Ne bánja, hogyha bánja

Sokszor halljuk, hogy igyekezzünk semmit nem megbánni az életben. De miért? Szerzőnk szerint nyugodtan sajnálkozzunk

Johnny Depp 1990-ben jegyezte el Winona Rydert, és a jobb vállára tetováltatta: „Örökké Winona”. Három év múltán szakítottak, és Johnny elment kiigazíttatni a feliratot. A vállán most az olvasható: „Örökké Wino” (borissza).

Mint Johnny Deppnek, nekem is van egy tetoválásom. A húszas éveim közepén kezdett el foglalkoztatni a gondolat, hogy legyen, de szándékosan jó sokáig vártam. Mindannyian ismerünk olyanokat, akik 17, 19 vagy 23 évesen tetováltatták magukat, aztán 30 évesen már meg is bánták. Velem nem ez történt. Én 29 éves koromban varrattam ki magam, és nyomban megbántam. Ez a „megbánás” úgy értendő, hogy amint kiléptem a tetoválószalonból, rögtön kiborultam. Miután hazaértem, még jobban magamba zuhantam.

Ez megdöbbentett, mert addig a pillanatig büszke lehettem rá, hogy semmit nem bántam meg. Hibáztam és hoztam buta döntéseket, de mindig úgy éreztem, hogy a lehetőségekhez, akkori önmagamhoz és a rendelkezésemre álló információkhoz képest a legjobban választottam. Tanultam az esetből. Valahogy hozzájárult ahhoz, hogy eljussak az életben odáig, ahol most vagyok. És ezen nem akarok változtatni. Ami a múltban megtörtént, azon sopánkodni abszolút időpocsékolás: mindig előre kell nézni, nem pedig hátra, és arra törekedni, hogy megbánások nélkül éljük az életünket.

A következő idézet jól megragadja a lényeget: „Ne fájjon, amire nincs orvosság. Aminek vége, vége.” (Szabó Lőrinc fordítása) Elsőre ez csodálatra méltó filozófiának tűnik, amellyel mindannyian egyetérthetünk, egészen addig, míg el nem árulom, ki mondta. Lady Macbeth. Mégpedig a férjének, hogy hagyja abba a sopánkodást, ne furdalja a lelkiismeret az elkövetett gyilkosság miatt. Shakespeare rátapintott valamire. A megbánás átélésére való képtelenség a szociopaták egyik jellemzője. Aki viszont valóban teljes ember és teljesen emberi akar lenni, annak, azt hiszem, meg kell tanulnia nem bánkódásmentesen, hanem azzal együtt élni.

A bánkódás az az érzés, amit akkor élünk át, amikor úgy véljük, a jelen helyzetünk jobb vagy boldogabb lenne, ha valamit a múltban másképp csináltunk volna. Mondjuk, az ember elindul a legjobb barátja esküvőjére, a repülőtér felé azonban elakad a forgalomban, és mire a beszállókapuhoz ér, lekési a gépet. Ha csak három perccel késte le a járatot, akkor még inkább bánkódik. Kínos, de könnyű elképzelni ugyanis, hogy jobb döntéseket hozhatott volna, aminek folytán a végkifejlet is jobban alakul. Az ember akkor bánkódik, ha úgy véli, hogy felelős egy döntésért, aminek rossz lett a következménye, de majdnem jó lett.
 

Könyvtárnyi irodalom szól a vásárlási és pénzügyi döntésekről, illetve a hozzájuk kapcsolódó – döntően vevői – bánkódásról. Aztán néhány kutatónak eszébe jutott, hogy tágítsák a kört, és mérjék fel, mit bánunk meg leginkább az életben. Íme, ez derült ki a válaszokból.

Az első hat dolog közül, amit a legjobban megbánunk, toronymagasan a tanulás vezet – az összes sajnálkozásunk 33 százaléka a tanulással kapcsolatos döntés. Azt kívánjuk, bárcsak többet tanultunk volna, és jobban éltünk volna a meglévő végzettségünk előnyeivel. Bárcsak más területen tanultunk volna tovább. A megbánáslista élmezőnyében található még a karrier, a szerelem, a gyermekvállalás, az önértékeléssel kapcsolatos döntések és választások, továbbá a szabadidő eltöltésének módja, pontosabban szólva a szabadidő eltöltésének kudarca. A további bánkódások a pénzügyekkel, a szerelmen és gyerekvállaláson kívüli családi ügyekkel, egészséggel, barátokkal, spiritualitással és közösséggel kapcsolatosak.

Összes megbánásaink nem egészen három százalékát teszik ki a pénzügyi döntések. Tehát ha most ön épp azon vívódik, hogy két autó közül melyiket vegye meg, ne izgassa magát. Valószínűleg öt éven belül úgy fogja gondolni: mindegy.
 

Milyen érzés, ha valóban fontos dolgot bánunk meg mélységesen? Rettenetes. A megbánás szörnyű érzés, amely négy körülhatárolható és következetes módon nyilvánul meg. Az első a tagadás. Amikor a kivarratásom után este hazamentem, az egész éjszakát ébren töltöttem. És az első néhány órában egyetlen gondolat járt a fejemben: Ez tűnjön el innen! Nos, ez nem más, mint egy primitív érzelmi reakció. Pont olyan, mint: „A mamámat akarom!” Nem a problémát igyekszünk megoldani. Nem azt akarjuk megérteni, hogyan állt elő a probléma. Csak azt akarjuk, hogy tűnjön el.

A megbánás második jellemzője a riadalom. Aznap éjjel a hálószobámban arra is gondoltam: Hogy juthatott ez eszembe? Valódi elidegenedést érzünk azon részünktől, amely a megbánt döntést hozta. Nem tudunk azonosulni ezzel a részünkkel. Nem értjük ezt a részt. És bizonyosan nincs bennünk semmi empátia ezen részünk iránt – ami magyarázatot ad a megbánás harmadik alkotóelemére: ez pedig az erős vágy önmagunk megbüntetésére. Amikor megbánunk valamit, rendre azt mondogatjuk: „Tört volna inkább le a kezem!” A megbánás negyedik alkotóeleme az, amit a pszichológusok perszeverációnak hívnak. Ez azt jelenti, hogy megszállottan és ismételten összpontosítunk arra a dologra. A perszeveráció hatása lényegében az, hogy a megbánás első három alkotóelemét rátesszük egy végtelenített hurokra. Vagyis nemcsak az volt, hogy éjjel, a hálószobámban azt gondoltam: Ez tűnjön el innen! Hanem az történt, hogy ott ültem, és azt gondoltam: Ez tűnjön el innen! Ez tűnjön el innen! Ez tűnjön el innen! Ez tűnjön el innen!

De van egy ötödik alkotóelem is. Erre én úgy gondolok, mint egyfajta egzisztenciális ébresztőre. Aznap éjjel az ágyamban fekve a bőrátültetésen tanakodtam. Aztán az jutott eszembe, hogy az egészségbiztosításom nem fedezi a hülyeség visszacsinálását. Semmilyen biztosítás nem fedezi az elkövetett hülyeséget. A hülyeségből elkövetett tettek lényege épp az, hogy tökéletesen kiszolgáltatott állapotban hagyja az embert, kitéve a világnak, saját sebezhetőségének és gyarlóságának.

Az intenzitás és tartósság, amellyel a bánkódás érzelmi alkotóelemeit átéljük, nyilvánvalóan változó, attól függően, mi az, ami miatt bánkódunk. A modern életben az egyik kedvenc megbánásgerjesztőm: a „válasz mindenkinek”. Ebben a tényleg ravasz technikai újításban az a lenyűgöző, hogy még ezzel az egyetlen dologgal is a sajnálkozás széles skáláját élhetjük meg. Tévedésből megnyomhatjuk a „válasz mindenkinek” opciót egy beérkezett e-mailnél, és máris tönkretehetünk egy kapcsolatot. Vagy csak egy hihetetlenül kínos napunk lesz a munkahelyünkön. Vagy az lesz az utolsó napunk a munkahelyünkön.

Néha hozunk olyan döntéseket, melyeknek visszavonhatatlan és szörnyű következményeik vannak, akár a saját, akár mások egészségére, boldogságára, megélhetésére, a legrosszabb esetben pedig még az életére is.

Hogyan élhetünk tehát együtt ezzel? Három dolog segíthet békét kötni a bánkódással. Ezek közül az első, hogy találjunk némi vigaszt a megbánás egyetemességében. Ha beütjük a Google-ba a „megbánás” és a „tetoválás” szavakat, 11,5 millió találatot kapunk. Becslések szerint a tetovált 45 millió amerikai 17 százaléka megbánta, hogy kivarratta magát. Azaz Johnny Depp és én, hétmillió társunkkal egyetemben. És ez csak a tetováltatás miatti sajnálkozás.

A másik módszer, hogy nevetünk önmagunkon. Esetemben ez nem volt gond, mert az ember könnyen nevet önmagán 29 évesen, amikor a mamáját akarja, mivel nem tetszik neki az új tetkója. Mindenki, aki átélt már lelki fájdalommal járó bánkódást, tudja, hogy a humor, még a fekete humor is döntő szerepet kap a túlélésben. Újra összeköti az életünk pólusait, és serkentően hat az életenergiánk visszatérésére.

A harmadik mód, ahogyan békét köthetünk a bánkódással, az az idő segítségével történik, mert annak a múlása köztudottan minden sebet begyógyít – kivéve a tetoválásokat, mert azok ott maradnak.

Több év telt el az óta, hogy a tetkót csináltattam. Tulajdonképpen nem is olyan rémséges. Másoknak, akik látják, többnyire tetszik. Épp csak arról van szó, hogy nekem nem.

Némely megbánt tettünk ugyanígy nem is olyan ronda, mint amilyennek mi gondoljuk. Nekem azért lett tetoválásom, mert a húszas éveim java részét utazással töltöttem. Nem akartam elfelejteni, milyen fontos állandóan felfedezni és egyúttal milyen fontos szem előtt tartani az ember igazi északi irányát. Az iránytűben az tetszett meg, hogy szerintem mindkét elgondolást egyetlen képben egyesíti. És úgy véltem, egyfajta állandó emlékeztetőül szolgálhat.

Nos, így is van. És emlékeztet a legfontosabbra is, amit a sajnálkozásból megtanulhatunk. Ha vannak céljaink és álmaink, meg akarunk tenni minden tőlünk telhetőt, ha szeretjük az embereket és nem akarjuk őket megbántani vagy elveszíteni, igenis éreznünk kell fájdalmat, amikor a dolgok rosszul alakulnak. Nem az a lényeg, hogy bánkódás nélkül éljünk. Hanem az, hogy ne utáljuk magunkat miatta.

Végül ezt tanultam a tetoválásomból: meg kell tanulnunk szeretni a tökéletlen dolgokat, amelyeket létrehoztunk és megbocsátani magunknak, amiért létrehoztuk őket. A megbánás nem arra emlékeztet, hogy rosszul csináltunk valamit. Arra emlékeztet, hogy tudjuk jobban csinálni.

Vote it up
171
Tetszett?Szavazzon rá!