Négy bűvös erejű szó

Elhangzásakor a beszélőnek esetleg nem sokat jelent, ám előfordul, hogy valakinek megváltoztatja az életét

Kapcsolódó cikkek

E szavakat intézte egy asszony a kisfiához, aki elcsatangolt mellőle: – Hogy lehetsz ennyire ostoba? – Ráadásul olyan harsogó hangon, hogy a közelben álló idegenek mind hallhatták. A fiúcska lesütött szemmel, némán somfordált vissza az édesanyjához.

Nem nagy ügy, mondhatnánk. Pedig az ilyen apró pillanatok hatása sokszor hosszan tartó. S néhány szó – meglehet, elhangzásakor a beszélőnek nem sokat jelent – hatalmas jelentőséggel bírhat. – Hogy lehetsz ennyire ostoba? – Az ilyen kijelentés évekre szóló nyomokat hagyhat.

Nemrég érdekes történetet hallottam egy bizonyos Malcolm Dalkofftól. Az illető negyvennyolc éves, és huszonnégy éve sikeres reklámszövegíróként dolgozik. A következőket mesélte nekem:

Az Illinois állambeli Rock Islanden gyerekeskedett, és szörnyen félénk fiú volt. Szinte senki sem barátkozott vele, és önbizalomhiánnyal küszködött. Aztán 1965-ben egy októberi napon angoltanárnőjük, Ruth Brauch érdekes házifeladatot adott nekik. A diákok akkoriban olvasták a Ne bántsátok a feketerigót! című regényt. Az volt a feladat, hogy saját fejezettel folytassák a regényt.

Dalkoff megírta a fejezetét, és beadta. Ma már nem emlékszik arra, miről is szólt, vagy hogy milyen jegyet kapott rá. Ám egy életre megragadt benne négy szó, melyet Mrs. Brauch írt oda a margóra: „Ez az írás remek!”

Négy kurta szó. Ám Dalkoff életét egy csapásra megváltoztatta.

– Egészen addig fogalmam sem volt róla, ki vagyok, vagy mi akarok lenni – mesélte. – De miután elolvastam Mrs. Brauch megjegyzését, hazamentem, és írtam egy novellát. Mindig erről álmodoztam, valójában azonban nem hittem el, hogy képes vagyok rá.

A tanév hátralevő részében Dalkoff sorra alkotta az elbeszéléseket, s mindig megmutatta őket tanárnőjének, hogy kikérje a véleményét. Mrs. Brauch bátorította a fiút, ám mindig nyíltan és őszintén bírálta írásait. – Nekem meg pontosan erre volt szükségem – emlékszik vissza Dalkoff.

Hamarosan fölkérték, legyen a középiskola újságjának társszerkesztője. Önbizalma nőttön-nőtt, látóköre kiszélesedett, és elindult sikeres, ígéretes pályáján. Dalkoff ma szentül hiszi, hogy élete másképp alakul, ha a tanárnő nem írja oda azt a bizonyos négy szót a dolgozat margójára.

Amikor harmincéves érettségi találkozójukat tartották, Dalkoff újra találkozott Mrs. Brauchhal, aki időközben nyugdíjba vonult. Elmondta neki, milyen sokat jelentett neki az a négy szó: önbizalmat merített belőlük ahhoz, hogy író legyen, s maga is képes volt ezt az önbizalmat továbbadni annak a nőnek, aki később a felesége lett, s szintén író. Egy irodájában dolgozó fiatal lány pedig, aki esténként középfokú képesítést adó tanfolyamra jár, tőle kért tanácsot és segítséget. Felnéz rá, mondta neki, mert író, és ezért fordult hozzá.

Mrs. Braucht különösen a fiatal lány esete hatotta meg. – Ebben a pillanatban szinte egyszerre jöttünk rá mind a ketten, hogy Mrs. Brauch szavai még évek múlva is hatottak – hangsúlyozza Dalkoff.

„Hogy lehetsz ennyire ostoba?”

„Ez az írás remek!”

Néhány szó csupán. Mégis mindent megváltoztathatnak!