Murphy törvénye vagy véletlen egybeesés?

Tudományos állásfoglalás az élet apró bosszúságairól

Reggelenként a késés miatt idegeskedve kétségbeesetten kutatunk a fiókban, ám nem találunk egyetlen pár összeillő zoknit sem. A konyhában a pirítós lecsúszik a tányérról – és természetesen a vajas felével ér földet.

Véletlen balszerencse? Vagy inkább Murphy törvénye, amely szerint: „Ami el tud romlani, az el is romlik”?

A tudósok rendszerint azzal magyarázzák Murphy törvényét, hogy emlékezetünk szelektív módon működik, vagyis egyszerűen elfelejtjük azokat az eseteket, amikor a dolgok nem romlanak el. Én azonban matematikai és természettudományos módszerek alkalmazásával kiderítettem, hogy a leghíresebb Murphy-törvények némelyikének igenis van alapja.

Akkor kezdtem érdeklődni a Murphy-törvények iránt, amikor cikket olvastam arról, mi történik az asztalról lepottyanó pirítóssal. A szerző szerint a szelet szinte mindig a vajas felével lefelé ért földet.

Először arra gondoltam, hogy a cikkíró bizonyára nem végzett elegendő számú kísérletet. Amikor azonban én is próbálkozni kezdtem egy könyvvel, amelyet címlapjával felfelé tettem az asztalra, kiderült, hogy a kötet szinte mindig címlappal lefelé ér földet. A föld felé zuhanó könyv viselkedése egyáltalán nem véletlenszerű, ugyanis túl lassan pörög a tengelye körül ahhoz, hogy mire földet ér, ismét a címlapja kerüljön felülre. A pirítós tehát tényleg a vajas felével esik a szőnyegre.

Na és mi a helyzet Murphy többi törvényével? Íme néhány olyan közismert eset, ahol a tudomány is alátámasztja a közhitet.

„A másik sor mindig gyorsabb.” Nos, a bankban vagy az élelmiszer-áruházban átlagosan minden sor nagyjából ugyanolyan gyorsan halad. Mindegyik sorban egyforma annak a valószínűsége, hogy valami közbejön – például a pénztárosnőnek szalagot kell cserélnie a gépben.

Igen ám, de annak a valószínűsége, hogy valamely esetben az általunk választott sorban ritkábbak a véletlen késleltető tényezők, mint a szomszédos sorokban, csupán egy a háromhoz. Ez azt jelenti, hogy az esetek kétharmad részében vagy a tőlünk jobbra, vagy a tőlünk balra lévő sor gyorsabban fog haladni, mint a miénk.

„A zoknikból mindig csak fél pár kerül elő.” A páratlan zoknik jelenségét a manóktól kezdve a fekete lyukakig számtalan tényezőre visszavezették már. A kérdés azonban úgy is megoldható, ha nem tudjuk, hova tűnik el a másik zokni.

Tegyük fel, hogy van egy párba rakott zoknikkal teli fiókunk. Képzeljük most el, hogy egy darab eltűnik: máris van egy páratlan zoknink. Nagyon valószínű, hogy legközelebb ismét egy teljes pár egyik tagja fog elveszni, így újabb páratlan zokni jelenik meg a fiókban.

A zoknik véletlenszerű eltűnésének eredményeként szinte mindig a lehető legnagyobb számú páratlan zokni keletkezik. Ha például 10 pár zoknival kezdünk, mire elveszítünk 10 darabot, négyszer nagyobb lesz annak az esélye, hogy a fiókban csupa páratlan zokni lesz, mint annak, hogy csupa teljes pár marad. Így hát nem csoda, hogy reggelenként olyan nehéz összeillő párt találni.

„Ha esőt jósolnak, s ezért esernyőt viszel magaddal, az eső valószínűsége jócskán lecsökken.” A meteorológusok azt állítják, hogy 24 órás előrejelzéseik ma már 80 százaléknál is pontosabbak, tehát ha tanácsuk alapján ernyőt viszünk magunkkal, azt öt esetből négyszer bölcsen tesszük. Ez az érvelés azonban nem veszi figyelembe ama tényt, hogy ha az eső viszonylag ritka, akkor a 80 százalékos találati arányt eredményező helyes előrejelzések többsége az eső hiányát ígérte. Ez pedig egyáltalán nem nagy ügy az olyan vidéken, ahol szinte soha nem esik.

Annak a valószínűsége, hogy sétánk során esni fog az eső, a világ nagy részén meglehetősen kicsi. Tegyük fel, hogy az eső úgynevezett alapgyakorisága 0,1 – ami azt jelenti, hogy az eső valószínűsége a nap bármely órájában egy a tízhez. Vagyis kilencszer nagyobb esély van arra, hogy nem fog esni. A valószínűségelmélet alapján napi sétánk idejére még a csapadék esélyének 80 százalékos pontosságú előrejelzése is nagyobb valószínűséggel lesz téves, mint helyes. Vagyis hiába visszük magunkkal az esernyőt.

Az igazi Murphy
Az emberek már jóval azelőtt ismerték Murphy törvényét, hogy nevet adtak volna neki.

A ma ismert elnevezés eredete 1949-ig nyúlik vissza, amikor az Egyesült Államok Légiereje azt tanulmányozta, milyen hatással van a pilótákra a hirtelen lassulás. Önkénteseket ültettek egy rakétahajtású szánba, és folyamatosan ellenőrizték az állapotukat, miközben a száguldó szánt hirtelen megállították. Az adatokat hevederre erősített elektródák továbbították a műszerekhez.

Egy nap, egy tökéletesnek tűnő kísérlet után kiderült, hogy a heveder nem küldött adatokat. A vizsgálatokban résztvevő mérnökök egyike, bizonyos Edward A. Murphy százados észrevette, hogy az összes elektródát rosszul kötötték be, mire így fakadt ki: „Ha egy dolgot két- vagy többféleképpen is meg lehet csinálni, és a lehetőségek egyike katasztrófához vezethet, akkor valaki úgy fogja azt megcsinálni.”

Nem sokkal később egy sajtótájékoztatón a program mérnökei már úgy tálalták Murphy keserű megjegyzését, mint a biztonságközpontú tervezés egyik kiváló munkahipotézisét. Kis idővel később frappáns megjegyzés lett belőle, melyet a mindennapi bosszúságok jellemzésére lehet használni. Azáltal, hogy nem sikerült megőriznie kijelentése eredeti értelmét, a sors fintora folytán maga Murphy vált a róla elnevezett törvény első áldozatává.

Vote it up
Értékelje a cikket!
Tetszett?Szavazzon rá!