Ne hozz virágot!

Szívesebben mennék egy meghitt, ismerős helyre, ahol a bor nem kerül többe, mint az új cipőm

 

Some years ago, a well-known perfume company invented a concept called “the Aviance night.” In the ads, a housewife was shown primping for a night on the town, sashaying around the bedroom and flipping her hair from one side to the other as she puts on her earrings. As she douses herself with Aviance perfume, an unseen chorus conjectures excitedly that “she’s gonna have an Aviance night!”

I never had an Aviance night. I don’t, as a general rule, sashay. But I cannot completely silence that part of me that longs, every now and again, to be heading off confidently and aromatically into a night of candlelit romance. My longing tends to coalesce and rise to the surface, like chicken fat, every February.

A word about Valentine’s Day. This was originally a holiday for a god who protected shepherds’ flocks from the wolves outside Rome. I don’t know how we got from livestock surveillance to romantic love, but if I had to tender a guess I’d say it had something to do with the Hallmark company. We really have to watch these guys, because soon we’re going to find ourselves sending cards for Plumbers and Steamfitters Day (“You bring a special kind of caring to our water-serviced area …”).

It’s not that my husband and I don’t go out. Every Valentine’s Day, Ed will dutifully reserve a table at a romantic restaurant. I look forward to it until about five o’clock on the actual date. Somehow the mood never seems to fit. I put on perfume and wait for the unseen chorus to kick in, but hear instead the dulcet tones of my sweatpants calling out to me. Suddenly I don’t feel like going to an unfamiliar, overpriced restaurant. I want to go somewhere comfortable and known, a place where the wine doesn’t cost more than my shoes and the waiter won’t look down upon me for making “daikon” rhyme with “bacon.”

But this is Valentine’s Day, and we must persevere. For tomorrow, the Aviance Day After, friends and co-workers will grill us as to the activities of the night before. “The living room” is not an acceptable answer to “Where did Ed take you for Valentine’s?”

This year is no different. Poor Ed. He’s trying very hard. As we dress to leave, he takes my hands in his and leans in close. He cocks his head to one side, as if seeing me anew, in the fresh dawn of reawakened love. “Are you wearing an odor?”

Ed is romantic, but not in the traditional manner. I once suggested that we bring the dining room candles into the bedroom. Ed brought them in and set them down on the floor near the door, at the farthest point from the bedspread and other combustibles, completely out of our view. “They still provide some nice ambient illumination,” he said. It was like getting into bed with Norm Abram.

I once asked him to pick up some massage oil, and he came home with an unscented variety. I didn’t know such a thing existed. Another time he tried to surprise me with a romantic bubble bath, not realizing that sometime during the day, something had gone wrong with the hot water heater, and the bath water was stone cold. No doubt we’d forgotten to send flowers on Plumbers and Steamfitters Day and the Local 486 had sabotaged our tank.

The Valentine’s Day dinner itself is always a bit of a trial. From the moment you’re seated, the gazing and hand-holding must begin. Everyone else is doing it, and so you must too. No matter what kind of day you’ve had or how long you’ve been married, the two of you must appear to be utterly, helplessly captivated by each other, unable to think about anything else. This does not work, for one simple, incontrovertible reason. A man at a restaurant table is thinking about food. He cannot help himself. He knows this isn’t allowed and will try very, very hard to appear to be thinking thoughts of love. The effort typically fails, and he achieves a look somewhere between hypnosis and acid reflux.

I say Valentine’s Day should have term limits. I say if you’re old enough to have trouble reading a menu by candlelight, you’re old enough that you shouldn’t have to bother. Kiss each other across a plate of spaghetti, while an unseen chorus admits that the Aviance night was always a little overrated.

Egy ismert parfümgyártó cég néhány éve az „Aviance-este” elnevezésű reklámkampánnyal állt elő. A reklámklipben egy asszonykát láthattunk, aki esti kiruccanásra csinosítja magát, föl-alá táncikál a hálószobában, kecsesen dobálja ide meg oda a haját, miközben a fülbevalóit teszi be. Mikor végső simításként magára permetezi az Aviance parfümöt, egy láthatatlan kórus zengi elragadtatva: „Kezdődik az Aviance-este!”

Aviance-estében nekem sosem volt részem. Az igazat megvallva, táncikálni sem igen szoktam. Mégsem tagadhatom meg teljesen lényemnek azt a részét, amelyből olykor-olykor előtör a vágy, hogy ilyen magabízóan és illatosan indulhassak romantikus, gyertyafényes vacsorák felé. Ez a titkos vágy február felé szokott összeállni és felszínre bukkanni bennem, mint a zsírkarikák a leves tetején.

Ejtsünk egy szót a Bálint-napról. Ez eredetileg egy olyan római isten ünnepe volt, aki a város falain kívül legeltetett nyájakat védte a farkasoktól. Fogalmam sincs, hogy az ünnep jelentése miként jutott el a lábasjószág biztonságától a romantikus szerelemig, de ha lehet egy sanda gyanúm, én azt mondanám, hogy a Hallmark képeslapgyártó van a dologban. Ha nem vagyunk elég éberek, a végén még azon kaphatjuk magunkat, hogy lázasan küldözgetjük az üdvözlőlapokat a Víz- és Fűtésszerelők Napjára („mivé is lenne vízvezeték- és központifűtés-rendszerünk az Önök gondoskodása nélkül…”).

Természetesen nem arról van szó, hogy nem ruccanunk ki ilyenkor a férjemmel. Ed minden Bálint-napkor kötelességtudóan asztalt foglal egy romantikus étteremben. Én pedig alig várom az estét – egészen úgy délután öt óráig. De valahogy sosem stimmel igazán a hangulat. Beparfümözöm magam és várom, hogy fölzendüljön a kórus, de csak a kényelmes mackóruhám gyöngéden hívogató szirénhangját hallom. És egyszer csak semmi kedvem nincs holmi méregdrága, rideg étteremhez. Szívesebben mennék egy meghitt, ismerős helyre, ahol a bor nem kerül többe, mint az új cipőm, és a pincér nem néz lesajnálóan, mert rosszul ejtem ki a külföldi ételneveket.

De hát mégiscsak Bálint-nap van, és ez kötelez. Holnap jön a nagy Aviance-másnap, és a barátok meg a kollégák részletes beszámolót várnak az est eseményeiről. Kérlelhetetlenül kifaggatnak majd, „Hová vitt Ed Bálint-nap estéjén?”, és erre egyszerűen nem lehet azt mondani, hogy a nappaliba.

Így megy ez évről évre. Szegény Ed. Annyira igyekszik. Mikor indulásra készen állunk, megfogja a kezemet és magához von. Félrehajtott fejjel vesz szemügyre, mintha először látna az újjáéledő szerelem hajnalpírjában. – Bekölnizted magad, ugye?

Nem mondanám, hogy nem romantikus, csak épp a maga módján az. Egyszer azt javasoltam, hozzunk gyertyákat a hálószobába. Ed be is hozott néhányat a nappaliból, és letette a padlóra az ajtó mellett, a lehető legtávolabb az ágytól és hasonló gyúlékony anyagoktól. – Így is igazán hangulatos – bizonygatta.

Máskor arra kértem, hozzon masszázsolajat. Hát nem sikerült valami teljesen illatmentes változatot szereznie? Nem is gondoltam volna, hogy van ilyen. Egyszer pedig romantikus habfürdőt készített nekem, meglepetésnek. Csak azt nem vette észre, hogy épp aznap romlott el a vízmelegítő, így az illatos fürdő jéghideg volt. Nyilván a helyi erők bosszúja, amiért nem küldtünk virágot a Víz- és Fűtéssszerelők Napjára.

A Bálint-napi vacsora már önmagában is elég nagy megpróbáltatás. A leülés pillanattól fogva a pár köteles szünet nélkül egymás kezét szorongatni és érzelmesen bámulni egymás szemébe. Egyszerűen muszáj. Mindenki ezt csinálja. És édes mindegy, milyen napja volt az embernek, vagy hogy hány száz éve házas már, ilyenkor köteles teljes mértékig és eszméletlenségig a párjával foglalkozni, gondolatait kizárólag ez töltheti be. Csakhogy ez lehetetlen, méghozzá egyetlen egyszerű, kivédhetetlen okból. Ha egy férfi asztalhoz ül egy étteremben, akkor az ételre fog gondolni. Nem tehet róla. Pontosan tudja, hogy ez most tilos, és iszonyúan igyekszik olyan képet vágni, mint aki túlcsordul a szerelemtől. Próbálkozása eleve kudarcra van ítélve. Arckifejezése legjobb esetben is csak a hipnotikus kábulat és a gyomorsavtúltengés keverékét tükrözi.

Én amondó vagyok, hogy határokat kéne szabni a Bálint-napnak. Aki már elérte azt a kort, hogy nehezére esik gyertyafénynél étlapot böngészni, az épp elég idős ahhoz, hogy hagyja az egészet a fenébe. Csókolja meg a párját békésen egy tál spagetti fölött, és hallgassák a láthatatlan kórust, amely azt zengi, hogy az Aviance-este tulajdonképpen nem is akkora szám.

Vote it up
1
Tetszett?Szavazzon rá!