Nahát, hogy te mikre emlékszel!

A találkozás egy régi iskolatárssal olyan emlékeket hozott elő, amelyekre egyikük sem számított

Kapcsolódó cikkek

A Facebookon pár hónapja ráakadtam valakire, akit az 1967-es érettségi bankett óta nem láttam. Valójában hetedikes korunkban beszéltünk utoljára, amikor megkért, hogy mondjam meg az egyik barátnőmnek, mennyire tetszik neki. Aztán ahogy lenni szokott, a barátok cserélődtek, egyesek hamarabb felnőttek, mint mások, és mindenki kilépett az életbe, hogy megvalósítsa önmagát. Meglepett, hogy ez a srác végül az én kisvárosomban telepedett le, 3500 kilométerre onnan, ahol felnőttünk.

Hónapokig tervezgettük, hogy megiszunk egy kávét, míg végül találkoztunk. Kicsit késve értem a kávézóba. Beálltam a rövid sorba, és megszólítottam: – ......?

Megfordult. – Bárhol megismertelek volna – mondtam.

És tényleg. Vajon minden gyerekkorban megismert arc olyan mélyen beleivódik az emlékezetünkbe, hogy a vonásait rögtön azonosítjuk, hiába rajzolták át az eltelt évek? A doktori iskolában volt már ilyen élményem. Megláttam egy lányt, akivel együtt nőttem fel, és azonnal felismertem a homlokán húzódó érről.

A férfi muffint vett magának, nekem meg egy bagelt. Helyet csináltam egy asztalon, és leültünk az ablak mellé. – Be kell vallanom – kezdte –, hogy csak tegnap tudtam   meg, milyen híres vagy. Megemlítettem egy ismerősömnek, hogy veled fogok kávézni, mire felkiáltott: „Jane Smiley-val!”

– Idézhetlek? – kérdeztem nevetve. Az átmeneti siker az írók kedvenc témája.

Hamar kiderült, hogy én jobban emlékszem rá, mint ő énrám. Ő volt a suli egyik fenegyereke, én viszont a csendes, szorgalmas kislány.

– És sokat jártam lovagolni – tettem hozzá. – Állandóan azon járt az eszem.

– Ezt nem is tudtam rólad – csodálkozott el.

Első tanulság: az ember élete jobbára rejtve marad azok előtt, akikkel éveken át mindennap találkozik. Csendes teremtés voltam; nemigen beszéltek rólam. Ő vagány volt; mindenki róla beszélt. Ahogy társalogtunk, egyre közelebb hajoltunk egymáshoz.

Első tanulság: az ember élete jobbára rejtve marad azok előtt, akikkel éveken át mindennap találkozik

Néhány diáktársunk meghalt. Kicseréltük a neveket. Azokra emlékeztünk, akik fiatalon mentek el, a húszas éveikben. Egyikük öngyilkos lett. Róla nem is tudtam. Negyvenöt éve már.

Tanárokról is beszéltünk. Egyikre sem tudott szeretettel visszaemlékezni. A kedvencem, akit én viccesnek és felkavarónak találtam, azzal vádolta meg, hogy nem ő írta a dolgozatát.

A megbízott igazgató pedig úgy állt bosszút egy átlagos diáktréfájáért, hogy negatív véleményt küldött róla azokra a helyekre, ahová jelentkezett. Én könnyedén hozzászoktam az egyetemhez, ahol úgy éreztem, végre tanulok valami értelmes dolgot. Számára a főiskola zsákutcának bizonyult, amelyet több másik követett.

Az iskolaigazgató talán úgy találta, hogy rászolgált a kudarcra, mert vagánykodott, meggondolatlan volt, és irányíthatatlan. Húszas és harmincas éveikben járó fiatalok édesanyjaként elborzasztott az igazgató bosszúszomja.

Asztaltársam egyszer csak hirtelen a szemembe nézett, és bocsánatot kért mindazokért a szavakért és tettekért, amelyekkel évekkel ezelőtt megbántott.

Megdöbbentem – semmi ilyen nem jutott eszembe, és ezt meg is mondtam neki. Második tanulság: az emlékeink olyanok, mintha távcsővel néznénk vissza a múltba: a kép éles, de csak egy kis részletet látunk, ki sötéten, ki fényesen.

Felsoroltuk a kalandjainkat, a tanulmányainkat, a gyerekeinket, a házasságainkat, az életkorunkkal járó válságokat, a félelmeket, amelyeket valahogy sikerül legyőznünk.

Rendszerint tudatában vagyok annak, hogy minden beszélgetés mögött képek, felismerések, érzelmek és emlékek sokasága kavarog, de ahogy erre a 47 éve nem látott arcra figyeltem, minden korábbinál gazdagabbnak éreztem ezt az élményt.

Nem is tudom, mit találtam különösebbnek: azt, hogy olyan helyeken fordult meg, ahol én soha nem jártam, és most már nem is fogok (India, Délkelet-Ázsia és Dél-Amerika), vagy azt, hogy sokszor egy időben voltunk ugyanott (Iowa, Kalifornia, a mostani lakóhelyem).

Elképzeltem, hogy épp akkor tűnik el egy sarkon, amikor kilépek az utcára, vagy ugyanazt látjuk, csak egymást nem vesszük észre.

Neki is, nekem is él még az egyik szülőm, életünk még messze jár a végétől, de már elértük a tetőpontját. Most jelent meg a regénytrilógiám első kötete, amelyben a családom négy generációjának történetét dolgozom fel. Asztaltársam most fogja beindítani az építkezési vállalkozását, amelytől biztos megélhetést és tisztes otthont remél ebben a városban.

Mindketten számíthatunk a társadalombiztosításra, a nyugdíjra, az öregedésre, unokákra, és böngészhetjük a koporsókat a Costco kedvezménykatalógusában.

Egy óra elteltével indulnunk kellett, sok volt a tennivalónk. Mondtam neki, hogy élveztem a beszélgetést. – Jó volna megint találkozni.

Ilyenkor az a típusválasz, hogy „Jó volna”, és aztán sosem látod a másikat viszont. Asztaltársam ezt mondta: – Majd meglátjuk.

Meglepett. Újabb tanulság: az önismeret és a megfontoltság őszinteséget eredményez. A lobbanékony fiú, akire emlékeztem, megkomolyodott, és tisztában van az érzéseivel, a múltjával. Kialakult benne az éleslátás képessége. Nekem az írás segített elérnem ugyanezt.

A kapcsolataink általában éveken keresztül tartanak, és az ismerősök, a családtagok, akikkel gyakran összefutunk vagy együtt élünk, látszólag nem változnak, de ha mégis, úgy véljük, a hátrányukra.

Most azonban felvillant előttem egy élet a maga teljességében, és ha csak egy pillanatra is, megszerettem ezt a férfit.

Vote it up
168
Tetszett?Szavazzon rá!