kísérik, mi az, amit nem esznek meg a diákok, és ennek megfelelően korrigálják a menüt.

Åsa Kullberg, a városi képviselőtestület élelmezési vezetője Linköping 33 iskolájának diákjai és 10 idősotthonának lakói, vagyis összesen 18 ezer ember étkeztetéséről gondoskodik. – A legjobban úgy csökkenthetjük a maradékot, ha gyakran beszélünk a témáról. Felhívom a személyzet, az ügyfelek és a diákok figyelmét, hogy tavaly például 4 millió svéd korona (kb. 130 millió forint) értékű ételt dobtunk ki, pedig mennyivel jobb lett volna inkább ízletes ételekre költeni ezt az összeget!

Nils Hillerbrand zöldpárti alpolgármester azt mondja, hogy Linköping lakóinak részben azért olyan fontos a környezetvédelem, mert a városban egykor folyamatosan aggasztó mértékű volt a légszennyezettség. A Saab repülőgép- és autógyárnak, a hitech-iparágnak, továbbá a kutatóegyetemnek köszönhetően Svédország ötödik legnagyobb városa gyorsan növekedett, ám a kora 1990-es évek dízelautóbuszainak füstje vastag szmogba vonta Linköpinget. Az épületek koromfeketére „sültek”, és rengeteg embernek légzési nehézségei támadtak. A városvezetés, a közlekedési hatóság és a polgárság ekkor döntött úgy, hogy átállnak a biogázra. – Valamennyi párt elkötelezte magát az ügy mellett – mondja Hillerbrand.

A fejlődés gyors volt. 1999-ben a város már a világ legnagyobb biogázzal üzemelő buszflottájával rendelkezett. Ma több mint 1000 biogázüzemű jármű közlekedik a régióban.

A kallerstadi garázsban Johan Borg buszvezető kávészünetet tart. Korábban ifjúsági vezető volt egy Gothenburg közeli település hitközségében, de nemrég északra költözött a menyasszonyával, és szakmát váltott. – Ki akartam próbálni valami újat, és tetszett az ötlet, hogy a szemét hasznosításával lehessen eljutni A-ból B-be. A megújuló energiaforrásokra való áttérés fájdalmasan lassú folyamatában ezeknek a buszoknak a bevezetésekor úgy tűnt, végre valóban történik valami kézzelfogható változás – mondja Borg. – Én pedig részese akartam lenni ennek a változásnak.

Ám a sofőröknek kezdetben igen kitartóknak kellett lenniük, mert az első biogáz üzemű buszok rendszeresen lerobbantak. Az amúgy szagtalan gázhoz ráadásul ekkor még erős szagú vegyi anyagot adtak, hogy a mérnökök lokalizálhassák az esetleges szivárgást.

– Az első járművek még borzasztóan szivárogtak – emlékezik Johan. – A vezetőfülkék úgy bűzlöttek, hogy az egyik kollégámnak állandó hányingere volt.

Pár év alatt finomodott a technológia, teszi hozzá a sofőr, így a buszok megbízhatóbbak lettek, a szag eltűnt, és ma már alig érezni a különbséget.

De mit gondolnak az utasok a biogázüzemű közlekedésről? Lars Ojamäe, a Linköpingi Egyetem tanára a város autóbusz-állomásán várakozik. – Számomra elsősorban az a fontos, hogy a busz idejében érkezzen meg – mondja a férfi. – Nagyszerű, ha emellett még környezetbarát is.

Habibe és Zade Tatari, a két nővér útban a főiskola felé elárulja, fogalmuk sem volt róla, hogy a buszok „ételmaradékkal” üzemelnek, de jó ötletnek tartják a dolgot, mert aggasztja őket a klímaváltozás és az, hogy milyen világban kell felnőniük a gyerekeiknek.
 

A bioüzemanyag-gyártás melléktermékeként Linköping élelmiszer-hulladékából évi 100 ezer tonna trágya készül, amelyet az organikus termesztéssel foglalkozó helyi gazdák használnak fel. Sverker Peterson a Linköpingtől 40 km-re fekvő Mjölbyben lévő farmján zabot, árpát, búzát termeszt, és repceolajat állít elő. A férfi, akinek családja 1920 óta gazdálkodik itt, örömest használja az ételhulladékból készült trágyát, mert egyrészt negyedébe kerül, mint a korábban alkalmazott műtrágya, másrészt ezt díjmentesen házhoz is szállítják. Mindössze annyi kiadása volt az átálláskor, hogy építtetnie kellett egy 5000 köbméteres, jókora betonjurtára emlékeztető tartályt a földjén.

– Nagyon elégedett vagyok – teszi hozzá. – Izgalmas látni, milyen messzire jutottunk az organikus módszerekkel. Most többet trágyázhatunk, és a növekedési időszakban megvizsgálhatjuk a csírát, hogy megállapítsuk, mire van szüksége a fejlődéshez. Igazi organikus gazdaság lettünk. Felhasználjuk a régi ételt az új előállításához.

Nils Hillerbrand szerint az embereknek el kell sajátítaniuk ezt a „körkörös” gondolkodásmódot az olyan környezetvédelmi lépések megtételéhez, mint amilyen Linköping hosszú távú klímacélja: hogy 2025-re szén-dioxid-semleges várossá váljon.

– Amíg az ötleteink felhasználóbarátnak és hatékonynak bizonyulnak, mindenki részt vehet a fosszilis energiahordozók használatának csökkentésében – mondja az alpolgármester. – Ráadásul ezeknek a kezdeményezéseknek közösség-összetartó erejük van, hisz nap mint nap mindannyian ugyanazt a rendszert használjuk.

Vote it up
160
Tetszett?Szavazzon rá!