Nagy folyók embere

Különc? Az is lehet, hogy őrült. De Martin Strel nekivágott, hogy végigússza az Amazonast

Kapcsolódó cikkek

 

“I drink two bottles of wine a day. It’s not so much. I make the wine myself. Less than ten per cent proof. I never drunk. Police stop me, it’s code zero.”

Swimmer Martin Strel would admit that he’s no Michael Phelps. He’s a 54-year-old heavy-drinking Slovenian who speaks broken English and looks as if he lives on all-day breakfasts. But he’s done something that the multi-Olympic-medal-winning Phelps may never do. He’s conquered the Amazon.

Strel’s 3,274-mile, 66-day front crawl along the world’s greatest river is the subject of new doc­u­mentary film Big River Man. The viewer is invited to laugh at the endearing funny foreigner (“I’m going to do what no man has never do” he declares early on), but ends up overwhelmed with admiration.

The part-time guitar teacher’s record-breaking swimming began in his homeland in 1992 when he swam the 65-mile Krka river in 28 hours. In 2000, he managed the 1,867-mile Danube in 58 days—and two years later broke his own world-record distance swim with the 2,359-mile Mississippi. In 2004, he completed all 2,487 miles of China’s Yangtze.

The thirst for endurance stemmed from a childhood of beatings by his father. Aged six, Martin dived into an icy river to escape his raging parent and would not stop swimming until he was out of sight. It was a defining moment and he took up endurance swimming in 1978—“I wanted to show I was worthwhile.”

“He battles his demons on the rivers,” says his son Borut, 28, who is also Martin’s expedition leader and
was a frequent translator during our interview.

After tackling the Yangtze to raise awareness about its pollution, Martin swore he’d never swim another big river—“too hot, too many infections”. Two months later, he set his sights on the Amazon (the Nile was rejected as “a small creek”).

“The Amazon was my dream since I was young,” says Martin, who was shocked at how dirty many world rivers were when he began travelling. The Amazon is still comparatively clean, he explains, “and I wanted to draw attention to it to stop people destroying it”.

Before the expedition, Martin trained more than five hours a day at his local swimming pool—followed by a quick go on the sunbed and the water slide. He also spent time in the Pyrenees to prepare for the high-altitude source of the Amazon in Peru and spent much of one summer in a large Slovenian cave.

“In the cave, you have animals and I can find a connection with them. If you don’t have that for the jungle, I am almost 100 per cent you will die.”

As the swim approached, he was plagued by nightmares, partly because of the expectations placed on him. He’s a big star in Slovenia, appearing in drinks commercials and judging beauty pageants, and he’s allowed to park his sponsored Mazda outside the presidential palace. “If I park there, I get ticket,” rues Borut.

But more daunting than the nightmares were the animals below the Amazon’s surface, including crocodiles, snakes and the parasitic candiru fish which swims up the penis. (Because of this threat, Martin had to urinate into his wetsuit.) “If piranha attack, you have to redirect them as soon as possible,” he says. “My team would throw old blood into the water. Terrible smell.”

But that didn’t always work. Martin was bitten by piranhas at least once. Pink dolphins were among his few friendly swimming companions.

Word spread along the river’s villages of the strange gringo’s mission. Many indigenous tribes welcomed him as a guest of honour. But murderous bandits meant his support boat needed an armed guard, one tribe ran at the team with machetes and in Peru a chief told them to leave—as a shaman had predicted his village would be attacked by evil spirits from a boat. “Also, the women were very aggressive,” chuckles Martin. “They would like to marry me.”

The US kayaker and explorer Matthew Mohlke was constantly at Martin’s side, guiding him through the currents. “The Amazon is up to 300 miles wide,” say Borut, “with many trees below the surface, it’s very unpredictable. Martin got sucked into many whirlpools.”

The danger and misery were relentless. At one point, Martin’s medic told him he was on the verge of a heart attack and should stop. Martin ignored her and didn’t help the situation by drinking large amounts of whisky and beer—even while swimming.

“I tell doctor, ‘I am Martin. I have to drink; I have to swim,’ ” he says.

Eventually, something had to give and exhaustion made Martin disorientated and delusional. He even left one reception early to swim alone at night. “By this time, the river was like an ocean. I felt so small. With so many things in my head, it almost destroyed me.”

He was almost oblivious to the dozens of well-wishers gathered at the finish line at Bélem, Brazil.

His body took months to recover. His mind never has. “It was difficult to realise the swim had stopped. I didn’t know what to do next. Amazon was like university: there was life before and life after.

“To swim again is a little more difficult for me than two years ago. For now, I take this film round the world. Slovenians follow me on the net. They know how important the Amazon is now.”

– Naponta két üveg bort iszom. Az nem nagyon sok. Én készít bort, tízszázalékos sincs. Sosem vagyok részeg. Ha megállít rendőr, nincs gond.

Martin Strel úszó készségesen beismeri, hogy nem egy Michael Phelps. Strel, az 54 esztendős, nagyivó szlovén töri az angolt, és úgy néz ki, mintha egész álló nap enne. Ámde olyasmit tett, amit a tucatnál is több olimpiai aranyérmet magáénak tudó Phelps talán sohasem fog: leküzdötte az Amazonast.

A Nagy folyók embere című dokumentumfilm arról szól, hogyan tett meg Strel 66 nap alatt 5269 kilométert gyorsúszásban a világ egyik leghosszabb folyóján. A néző kezdetben mókásnak találja a szeretni való külföldit (– Olyat fogok tenni, amit eddig senki sem tesz – jelenti ki a film elején), a végére azonban mindent elsöprő csodálat ébred benne iránta.

A részmunkaidős gitártanár rekordokat döntögető úszásai 1992-ben kezdődtek, amikor 28 óra alatt végigúszta a 105 kilométer hosszú szlovéniai Krka folyót. 2000-ben már 58 nap alatt 3005 kilométert tett meg a Dunán, két évvel később pedig a saját távúszási világcsúcsát megdöntve 3796 kilométert tempózott a Mississippin. 2004-ben 4003 kilométert megtéve végigúszott a Jangcén.

A nagy szívósságot igénylő feladatok iránti vágy az apjától elszenvedett gyakori gyermekkori verésekben gyökerezik. Martin hatéves korában egy jeges folyóba ugrott a dühöngő férfi elől, és addig úszott, amíg el nem tűnt a szeme elől. Ez döntő fontosságú pillanat volt a számára, bár csak 1978-ban kezdett a távúszással foglalkozni. Mint mondja: – Meg akartam mutatni, hogy érek valamit.

– A saját démonaival küzd meg a folyókon – magyarázza fia, a 28 éves Borut, aki egyben Martin expedícióvezetője is, és az interjúnk alatt tolmácsként is besegített.

Miután végigküzdötte magát a Jangcén, hogy felhívja a figyelmet annak szennyezettségére, Martin megfogadta, hogy többet nem vág neki ilyen nagy folyóknak („túl meleg van, és túl sok a fertőzés”). Két hónap múlva azonban már az Amazonas járt az eszében – a Nílust elvetette, az csak „egy patak”.

– Fiatalkorom óta az Amazonasról álmodtam – meséli Martin, aki utazásai során eleinte megdöbbent, mennyire szennyezett a világ folyamainak nagy része. Az Amazonas viszonylag még mindig tiszta, magyarázza. – És fel akartam hívni rá a figyelmet, hogy az emberek ne tegyék tönkre.

Az expedíció előtt Martin naponta több mint öt órát edzett a helyi uszodában, majd napozott és csúszdázott egy kicsit. Egy időre a Pireneusokba utazott, mivel az ottani körülmények hasonlók az Amazonas Peru magas hegyei közti forrásvidékén uralkodókhoz, az egyik nyár java részét pedig egy nagy szlovéniai barlangban töltötte.

– A barlangban állatok is élnek, és kapcsolatot tudok teremteni velük. Hogyha az őserdőben nincs meg ez a kapcsolat, az ember szinte biztosan meghal.

Ahogy közeledett az úszás kezdetének időpontja, rémálmok kezdték gyötörni, részben a vele szembeni elvárások okozta teher miatt. Hazájában ugyanis roppant népszerű: italhirdetésekben szerepel, szépségversenyek zsűrijébe hívják meg, és szponzorált Mazdájával akár az elnöki palota előtt is parkolhat. – Bezzeg ha én parkolnék ott, megbüntetnének – búslakodik Borut.

A rémálmoknál is félelmetesebbek voltak azonban az Amazonas vizének lakói, köztük a kajmánok, a kígyók és az élősködő candiru – ez egy parányi hal, amely felúszhat az ember hímvesszőjébe. (E veszély miatt Martinnak mindig a búvárruhához hasonló úszódresszébe kellett vizelnie.) – Ha támadnak a piranhák, a lehető leggyorsabban máshová kell terelni a figyelmüket – mondja. – A csapatom ilyenkor „régi” vért öntött a folyóba. Iszonyúan büdös.

Ez sem használt azonban mindig. Martint legalább egyszer megharapták a piranhák. Barátságos útitársa viszonylag kevés akadt, de közéjük tartoztak például a rózsaszínű amazonasi folyami delfinek.

A folyó menti falvakban is valamiképpen híre ment a furcsa „gringo” küldetésének. Sok bennszülött törzs díszvendégként üdvözölte. A gyilkosságra is kész banditák miatt azonban fegyveres őrre is szükség volt a kísérőhajóján. Az egyik törzs tagjai bozótvágó késekkel támadtak a csapatra, Peruban pedig egy főnök távozásra szólította fel őket, ugyanis egy sámán azt jósolta, hogy csónakon érkező gonosz szellemek fogják megtámadni a faluját. – A nők is nagyon agresszívak voltak – kuncog Martin. – Hozzám akartak jönni.

Matthew Mohlke amerikai kajakozó és felfedező végig Martin mellett volt, és ő vezette át az áramlatokon. – Az Amazonas néhol akár 500 kilométer széles – magyarázza Borut –, és sok fa van a felszíne alatt is. Nagyon kiszámíthatatlan. Martint jó pár alkalommal rántották le örvények.

A veszélyek és szenvedések végig elkísérték. Martin orvosa egyszer azt mondta neki, hogy szívroham fenyegeti, amely bármikor bekövetkezhet, ezért abba kell hagynia az úszást. De férfi ügyet sem vetett a doktornőre – sőt tovább rontotta a helyzetét azzal, hogy még úszás közben is nagy mennyiségű sört és a whiskyt ivott.

– Azt mondtam a dokinak, „Én Martin vagyok, muszáj innom, és muszáj úsznom is” – magyarázza.

Ez végül megbosszulta magát. Martin a kimerültségtől zavarttá vált, és néha hallucinált is. Az egyik fogadásról idő előtt elment, hogy éjszaka, egyedül ússzon tovább. – Ekkorra a folyó már tengerhez hasonlított, és nagyon kicsinek éreztem magam. Rengeteg dolog kavargott a fejemben, és így kis híján elpusztított.

Alig vette észre azt a több tucat jóakarót, akik a brazíliai Belémben lévő célvonalnál várták.

A szervezete csak hónapok alatt regenerálódott, a tudatában bekövetkezett változások azonban máig sem múltak el teljesen. – Nehéz volt rádöbbenni, hogy véget ért az úszás. Nem tudtam, mihez kezdjek magammal. Az Amazonas olyan volt, mint az egyetem: volt előtte életem, és volt utána következő életem.

– Most már nehezebb arra gondolnom, hogy újra ússzak, mint két éve volt. Egyelőre ezzel a filmmel járom a világot. A szlovének az interneten követnek. Ők már tudják, mennyire fontos az Amazonas.

Vote it up
176
Tetszett?Szavazzon rá!