Nagy jövőt kell neki elképzelni

Vajon miért fogad örökbe egy házaspár a három saját kisgyermeke mellé még egy Down-kóros babát is?

Megjelent: 2011. szeptember

Kapcsolódó cikkek

Szakács Julianna és férje, Háló Zoltán eredetileg hat gyereket szerettek volna, de mivel ehhez későn találkoztak, már az elejétől nyitottak voltak az örökbefogadásra is. Julianna nővére siket és szellemi fogyatékos, együtt nőttek fel, ezért neki az örökbefogadás intézményén túl a fogyatékosság is természetes dolog volt. Tizennégy évesen már egy mozgássérültotthonban dolgozott nyáron, később egy jeltolmácstanfolyamot is elkezdett, de a gyógypedagógus-képzésről sem tett még le.

A Háló család a Nagycsaládosok Országos Egyesületén keresztül ismerte meg a nyolcgyermekes Steinbach Évát, akinek Down-szindrómás kisfia csak hároméves koráig élt. Bár az eszével feldolgozta a történteket, Éva azt mondja, a szívével sosem fogja. Valamennyit mégis segít mindebben, hogy a Down Dada Szolgálat élére állt önkéntesként, és segít családot találni a szüleik által nem vállalt Down-kóros gyerekeknek. Neki köszönhetően szerzett tudomást Ábelről Hálóné, Julianna.

Julianna először a kórházban találkozott Ábellel, akit születése után bélelzáródással műtöttek, majd megfigyelésre bent tartottak. A kisfiút nem látogatta senki, csak a nővérek foglalkoztak vele. Julianna már ott beleszeretett. – Olyan szép ez a gyerek, nem lehetne hazavinni? – Mivel azonban akkor lakatos szakmájú férje éppen munkanélküli volt, reménytelennek tűnt a helyzet. 2010 decemberében azonban mégis belevágtak: beadták az örökbefogadáshoz szükséges papírokat, 2011 januárjában pedig már haza is vihették a kisfiút. Három vér szerinti, egészséges gyermekük, Márton Zoltán (6), Eszter Lilla (4 és fél) és Viola Janka (1) mellé.

Az örökbefogadás azért zajlott ilyen gyorsan, mert kórházi kezelése miatt Ábel még nem került csecsemőotthonba, és a Down Dada Szolgálat, valamint a kórház dolgozói is nagyon szerették volna mielőbb családban tudni a kisfiút. Hálóék az egy hónapos felkészülés alatt elvégezték a szükséges tanfolyamot, és gyerekeikkel együtt átestek pszichológiai vizsgálatokon is.

– Elmondtuk a gyerekeknek, hogy van egy baba, akit az anyukája otthagyott a kórházban, és szeretnénk elhozni – meséli Julianna. – Hatéves fiam teljesen kiborulva azt kérdezte, hogyhogy otthagyta az anyukája? Elmondtuk azt is, hogy ez a baba kicsit más lesz, mint ők, de ennek a feldolgozása még zajlik.
 

A végleges döntés előtt a házaspár végiggondolta, mik az elfogadási határaik, végig tudnak-e majd menni vele az utcán büszkén, emelt fővel. A Down-szindrómásokra nagyon jellemző szívbetegséggel például már nem tudtak volna megbirkózni, de Ábelnél ez a veszély nem áll fenn, sőt az érzékszervei is százszázalékosak. – A szívem megszakadt volna, ha műtétekre kellett volna vinni, már azt is nagyon nehezen viselem, ha a gyerekek náthásak – magyarázza Julianna.

A kisfiú örökbefogadása zökkenőmentesen lezajlott, a gyökeres változás okozta pánikra idejük sem volt, az édesanyát pedig a férje is maximálisan támogatta, jóllehet ő a hazavitele előtt nem találkozhatott Ábellel.

Háló Zoltán azt mondja, ha tehetné, minden gyereket hazavinne, aki nem él családban. – Nem bírom elviselni a gondolatot, hogy nincs otthonuk. – Ezért is volt számára természetes, hogy Ábel (titkos) örökbefogadását a gyermek megismerése nélkül is támogatta. – Persze nagyon kíváncsi voltam rá – mondja az édesapa –, de ha nem sikerült volna az örökbefogadás, rosszabbul viseltem volna, ha már ismerem a kisfiút.

– Az egy életre megmarad, amikor először a kezembe vehettem. Lelkileg hordtam ki őt, és erre nem volt kilenc, csak másfél hónapom. A kórházban is azt mondták, hogy neked csillog a szemed, ha róla beszélsz, pedig nem is te szülted – meséli az édesanya.

A házaspár félt attól, hogy furcsán néznek majd rájuk a lépésük miatt, de végül a kétkedőket is meggyőzte a kisfiú nyugodt, mosolygós, kedves természetével, és mindenki jól fogadta a változást. Julianna szerint egy örökbe fogadott gyerek hálája hihetetlen pluszt ad. – Ha valaki szeretne a következő 20-25-30 évben egy szeretetbomba közepén élni, és ha szereti a kihívásokat, akkor fogadjon örökbe egy Down-kóros gyereket – teszi hozzá. Az örökbefogadásra pedig azért biztat, mert úgy gondolja, gyerek nélkül semmiképp nem szabad egy életet leélni, és nem is érdemes.

A családban mind a Down-szindróma, mind pedig az örökbefogadás tényét nyíltan kezelik, mindkét fogalom jelen van a hétköznapjaikban. A szülők ugyanis nem akarják, hogy idősebb korában esetleg sokként szembesüljön Ábel ezekkel a dolgokkal. – Van egy jelmondatunk – árulja el Julianna –, és ezt időről időre elmondom neki: „Mi téged örökbe fogadtunk, ami azt jelenti, hogy örökre szeretni fogunk.”

– Nem vagyunk tökéletes család, nem vagyunk a csúcsok csúcsa, de amit tudunk, azt megpróbáljuk megtenni. Egy fogyatékkal élő gyerek fejlesztésére biztosan nem jutna elég idő az otthonokban – teszi hozzá.

Az édesanya azért is vállalja nyíltan és büszkén, hogy Ábel örökbe fogadott gyerek, mert azt szeretné, ha mások is nyitnának efelé.

Nem vagyunk tökéletes család, nem vagyunk a csúcsok csúcsa, de amit tudunk, azt megpróbáljuk megtenni – mondja Julianna

A kisfiút hetente viszik fejlesztésre, Julianna pedig nagyon optimista Ábel jövőjét illetően; egyrészt, mert egyes területeken szinte lemaradás nélkül fejlődik, másrészt pedig, mert a kerületükben is vannak olyan pozitív példák, hogy Down-szindrómás gyerekeknek sikerült leérettségizniük.

A fejlesztés ebben rengeteget segít: – Amikor azt látom, hogy egy hároméves downos kislány bejön valahova, bekopog, és megkérdezi, hogy bejöhet-e, akkor elgondolkodom azon, hogy ez a négyéves, egészséges lányomnak eszébe sem jutna.

A szülők Ábel minden sikerének duplán örülnek, az édesanya szerint különösen nagy dolog volt, amikor a kisfiú először megfordult, de az is felejthetetlen számukra, amikor először fogott meg tárgyakat. A nagyobbakat bevonják a kisfiú fejlesztésébe, tornáztatásába vagy éppen pelenkázásába, hogy ők is fontosnak érezzék magukat.

Ábel jövőjén is gondolkodtak már, a most épülő helyi bölcsődébe és a már működő óvodába is integráltan járhatna, az iskola viszont valószínűleg már problémásabb lesz. A munkalehetőség hiányától ennek ellenére sem félnek, a közeli Csömöri Rehabilitációs Centrum például fogyatékkal élő embereknek ad munkát.

– Miért ne lehetne Ábel az első downos miniszter? Nagy jövőt kell neki elképzelni – mondja Julianna, aki nem tart attól, mi lesz, ha Ábelt a későbbiekben esetleg bántanák a mássága miatt. – A downos gyerekek még bántásra is tudnak nagy szeretettel reagálni, én pedig azt mondom, próbáljunk meg humorosan élni, így talán az éles helyzeteket is könnyebben meg lehet oldani.

Nem kizárt, hogy a házaspár fogad még örökbe gyermeket, a legnagyobb álmuk azonban az, hogy egy tanyán felépítsenek egy húsz-harminc gyerek befogadására alkalmas gyermekotthont.

Vote it up
350
Tetszett?Szavazzon rá!